Karrierváltás nyolc gyermek mellett – „Van, amikor félünk, mégis bele kell vágnunk”

Miért döntött úgy, hogy szakmát vált?

A Katolikus Egyházban akolitusként szolgáló férjemet meghívta a gyulai plébános, hogy segítse a munkáját Sarkadon. Az ottani plébániára költöztünk, a férjem elkezdte szolgálni a sarkadi közösséget, és beiratkozott az egyetemre teológusképzésre. Idővel diakónussá is szentelték. A szomszédos településen, Kötegyánon kápolnát is épített, mivel ott nem volt katolikus templom. Mindig olyan lelkesedéssel beszélt a tanulmányairól, hogy bennem is felébredt a vágy, hogy tanuljak, és kövessem őt a hitoktatói pályán. Amikor már a hetedik gyermekünk is akkora volt, hogy úgy éreztem, nyugodt szívvel tudok mellette tanulni, beiratkoztam a főiskolára hittantanár szakra. Ám az első tanév végén majdnem feladtam, ugyanis újra várandós lettem. Azt hittem, képtelenség így folytatni a tanulmányaimat, de a férjem biztatott: „Nézz körül, nem te vagy az egyetlen kismama a főiskolán, ha másnak is megy, neked is fog!” Csak a mi csoportunkban öten vártunk babát. Ez kellő erőt adott a folytatáshoz.

Hogyan tudott ennyi gyermek mellett főiskolára járni, és tanulni vizsgaidőszakban?

Nemcsak a férjem, hanem a gyermekeim is maximálisan támogattak. Mivel nagy köztük a korkülönbség, huszonkét év alatt születtek nyolcan, nyugodtan el tudtam menni Szegedre hétvégente, az idősebbek vigyáztak a kicsikre.

Első alkalommal, amikor a legkisebbet otthon hagytam, az előadások közötti szünetekben hazatelefonálgattam, hogy minden rendben van-e, de hamar leállítottak, hogy ne aggódjak, az előadásokra figyeljek.

Idővel megnyugodtam, tudtam, hogy jó kezekben van a kicsi is, aki a diplomaosztómon már óvodás volt. Mivel a férjem több diplomát is szerzett a család mellett, már hozzászoktak a gyerekek, hogy ha apa vagy anya tanul, akkor csendnek és nyugalomnak kell lennie. Szerencsére elég nagy a plébánia területe, így mindig volt hova elvonulni.

Miután végzett, egyből elkezdett tanítani?

Már előtte is szereztem egy kis gyakorlatot, ugyanis a Göndöcs Benedek Katolikus Technikumba, ahol most is tanítok, már főiskolás koromban hívtak, hogy lelki napon tartsak foglalkozást egy-egy osztálynak. Már akkor nagyon megtetszett az a közeg, valahogy a középiskolás és fiatal felnőtt korosztállyal könnyebben megtalálom a közös hangot, jobban meg tudom értetni magam velük, nem kell mindent megmagyaráznom, egyből a tárgyra térhetünk, akár amikor az élet dolgairól beszélgetünk. Mivel kötelező tantárgy a hittan, minden osztályban tanítok, kivéve az érettségi utáni képzéseket.

Ezek szerint az óráin nemcsak a tananyag a téma?

Vannak helyzetek, amikor olyan súlyos problémák vetődnek fel, mint az abortusz, az alkoholizmus a családban, vagy a párkapcsolati gondok. Ilyenkor muszáj félretennünk a tananyagot, és beszélgetnünk kell, hiszen akkor, abban a pillanatban ez a legfontosabb dolog, mert valaki életéről van szó.

Hiszem, hogy a hittantanárnak egy kicsit pszichológusnak is kell lennie, és oda kell figyelnie a diákok lelkére is, nemcsak a tananyag leadására.

Erre a képzésünk során is nagy hangsúlyt helyeztek.

Hogyan alakított ki ilyen bizalmas kapcsolatot a diákjaival, hogy még a magánügyeiket is megosztják?

Én is megnyílok nekik, mesélek magamról, a családomról. Már bemutatkozáskor elmondom az új osztálynak, hogy nyolc gyerekem van. Sokan meghökkennek, és jönnek a kérdések, én meg örömmel válaszolok. Az életünk egy része nyitott könyv, szoktam mesélni arról, hogyan ünneplünk, melyik gyerekem mit tanul, mi a foglalkozása, néha még képet is mutatok róluk. A diákok viszonozzák az őszinteségemet, nyíltságomat, és mernek hozzám fordulni, ha bármi kérdésük, gondjuk van. A Facebookon is fent vagyok, ott is el tudnak érni a diákok, ha valaki ír nekem, válaszolok. Tudom, hogy nem minden tanár szereti ezt, de engem bármivel megkereshetnek. Akinek tudok, mindig örömmel segítek. Volt, hogy befogadtunk diákot a plébániára, különben nem tudta volna elvégezni az iskolát, családtagként lakott velünk egy ideig.

Karsai Gyöngyi és családja – Forrás: Karsai Gyöngyi 

Mi okozza a legnagyobb örömöt ebben a hivatásban?

Egyrészt a sok pozitív visszajelzés, amit a diákoktól kapok. Bizalommal fordulnak felém, számítanak rám, érzem, hogy szeretnek. Minden évben rengetegen megköszöntenek a születésnapomon, pedig nyáron van, amikor nincs iskola. Másrészt látom a munkám gyümölcsét, például amikor egy-egy diákom jelentkezik, hogy szeretne megkeresztelkedni, bérmálkozni, vagy évekkel később megkeres, hogy szeretné, ha a férjem esketné.

Ritka, hogy valaki, amikor szakmát vált, a tanári pályát választja, onnan inkább eljönni szoktak.

A férjemmel mindketten szeretjük ezt a szakmát, és semmi pénzért nem váltanánk.

Nálunk az anyagiak sohasem jelentettek elsődleges szempontot, mert hivatásként tekintünk a munkánkra. A mi értékrendünk szerint meg lehet élni a tanári fizetésből, ebből neveltünk fel és iskoláztattunk nyolc gyermeket.

Hárman még egyetemisták, fizetjük az albérletüket, az utazásukat stb.

Mindig is nagycsaládra vágytak a férjével?

Valahogy az első pillanattól kezdve azt szerettük volna mindketten, hogy sok gyermekünk legyen. A második gyermekünk születése után sokáig nem jött a harmadik. Igazi tankönyvbeli család voltunk: apuka, anyuka, egy lány, egy fiú – nekünk azonban hiányérzetünk volt. Majd jött a harmadik, negyedik, és nem volt megállás, mindig nagyon vártuk a következő gyermeket.

Mire a legbüszkébb a gyermekeivel kapcsolatban?

A sikereikre, mert mindnyájan eljutottak az egyetemig, van, akinek több diplomája is van. A múltkor összeszámoltam, összesen huszonkét diplomája van a családunknak. Az egyetemisták szorgalmasan tanulnak, a végzettek haladnak előre a hivatásukban, a házasok szép családi életet élnek, és már öt unokával megajándékoztak bennünket. Mindnyájukra nagyon büszke vagyok.

Mindig ennyire elégedett és derűs?

Olykor én is el tudok keseredni, de annyi szépség van az életemben, próbálom inkább azokat észrevenni. Nekünk is volt már több próbatételben részünk, főleg fiatalon, amíg belerázódtunk az életbe, de a hitünk mindig átsegített ezeken. Ahelyett, hogy valamin keseregnék, inkább elfoglalom magam. Mióta a gyerekek kirepültek, több időm is jut másra: rengeteget olvasok, részt veszek a Máltai Szeretetszolgálat és a Karitász munkájában. Főzni is nagyon szeretek, a gyermekeim élő szakácskönyvnek hívnak, gyakran kérdeznek tőlem. Korábban sok receptet írtam, egy ideig vezettem a Family magazin receptrovatát is.

Milyen tanácsot adna azoknak, akik karrierváltáson gondolkodnak?

Mindenképp legyenek bátrak, és merjenek lépni. Isten is ezt várja tőlünk.

Vannak olyan helyzetek, amikor félünk, mégis bele kell vágnunk. Olyan ez, mint a szülés: minden egyes alkalommal féltem a szülőszobán, de tudtam, milyen jó lesz utána. Amikor úgy érezzük, váltanunk kell, lépjünk. Lehetnek fájdalmas pillanatok, sokszor meg is szenvedi az ember, anyagilag is padlóra kerülhet, de megéri, mert utána a helyére billen. A diákjaimnak is mindig megmondom, ha úgy érzem, valaki nincs a helyén, nem való neki az a szakma, amit választott. Ilyenkor arra biztatom őket, hogy ismerjék meg önmagukat, és akkor rájönnek, mi az útjuk. Ha ugyanis kellő önismerettel rendelkeznek, képesek felismerni, mire hivatottak.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.