A hegedű hangját máig hallani vélem – Emlékeim nagypapámról, apák napján
„Láttam tegnap a buszmegállóban egy idős, simléderes sapkát viselő, hajlott hátú, derűs tekintetű bácsit, aki szakasztott úgy nézett ki, mint te. Persze nem te voltál, de olyan jó volt elhinni egy kis időre, hogy mégis! El sem hinnéd, mi zajlik mostanság a világban, például, hogy… De mindegy is. Csak annyit akartam mondani, hogy nemsokára apák napja, és legszívesebben felhívnálak, ha tudnám, hogy felveszed. Hiányzol nagyon” – mondom fel a telefonom diktafonjára, majd adok magamnak pár percet, hogy még lefekvés előtt felelevenítsem a nagypapámmal közös emlékeinket.
Olaszos derűvel, úriemberként
Nagypapám egy igazi szívember volt, aki bár tudott méltatlankodni, összességében mindig az élet napos oldalát látta. Mindenkivel szívesen szóba elegyedett, kicsit olyan volt, mint a déliek: ráérős, anekdotázós, jól öltözött, életszerető. Barna szeméből a szeretet és a féltés sugárzott felém, és átkelve az úttesten legszívesebben még akkor is fogta volna a kezem, amikor már biztonságosan tudtam közlekedni. Gyerekkoromban őt láttam a legolvasottabb és legbölcsebb férfinak. „Ugrott” a helyesírási hibákra és a helytelen szóhasználatra, de ezt leszámítva jámbor ember volt. Minden délben meghallgatta a híreket a rádióban, szeretett keresztrejtvényt fejteni és sakkozni. A humorérzéket talán tőle és nagymamámtól örököltem, a higgadtságot viszont nem sikerült.
Ünnepekre – hiába találkoztunk személyesen – mindig küldött képeslapot, még akkor is, amikor már rettentően remegett a keze.
Nőnapon sosem felejtett el gerberát hozni – azon kevesek közé tartozott, aki képes volt megjegyezni, hogy ez a kedvenc virágfajtám.
A hétköznapokon éppúgy ügyelt a megjelenésére, mint ünnepekkor. Egyszer túlzottan is ügyelt rá… Az egyik karácsonyt végigfeszengte nálunk, mert véletlenül két zakót vett fel egymásra, de ezt mindannyian csak az este végén vettük észre, amikor a vastag téli kabátjába próbáltuk őt beleszuszakolni. Nem mondta, hogy „itt valami felül nagyon nem stimmel, gyerekek, mert alig kapok levegőt”. Nem panaszkodott, és ha jobban belegondolok, alig hallottam őt panaszkodni. Mindig türelmesen hallgatta a történeteimet, ha pedig épp rajzoltam az asztalánál, mellém settenkedett leskelődni. Gyakran megesett, hogy elégedetlen voltam az alkotásommal, de ő bátorított, hogy folytassam tovább. „Még nekem se hidd el, ha azt mondom, nem jól sikerült!” – mondogatta.
A hegedűművész
Nemcsak nagypapa volt számomra, hanem kivételes zenész is. Soha nem felejtem el azokat a nyári délutánokat, amikor a szoba megtelt a zenénkkel. Én furulyáztam, ő beindította a metronómot, majd elkezdett hegedülni… Olyan pillanatok voltak ezek, amelyeket az idő nem képes megfakítani.
Lenyűgözött, ahogy ujjai a húrokon jártak. Ahogy a szíve szólt, úgy kelt életre a zene. Hálás voltam, hogy részese lehetek ennek a varázslatnak.
Papa tehetsége nem csak otthonunk falai között mutatkozott meg: zenélt a Tápiómente Együttesben is, amellyel gyakorlatilag bejárta a világot Moszkvától Dél-Amerikáig. Az együttesben való részvétel a színpadi produkciókon túl számára a hagyományőrzést jelentette. A zene és a népművészet által közelebb érezhette magát az őseinkhez, a gyökereihez. Amikor együtt voltunk, gyakran mesélt az ősi magyar népdalok fontosságáról és azokról az időkről, amikor a falujában a zenék és a táncok összekötötték az embereket. Hittel vallotta, hogy az ősi hagyományok megőrzése a múlt értékeinek továbbvitelét jelenti, és ezzel a szeretettel teli tanítással engem is arra ösztönzött, hogy büszkén vállaljam a gyökereimet.
Az eltitkolt kalandok
Mindig találtunk módot arra, hogy kellemesen szórakozzunk. Egyik alkalommal fagyizni mentünk, és nagypapám merész lépésre szánta el magát: egy pluszgombócot kért a fagylaltjához. Természetesen megfogadtuk, hogy ezt titokban tartjuk Mama előtt (aki mindig aggódott Papa vércukorszintje miatt). A kerítéseken át nézegettük a házőrző kutyusokat, és az tetszett nekünk legjobban, amelyik a leghangosabban üdvözölt bennünket. Délutánonként nekiláttunk a nagy munkának: bélyegeket ragasztottunk az albumba, csipesszel, szakszerűen.
Nem mentem ki a sírjához
Papa mellett biztonságban éreztem magam. Életem nagy része azzal telt, hogy kétségbeesetten kerestem a hozzá hasonló, biztonságot adó férfiakat magam mellé – legalábbis ezt állította a pszichológusom. Ha bizonytalan vagyok egy interjúra való felkészülés során, legszívesebben kikérném a véleményét.
Még mindig benne van a lakástelefonja száma az okostelefonomban…
Az utolsó emlékem róla, hogy állig betakarózva fekszik a kórházi ágyon. Fáradtnak tűnt, és mintha nem értette volna, miért szeretné őt anyám megitatni, mégis engedelmesen kortyolt szívószálon keresztül a narancsléből. Egyszerre láttam benne a pici, védtelen gyereket, aki még nem érti a körülötte lévő világot, és az idős bácsikát, aki már nem is akarja azt megérteni, hiszen egy fontosabb hely felé húz a szíve. Karácsony másnapján meg is érkezett Oda.
Fél évig nem fogtam fel a „nincs”-et. Nem mentem ki a sírjához, és képtelen voltam bekapcsolódni a róla szóló beszélgetésekbe. Aztán egy nap az a megnyugtató gondolat jutott eszembe, hogy ott, ahol most van, már nincs cukorbetegség, vagyis bátran ehet bármennyi fagylaltot és franciakrémest. Rádöbbentem, hogy nagypapám sosem hagyott el engem igazán, s hogy az utolsó kötelék közöttünk az időben nem az elengedés, hanem a szeretet volt. Maradt utána a hegedű, aminek a hangját máig hallani vélem. Maradt utána a könyvtára, tele történetekkel és bölcsességgel, amelyek segítenek megtalálni a helyemet a világban. Maradt utána a fotel, ahol sok-sok órát töltöttünk beszélgetve és nevetve.
A kakukkos óra továbbra is szólni fog minden órában, emlékeztetve minket az idő értékére és arra, hogy minden pillanatot ki kell élvezni.
Maradt utána a bélyeggyűjtemény, amely nemcsak apró papírdarabokat őriz, hanem az emlékeinket is. És maradt utána egy mozdulat, egy tekintet, amely a szívemben s az emlékeimben él tovább, mindig összekapcsolva a családtagjaimat azzal a szeretettel, amit ő adott nekünk.
„Biztos vagyok abban, hogy sem távolság, sem halál, avagy távollét szét nem választhatja azokat, kiket egy lélek éltet, egy szeretet fűz össze.” (Szt. Bernát)
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>