Szia, nagypapi! – „Ha palackorrú delfin ugrik fel a Dagályban...”

Megértelek, nekünk is bizsergett már tavasztájt a talpunk, hogy aztán június elején Dezső bácsit, a pedellust csaknem fellökve fussunk ki az iskola kapuján, boldogan üvöltve az ég felé: vakáció! Addigra ezer tervet eszeltünk ki állandó tettestársammal, Tapírral, és mivel nem tartoztunk a „mintamókusok” közé, a híres és megannyi boldogságtól hemzsegő csillebérci úttörőtábor nekünk szóba sem jöhetett.

Pedig arról köztudott volt, hogy akit oda vetett a jó sorsa, annak ajkáról ki se fogyott a nóta.

Helyette maradtak nekünk a véget nem érő focimeccsek, a Pala kis- és nagymedencéje, a mozi a Lövés a szorosbannal és egyéb nagyszerű keleteurópai kalandfilmekkel, és persze a sztárok sztárja, a Balaton.

Akkortájt az volt a divat, hogy a magam korabeli 8–10 éves, vendégnek szánt gyerekeket szépen kivitték a szülei a Déli pályaudvarra, ellátták jó cukros Utas-Üdítővel, némileg szikkadt bécsis zsemlével, és kezébe nyomták a jegyét azzal a tanáccsal, hogy: „kérd meg a kalauzt, hogy szóljon Ábrahámhegynél, hogy el ne felejts leszállni. Ott várnak rád Pista bácsiék.” Ráadásul miután megérkeztem, csak másnap baktattatunk be a falusi postára, hogy interurbánon kérjük a pesti számunkat, amit aztán sürgősséggel fél óra múlva kapcsoltak is, hogy jelenthessem: itt vagyok, ragyogok!

Ha pedig írtam egy képeslapot, amit szinte kötelezően meg kellett tenni, és olyan fontos információk sorakoztak benne, mint például: jó az idő, sokat eszünk, rengeteget fürdünk, csónakázunk és játszunk, az bizonyára jó érzéssel töltötte volna el a felmenőket, ha nem épp akkor ért volna oda, amikor felhorzsolt lábbal, leégve átléptem a küszöböt.

Akár hiszed, akár nem, akkor bizony nem volt mobiltelefon, amit mindenhová magaddal hordozva tudathattad volna a világgal, merre jársz, mit csinálsz. Láttad múltkor az uszodában azt a srácot, aki a nyakába akasztott, vízhatlan tokba tett mobiljával úszott? Na, ő aztán elhatározta, nem marad le semmiről, ha véletlenül egy palackorrú delfin ugrana fel a Dagály nagymedencéjében, biztos, hogy parádés képeket készít róla. Múltkor olvastam, hogy ma már olyan különleges gyerektáborokat szerveznek, ahol a belépéskor le kell adni a mobilokat, mint rendesebb maffiatalálkozókon a fegyvereket, és azokat csak a zárónapon kapják vissza a résztvevők. Remek ötlet! Én mindenesetre lájkolom.

Ezért azt ajánlom, ne mondd el a suliban senkinek, hogy nagyapád butatelefonnal nyomja, még a végén kicsúfolnak érte (engem ugyan már rég nem érdekel, ki mit mond és gondol erről). Imádom ezt a fafűtéses készüléket, amire kell, arra nekem tökéletesen megfelel.

Én már csak ilyen vagyok, és ilyen maradok: a postán álldogáló csekkes bácsi, a bankba készpénzt elhelyező régimódi. Az utolsó dinoszauruszok egyike.

De hát, ilyennek is kell lenni, hogy a rengeteg, betűvel jelzett generáció között legyen egy olyan, amelyik mégiscsak kiindulópontot jelent.

Hamarosan itt a nyár, és ígérem, lemegyünk a Balcsira Mari néniékhez. Tudok ott a nádasban egy nagyon jó pecahelyet, ahol úszós szereléssel szép vörösszárnyúakat lehet fogni, és pontyot....utóbbiról azonban két dolgot érdemes az eszedbe vésned kis unokám: vagy jön, vagy nem.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Az írás Forró Péter Szia, nagypapi! című sorozatának része. A sorozat további részei itt olvashatóak.