Az iskolapszichológusok számát meg kell duplázni, a fizetésüket pedig felemelni – vallja Borbáth Katalin pedagógiai szakpszichológus

Pszichológusi szakmai utad számos módon kapcsolódik az iskolákhoz, a pedagógusokhoz. Hol szerezted a tapasztalataidat, és hogyan kötődsz az iskolapszichológiához?

Mindig is ez a két terület érdekelt leginkább. Az emberek, a lélek, a kapcsolatok, az érzések, a helyzetek megélései, és emellett – vagy ezzel összefüggésben – az iskolák, óvodák, gimnáziumok, egyetemek, magán- és gyógypedagógiai iskolák, szóval mindenféle oktatási intézmény világa. Pszichológus szerettem volna lenni, de hiányzott hozzá az önbizalmam, úgyhogy először gyógypedagógusnak jelentkeztem. Izgalmas kitérő volt, sokat tanultam általa. Máig meghatározó kapcsolatokat őrzök a főiskolás éveimből, de hamar kiderült, hogy a gyógypedagógia nem az én világom. Ezzel párhuzamosan az ELTE pszichológiai szakára jártam. Mindig is volt bennem egy vágy az elmélet és a gyakorlat egyensúlyának megteremtésére.

Addig nem akartam pszichológiával foglalkozni, amíg meg nem ismerem egy kicsit jobban a gyerekek, tanárok világát pedagógusként.

Így lépkedtem át az óvodapszichológiai munkából az általános iskolákba, majd jöttek a gimnáziumok, ahogyan a saját gyermekem is nőtt. Közben párhuzamosan MA-t, később pedagógiai szakpszichológus képzést, majd még később PhD-t végeztem. Az elejétől izgattak a pedagógusok – miután ők többségében nők –, a tanárok, tanítók, óvodapedagógusok mentális jóllétének feltételei, s ez ügyben annyi mindent láttam a pályán, hogy ez lett a PhD-m kutatási témája is. És persze megszámlálhatatlan módszerspecifikus képzést is kijártam, dolgoztam a gyermekvédelemben, és végeztem koordinátori feladatokat is. Jelenleg az egyetemi munkám az elsődleges.

Hogyan lehet ma valakiből iskolapszichológus Magyarországon?

Azt hiszem így, ahogy elmondtam, ahogy belőlem is az lett, hogy ez a szenvedélye, ez érdekli, ide vonzza a sorsa. Persze racionális megfontolásokat is követhetünk. Országszerte vannak elérhető állások, vonzók az iskolai szünetek (ma még), a jól körülhatárolt munkaidő, tehát a munka és a magánélet egyensúlya is tartható. Azt hiszem, az alacsony anyagi megbecsülés miatt vagy hobbimunka, vagy ugródeszkaállás, vagy szenvedélyből választott hivatás ez… Illetve főként vidéken karrierútvonalként sem utolsó.

Mit gondolsz, mennyire van ma szükség Magyarországon iskolapszichológusokra? És miért?

Égetően nagy szükség van rájuk: inkább úgy mondom, intézménypszichológusokra. Sokkal többre, mint amennyi van, akár kétszer ennyire, és minden oktatási intézménybe.

A Covid-helyzet megmutatta, mennyire törékeny a magyar társadalom, de még inkább a gyerekek, serdülők mentális egészsége.

Egyre több tanulmány kerül napvilágra – többek közt az enyém is – a serdülőkről, amik megmutatják, milyen komoly károk keletkeztek ezen korosztályok mentális egészségében.

Mi a fő feladata egy iskolapszichológusnak?

A hivatalos válasz erre az, hogy amit leírt az Iskolapszichológiai Protokoll, amely hangsúlyozza az indirekt munkaformákat és a prevenciós munka előtérbe helyezését. Ugyanakkor ez a protokoll még egy másik helyzetre íródott. Ma már tudjuk, hogy a valóságban nagyon más történik, mert az ideális ellátási lánc, amihez kapcsolódóan íródott a protokoll, legalábbis a jelen oktatás világában, nem létezik. Ezért valójában direkt terápiás munkát végeznek az óvoda-iskolapszichológusok. Mert ha nem ezt tennék, nem lenne, aki közel s távol ellátja a gyerekeket, ha sarkítva akarok fogalmazni. Persze mindig akadnak kivételek, jól működő körzetek, de ez ma sajnos nem általános, hanem tényleg kivétel.

Bennem mostanság az fogalmazódik meg, hogy az óvoda-iskolapszichológus akkor hatékony, ha képes felderíteni az adott oktatási intézmény direkt és indirekt pszichodinamikai, csoportdinamikai működését, megismeri az intézményi klímát, az iskolát használó szülők, gyerekek, pedagógusok szociológiai jellegzetességeit, ne adj isten, az alapdokumentumokba is belenéz. Nagyon fontos, hogy a szervezeti viszonyokban is képes legyen tájékozódni, és felmérni az igényeket, hogy ezek ismeretében, ezekből kiindulva, ezekhez viszonyítva kezdjen hozzá a munkájához. Ezen tudás birtokában tud hospitálni, prevenciós programokat meghirdetni, pszichoedukációt, konzultációt, egyéni és csoportfoglalkozásokat tartani.

Kép

Borbáth Katalin, az Országos Iskolapszichológiai Módszertani Bázis vezetője – Fotó: Borbáth Katalin

Milyen problémákkal fordulnak az érintettek a legtöbbször iskolapszichológushoz?

Ez elképesztően változatos. Életkor, intézménytípus, szocioökonómiai háttérmutatók és még rengeteg minden függvénye. A teljesség igénye nélkül sorolok fel néhányat a jellemzőbbek közül: óvodában magatartásproblémák, agresszió, bizarr viselkedéses jegyek, nevelési kérdések vannak gyakran terítéken.

Alsó tagozatban hasonlók, ugyanakkor ezekhez jönnek a tanulási nehézség jelei, ADHD, ADD, a „disz-ek” (diszlexia, diszgráfia, diszkalkúlia) kérdéskörei, majd felsőbb osztályokban már a csoportdinamikai problémákra is nagyobb hangsúly kerül.

Középiskolában a teljesítményszorongástól a csapatépítő osztályfoglalkozásokon és az önismereti csoportokon át a személyiségzavarok problémaköréig ugyancsak nagyon széles a paletta…

Tudjuk, hogy a szolgáltatás sok helyen sajnos nem elérhető. Mi ennek az oka, és milyen következményei lehetnek annak, ha a gyermekek nem kapnak megfelelő ellátást?

Ennek számos oka lehet, ami túlmutat a pszichológia területén. Magyarország Budapest-centrikus ország. A legmagasabb színvonalú ellátás szinte minden területen a fővárosban érhető el, nyilván ide koncentrálódik a szakma, ezért csak szórványosabb, megyeközpont-centrikus ellátás tapasztalható vidéken. Számos intézményben dolgoztam vidéken is intézménypszichológusként, de pedagógus-továbbképzések trénereként is sok évig jártam az országot. Elmondhatom, hogy a magyar vidék egyes szellemiközpont-jellegű településeit leszámítva az óvoda-iskolapszichológiai ellátás nagyon gyér és esetleges.

Ennek a következményei egyértelműek. A gyerekek túlterhelése évről évre nő. A Covid-helyzet a stressz és szorongás szintjét jelentősen megemelte a már korábban is magas szinthez képest. Az intézményi mentálhigiéné elégtelensége, az iskolapszichológiai ellátás hiánya súlyos problémákhoz vezet az egyén, de a közösségek szintjén is.

Gondoljunk csak az utóbbi időben csaknem havonta jelentkező iskolai agressziós esetekre, ami biztos, hogy csak a jéghegy csúcsa.

Ez az, amit már a közvélemény is észrevesz. Ennél sokkal kiterjedtebb és általánosabb a probléma, amely tetten érhető a mentális egészség hiányában, vagy hiányos voltában mind a gyerekek, serdülők, mind a családok, pedagógusok körében.

Ha változtathatnál valamit az iskolapszichológusi munkakörülményeken, mi lenne az, és miért?

De jó is volna, ha nálam lenne a varázspálca, és suhinthatnék egyet! Mindent egybevetve azt gondolom, nagyon sokoldalú tudásra van szükség ahhoz, hogy valaki színvonalas óvoda-iskolapedagógusi munkát végezzen. Autonóm személyiség, problémamegoldó gondolkodási képesség, átfogó szaktudás, állandó tanulási képesség, nagyon jó kommunikációs és szervezési készség, rugalmasság és kreativitás, magas szintű interperszonális és intraperszonális készség is kell ehhez a feladathoz. Ha lehet nagyot álmodni, akkor tessék, a lista: az alábbiak feltételeit teremteném meg, ha tehetném – képzéssel, fizetéssel, munkaszervezési, munkáltatási és egyéb eszközökkel együtt.

Azonnal megdupláznám az intézménypszichológusok számát.

Megdupláznám, de legalább 50 százalékkal megemelném a fizetésüket, hiszen tudjuk, hogy az anyagi megbecsülés tarthatja őket a pályán.
Kisebb centrumokat hoznék létre járásonként, kerületenként, akár úgy, hogy az intézménypszichológia, a pályaválasztás és a tehetséggondozás kapcsolódna össze. Nem feltétlenül a szakszolgálat berkein belül, de ezekhez a központokhoz tartoznának az intézménypszichológusok is. Így szervezetileg függetlenek maradnának az intézményektől, és a szakértői szerepük sem sérülne. Itt szupervízióhoz, esetmegbeszéléshez, szakmai anyagokhoz tudnának jutni, és itt valósulhatna meg a teljesítményértékelésük is.
Kibővíteném – nemzetközi mintára – az iskolapszichológusok szakmaközi együttműködési lehetőségeit, kapcsolatrendszerét (beleértve a gyermekvédelmet, a szociális ellátórendszert, a civil szférát és mindent, amihez a gyerekek kapcsolódnak). Akár a sportközpontok is benne lehetnének az iskolapszichológus konzultációs hálórendszerében.
Növelném az intézménypszichológusok autonómiáját, hogy szakértőként jelenhessenek meg ebben a hálórendszerben a diákok körül.
Ehhez megfelelő képzettség szükséges, a szakképzés elengedhetetlen. Ebben a kurrens módszerspecifikus ismereteknek ugyanúgy helyet kell kapniuk, mint az erős szociológiai, szociálpszichológiai, mentálhigiénés, oktatáspolitikai és pedagógiai, gyermekvédelmi tudásnak. Emellett a lokális ismeretek, a kapcsolati háló, a szisztematikus, analitikus problémamegoldó gondolkodás kialakítása is jól jönne.
Nagyon hasznos eszköz lehet a művészetterápia az iskolapszichológusok kezében. Ebbe az irányba is érdemes lenne elmozdulni, illetve fontos volna megtanítani őket projektekben gondolkodni, programokat tervezni és kivitelezni.