„Mikor jössz haza legközelebb?” – Csíksomlyó üzenete egy kezdő búcsúsnak
Pénteken hajnali háromkor kelt az ébresztő. Jó lenne ágyban maradni még – két órát, ha aludtam –, de nemsokára talpon vagyok, és a cipzárján nemzeti színű szalaggal átkötött bőröndömmel kilépek az ajtón. Hamarosan indul a Székely Gyors Erdélybe. Életemben először veszek részt a csíksomlyói búcsún.
Eléggé introvertált típus vagyok, aki nehezen köt barátságot másokkal, ennek ellenére – vagy talán pont emiatt – erős bennem a közösséghez tartozás vágya. Ezért is szerettem volna már régóta megtapasztalni a csíksomlyói búcsú élményét, és idén ez az álmom megvalósult.
A Kárpáteurópa Utazási Iroda szervezésében ezerszáz magyar utazik Erdélybe a Székely Gyors és Csíksomlyó Expressz össznemzeti zarándokvonattal. Mi hatan jelentkeztünk az útra unokatestvéremmel, keresztanyámmal és három barátnőjükkel, a többi utas számomra ismeretlen, ám felszállva azt érzem, jó emberek vesznek körül. Nagyobb beszélgetés mondjuk nem alakul ki, és énektanítás, ismeretterjesztő előadás sincsen – legalábbis a mi kocsinkban –, így nem támad olyan emelkedett hangulat, amilyenre vártam.
Közel húszórás vonatút vár ránk, de számos szép pillanat kárpótol a sok egyhelyben ülésért.
Valamivel tíz után érünk az első tervezett erdélyi állomásra, Nagyváradra: a vasútállomáson lelkes tömeg vár minket zászlókkal és kamerákkal. Nekik legalább akkora élmény lehet a zarándokvonat érkezése, mint nekünk az ünnepélyes fogadtatás. Egy idős nő fánkkal teli kosarat nyújt be az ablakon, mintha csak kedves rokonait kínálná. Otthon vagyunk. Nyugalom jár át, azt érzem, történjen bármi a nagyvilágban, nem leszünk egyedül.
Az összegyűltek zárásképp eléneklik a székely, majd a magyar Himnuszt, amit rég hallottam ilyen lelkes előadásban. Hasonlóan erőteljesen kellene zengenie mindig. Továbbindulva Kolozsvár felé elrobogunk egy templom mellett legelő ló, a jellegzetes bánffyhunyadi cigánypaloták, majd a nem is olyan távol magasodó havasok mellett. Az ablakon kitekintve az égbe nyúló fák olyan közel vannak, mintha egy lombkorona-sétányon sétálnék, órákig el tudnám nézegetni.
Estefelé néhányunk telefonjának sípolása okoz meglepetést: medveveszélyről kapunk értesítést. „Ne fotózkodjon az állattal, és ne etesse!” – figyelmeztet az SMS. Pedig egy medvével lőtt szelfi még hiányzik a repertoárból, de ha elkészülne, minden bizonnyal már csak mint posztumusz poszt kerülhetne fel a világhálóra. Így beérjük a tájképekkel, a zászlókkal és az egymással készített fotókkal.
Végcélunk előtt több kis településnél is megáll a vonat, ahol az ott elszállásolandó utastársainkat várják.
Csíkkarcfalván fiatalokból álló rezesbanda köszönt minket, egy másik állomáson az Ismerős Arcok összetartozásról szóló népszerű dalát éneklik.
A mi szálláshelyünk az utolsó előtti megállónál, Tusnádfürdőn van, a Sólyom Villában, ami tíz perc sétára található az állomástól. Szállásadónk, Piroska forró csorbalevessel és gombás hússal készült, ami még éjfélkor is igen jólesik.
Az erdélyi vendégszeretetet már ismerve felkészültem, hogy a következő négy nap nem a kalóriák számolásáról fog szólni, de annyi baj legyen, legfeljebb visszafelé nemcsak a bőröndöm, hanem én is gurulok majd. Csak éjszaka férjünk el egymás mellett keresztanyámmal, akivel a szobánkban egy ágyon osztozunk. De most félreteszem ebbéli aggodalmaimat, és átadom magam az élményeknek.
Talpunk alatt terjeszkedő gyökerek
Másnap délelőtt érünk Csíkszeredába. A vasútállomástól sétálunk fel a nyereghez, ami jó hét kilométeres út. Menet közben csatlakozunk az egyre szélesedő tömeghez, mint ahogy a csermely ömlik a folyóba. Előttünk, ameddig a szem ellát, vonuló emberek. Ilyen nagy felvonuláson még nem vettem részt azelőtt, az emberáradattal együtt az én lelkesedésem is nő.
Felfelé baktatva még jobban rálátni a mögöttünk haladó zarándokok sorára, akik mind egy cél felé tartanak, hullámhegyekként lendítve előre a közös hajót. Erről aztán újabb hasonlat jut eszembe, amiből egy kétsoros áll össze a fejemben: „Talpunk alatt terjeszkedő gyökerek, / Fejünk felett az Isten.”
A misére szerte az országból, sőt az egész Kárpát-medencéből érkeznek, Pozsonytól kezdve Győrön és Tamásin át Felcsíkig, amint azt számos táblafelirat is jelzi.
Mi „A jó palócok” mellett telepedünk le. Sokan jönnek gyerekekkel, körülöttünk is ülnek négy-ötéves forma kicsik, akik egy játékkarkötővel játszanak. Bár gyűlnek a sötét felhők, nem ázunk meg, így nyugodtan át tudjuk adni magunkat a prédikációnak. A hitét rendszeresen nem gyakorló reformátusként a katolikus szertartások kicsit idegenek számomra, azonban több tanítás is gondolkodásra késztet.
„Inkább laknék az Isten hajlékának küszöbén, mint az ellenség sátrában” – énekli a kórus a mise elején. „Ha mindenki a saját portája előtt takarít, az egész utca tiszta lesz” – nyomatékosítja Urbán Erik, az Erdélyi Ferences Rendtartomány provinciálisa, az idei pünkösdi búcsú szónoka.
A mise után a kegytemplomba is betérünk, ahol nincs is olyan nagy tumultus, amilyenre számítottam. A legtöbben valószínűleg a Mária-kegyszoborra kíváncsiak, én viszont a fentről ránk tekintő Szentháromság-szoborhoz imádkozom, ahogyan ősszel, amikor először jártam itt, a Képmás szerkesztőségével. Utána még van úgy egy óránk, hogy szuvenírt nézzünk az otthoniaknak. Vásári forgatagban hajlamos vagyok elcsábulni, ahogy most is, már idefele jövet meg akartam állni a kézműves standoknál, hogy a keresztlányomnak vegyek egy ruhácskát vagy esetleg blúzt, de akkor nem volt rá idő. Visszafelé pedig az időjárás szól közbe: mintha a nyakunkba zúduló eső így akarna figyelmeztetni, másra helyezzem a figyelmemet. Végül csak néhány kártyát és hűtőmágnest veszek.
Este elfáradva érkezünk a szállásunkra, de jóféle fáradtság ez. Beszélgetni, az élményeinket megosztani már nincs energiánk, zuhanyzás után már dőlünk is az ágyba. Vacsoránál azért egy kisbabás családtól megkérdezem, hogy bírta a kislány a napot. „Végigaludta a misét, csak nemrég ébredt fel” – mesélik a nagyszülők.
Zarándokokból testvérekké válunk
Pünkösd vasárnap Gyimesbükk az úticél. A vasútállomáson itt is finom falatokkal várnak: a népviseletbe öltözött fiúk pálinkát töltenek, a lányok kürtőskaláccsal kínálnak.
„A csángók úgy búcsúznak az idelátogatóktól: mikor jössz haza legközelebb?” – mondja róluk a polgármester.
Az itteni búcsúmenetet a helyi fúvós zenekar vezeti fel. Az utcákon sokan a házuk előtt állnak, piros-fehér-zöld és kék-sárga zászlót tartva. Egy idős férfi mankóra támaszkodva üdvözöl minket, a szemközti oldalon egy család integet, a gyerekek népviseletben. Egy párkányon apa ül három kicsivel, mögöttük a zöld hegyek – erdélyi utam egyik legszebb képe ez. Magyar zászlóval díszített babakocsit is látok. A helyiek közül többen beállnak közénk. „Nem is tudni, ki az idevalósi, és ki a zarándok” – állapítja meg keresztanyám barátnője, Magdika.
A gyimesbükki misét Salamon József plébános vezeti, aki a férfi, a nő és a gyermek szerepéről is beszél. „Ha egy nő gyermeket vár, azt is szokták mondani neki: van jövőd” – mondja. Erről a tömegben látott arcok jutnak eszembe: a párkányon ülő gyerekek, egy kezét összekulcsoló kisfiú, akinek a nyakában Nagy-Magyarország-medálos nyaklánc lóg, egy anya, aki két kislány kezét fogva siet előre. Egy pillanatra szomorúság fog el, amiért csak külső szemlélője vagyok ezeknek a jeleneteknek, de aztán emlékeztetem magam, hogy keresztanyaként én is feladatot kaptam. Elhatározom, hogy legközelebb a keresztlányommal térek ide vissza.
Ezt az érzést nem tudják elvenni tőlünk
Az utolsó nap nagy része már csak utazással telik.
Ekkorra végre felforrósodik a hangulat, a vonaton zenészek jönnek be a kocsinkba, a közös éneklésbe mi is bekapcsolódunk. Egy kellemetlen történés azonban valamennyiünket felkavar.
Az egyik utolsó erdélyi megálló Nagykároly, ahol ismét hatalmas szeretettel várnak minket a helyiek: elemózsiás csomagokkal megpakolt kartondobozokat adnak fel, és törökszegfűt osztogatnak. Pedig másfél órás késéssel ér oda a zarándokvonat, de ez sem tántorítja el őket. A polgármester rövid köszöntője után néptáncos fiatalok adnának műsort, ám alighogy táncba kezdenek, a határőr kiált, hogy mindenki szálljon fel, két perc múlva indul a vonat.
Megzavarodunk, senki nem tudja, mi történik: a menetrendben az állt, hogy fél órát fogunk Nagykárolyban tölteni, bár leszálláskor már húsz percet mondtak, amiből aztán tizenkettő lesz. Szívem szerint tovább nézném a műsort, de gyorsan felpattanok, nehogy tényleg elinduljon a vonat. Utastársaimtól aztán megtudom, állítólag öt perc múlva érkezik egy másik szerelvény, amiatt kell hamarabb továbbindulnunk, mondván, csak egy sínpár van. Mi viszont hármat számoltunk.
Csalódottságot és dühöt érzünk. Ki tudja, mennyit készültek erre a napra ezek a gyerekek, mi pedig semmivel sem tudtuk viszonozni mindezt, bár nem is az vezérelte őket, hogy kapjanak cserébe bármit is. De legalább öt percet hagytak volna, hogy végignézhessük a táncot, biztosan meg lehetett volna oldani valahogyan. „Ha mindenki a helyén marad, vagy egy hangadó szót emel, nem merték volna ezt megtenni!” – fakad ki egy férfi a kocsinkban. De hát nem voltunk felkészülve erre, teszi aztán hozzá.
Teljesen egyetértek vele, és mérges vagyok magamra, hogy egyből hátat fordítottam a műsornak. A kezdeti haragom aztán elpárolog: akármi is az oka a történteknek, ezt az önzetlen szeretetet senki sem tudja tőlünk elvenni. Talán jobb is, hogy nem robbant ki nagyobb konfliktus – itt mutatkozik meg a két mise üzenete, hogy szeretetben tartsunk össze. Ezt kell továbbadnunk a gyökerünkből sarjadó fáknak és bokroknak.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>