Nagymama, akinek a harmadik szülésénél nagypapa volt a bába – Nehéz idők, erős emberek

– Bizony, nekem nem volt módom kórházba menni – kezdte egy alkalommal, amikor ketten üldögélünk a virágzó almafa alatt. – Akkoriban még nem ezen a vidéken laktunk. Házasságkötésünk után nagyapád, István, belépett a tiszabői legeltetési társulásba, tanyára költöztünk. Szegények voltunk, mint a templom egere, berendezni is alig tudtuk a tanyaházat. A fegyverneki vásáron vettünk egy asztalt és egy ágyat, de azt is adósságra. Elszegődtünk napszámosnak. Elérkezett az aratás ideje, nagyon nehéz aratásnak néztünk elébe, olyan esős, viharos időjárás tombolt azon a nyáron, hogy a búza a földön hevert. Valósággal le volt hengerelve. Három hétig tartott, mire learattuk, de fiatalok voltunk, erősek, megcsináltuk. Aratás után hozzáfogtunk a hordáshoz, most raktunk asztagot először, de jól sikerült. Ezen az őszön megszületett első kisfiunk, s család lettünk. 
– Babát vártál, úgy végezted a mezei munkákat? 
– Mi mást tehettem volna? Dolgozni kellett, ha élni akartunk. Sokszor nem ettünk egyebet, csak kenyéren szalonnát, de volt, hogy csak vöröshagymát. Amikor nem napszámba mentem, akkor kosarat kötöttem, sokat eladtam a környékbeli gazdáknak. Lassacskán valamennyit gyarapodtunk, de meg is fogtunk minden munkát, kellett a termény, a pénz, hiszen a gyermekek jöttek sorban, két év múlva a második, egy leányka, rá két évre, nyáron érkezett édesanyád.   
– Emlékszel még a napra, amikor anyám született? – faggatom. 
– Hogy is felejthetném! – mosolyog a szeme. – Azon az augusztusi délutánon nagyapád után indultam a legelőre a gyerekekkel, hogy segítsünk behajtani a marhákat, disznókat. Már messziről láttam István sudár alakját, szép szál ember volt világéletében. Vállán megfeszült a fehér ing, ahogy vizet húzott a kútból, és az itatóba öntötte. A két gyermek előre szaladt, két oldalról csókolták apjuk barna, naptól és széltől cserzett arcát. Hamarosan már mindketten, János és Etelka, a vályúban pancsolnak, vidáman sikongatva csapták a vizet a mélán iszogató marhák mellett. Csoda volt, ahogy a lágy vízpermet aranylóan szóródott szét a délután izzó fényei között. 
Én lassan lépegettem feléjük, csupasz talpamat perzselte a homok. Lábam bele-belesüpped a laza talajba. Alig vonszoltam magam. Árnyék sehol nem volt ott a Külsőgyepen. Csupán a karám mellett magasodott néhány vénséges diófa, ám most ők is tikkadtan lógatták ágaikat, víz után sóvárogtak. Akárcsak én.  
– Jól vagy? – faggatott nagyapád, őszintén aggódott értem. 
– Kutya bajom – feleltem, és mosolyt erőltettem az arcomra.  Reggel óta szaggatott a derekam, de azt reméltem, a séta jót tesz neki. 
Egymásba karolva indultunk haza a végtelen rónát kettészelő sárgahomokos úton. A gyerekek szökdécselve terelgették előttünk a malacokat. A puszta elcsendesedett. Rajtunk kívül nem járt arra senki. A távolban hamarosan feltűnt apró, fehér házunk, magányos otthonunk. Szomszédok sehol. A legközelebbi tanya legalább egy kilométerre feküdt tőlünk, a falu még távolabb. Beléptünk a kapun, István szénáért indult, én megfogtam a rőzsekerítésnek támasztott seprűt, hogy összetereljem a tyúkokat, kacsákat. A gyerekek a disznókat hajtották az ólba. Hűvös szellő táncoltatta bokáig érő vászonszoknyámat. Jólesett a frissítő fuvallat, úgy éreztem erőre kapok. Fürgén az udvaron bogarászó tyúkok után léptem. Éppen a ház falához értem az aprójószággal, amikor iszonyatos fájdalom cikázott át a testemen. 
– Istenem, végem van! – sikoltottam. A lábaim nem engedelmeskedtek. A seprűre támaszkodva rogytam össze. Elhomályosuló tekintettel láttam, ahogy István elhajítja a vasvillát, és felém rohan. 
Ölben vitt be a házba. Ágyba fektetett.  
– Mi lesz most? – szorítottam két kézzel a hasam. – A falu messze. Nincs segítségünk. 
– Mi lenne? – vont vállat. – Itt nem hagyhatlak. Jöjjön, aminek jönnie kell. 
Megbirkózunk vele, mint már annyi minden mással. 

Megbirkózunk vele. Neki elhittem. Karjába kapaszkodtam az újabb fájás alatt. Ő velem lélegzett, én pedig lassan megnyugodtam. 

– Mindjárt. Vége. Érzem – préseltem erőlködve valamivel később. Még egy utolsó, feszítő érzés.  
– Leányka! – nevetett István. 
Férjem kezében megpillantottam a vörös-mázas, kismacska hangon acsarkodó újszülöttet. Csupa elevenség, akár a többiek. István a mellkasomra fektette, tiszta kendővel letakarta. Aztán köldökzsinórt vágott, szorosan elkötötte, friss lepedőt és törölközőket hozott, vizet forralt, engem is lemosott, vért törölt, az én véremet. A bábasszony, aki másnap érkezett, csodálkozva dicsérte nagyapádat. Régóta bábáskodott már, de ilyet még nem látott, hogy a férj legyen a bába, és hogy olyan szakértelemmel lásson el mindkettőnket, ahogy István tette.  
Nagyapád még másnap sem engedett fölkelni. Maga gondoskodott az állatokról, gyermekekről. Rólam. A mai napig hálás vagyok neki mindezért. 

Az írás a Média a Családért Alapítvány „Nehéz idők, erős emberek” című pályázatának egyik nyertese.