„Anyám belém sulykolta, hogy hazudni nem szabad” – Interjú Rakovszky Zsuzsával

„Édesapám, dr. Rakovszky Tibor, 1918-ban az elcsatolt Felvidékről jött át Sopronba az öccsével, Árpáddal. Először a megyeházán volt szolgabíró, majd főispáni titkár. 1927-ben került fel Pestre. Ekkor már főhivatású politikusként tevékenykedett. Dolgozott a Belügyminisztériumban, később az Eckhardt Tibor vezette Kisgazdapárt Nyugat-dunántúli szervezőtitkára lett. Innen került egy export vállalat igazgatói tanácsába. Édesanyámmal egy partin ismerkedett meg. Jelentős korkülönbség volt köztük” – emlékszik vissza az író édesapjára, akit nagyon korán elvesztett. „Otthon halt meg. Agyvérzést kapott, mozgásképtelenné vált, a haláláig ápolta őt az édesanyám.

Nem tudom, hogy elvittek-e a temetésére, arra nem emlékszem, arra viszont igen, hogy a halála után sokáig temetést játszottam.

A kis gyerekmosóteknőmbe beletettem egy babát, letakartam, beraktam az ágy alá, és aztán újra elővettem. Talán azt gondoltam, hogy akit eltemettek, az még visszajöhet. Miután édesapámat elvesztettük, anyám munkába állt.”
Dr. Rakovszky Tibor még 1944-ben a nyilas puccs után többedmagával részt vett egy kisebb ellenállási mozgalomban. Pár hétig tartott az egész, hamar lebuktak. Szálasiék pedig a sopronkőhidai börtönbe zárták őket. Azokban az években a magyar társadalom színe-java Sopronkőhidán raboskodott. „52 éves volt, amikor bebörtönözték. Ott betegedett meg, vagy a halálmenetben. A háború utolsó napjaiban a nyilasok elkezdték Németországba hajtani a foglyaikat, és akik nem tudtak lépést tartani a menettel, azokat megölték. Mire az elgyötört emberek megérkeztek volna a számukra kijelölt koncentrációs táborba, az amerikaiak már felszabadították azokat. Az őrök pedig fokozatosan szökdöstek el mellőlük.

Apám 1945 májusában került haza. Nagyon beteg volt. Ennek köszönhette, hogy őt nem telepítették ki, nem hurcolták meg, mint a rokonaink közül nagyon sokakat. A szüleim hűvösvölgyi otthonát lebombázták, ezért úgy döntöttek, hogy visszatérnek Sopronba, mert Árpád öccse és felesége itt éltek.

Egy darabig náluk laktak édesanyámmal, aztán bérbe vették ezt a Torna utcai lakást, ahol most beszélgetünk, amit később államosítottak, és a tanács kiutalta nekik. Én már ide születtem. Jó kis traumatizált család a miénk” – nevet Zsuzsa.
A traumák kapcsán szóba kerül A hullócsillag éve című regénye. Az író ezt a könyvét szereti a legjobban. Sok van benne a saját gyermekkorából. Rakovszky számára a gyermekkor az emberi élet legmeghatározóbb korszaka. „Önéletrajzi regénynek kezdtem el írni, aztán rájöttem, hogy nagyon kevés történetet tudok csak előhívni a múltból, ezért fikcióra váltottam. Írás közben elkezdtek eszembe jutni dolgok, viszont végig azt gondoltam, hogy fikciót írok. Volt egy kedves, idősebb barátnőm, akit nagyon szerettem, sokat jártam hozzá, sajnos már nem él. Amikor együtt felidéztük a közös múltat, egy csomó dologról, amiről én azt hittem, hogy kitaláltam, azt mondta, hogy az úgy volt, ahogy megírtam. De hogy a regénybeli gyermekkor melyik része volt úgy, és melyik részét találtam ki, azt már nem tudom pontosan. Viszont a korszakot jellemző történetek mind megestek, csak esetleg valaki mással, nem azzal, akiről az adott szereplőt mintáztam.”
Arról faggatom Zsuzsát, hogy a regény egyik meghatározó jelenete, amelyben a kis Piroskát az óvónő lefogja, és kényszereteti, megtörtént eseményen alapszik-e, vagy csak szimbolikus cselekedet, amely nem akar mást jelenti, mint azt, hogyan nyomták le az emberek torkán az óvodától kezdve egészen az egyetemekig a Rákosi-rendszer mérgező tanításait.

„Utáltam az óvodát, úgy, ahogy volt, ám a regényben egy későbbi tanítónőt tettem meg óvónőnek, aki kézimunkát meg politechnikát tanított. Nagyon ügyetlen voltam a tárgyaiban, ő meg szívesen gúnyolódott rajtam. A kényszer­etetés is megtörtént, méghozzá túrós tésztával.

Most már nagyon szeretem a túrós tésztát, de kiskoromban semmilyen tejterméket nem bírtam megenni. A kakaót is, amit édesanyám nővérétől külföldről kaptunk csomagban, vízzel ittam. Nem bírtam ránézni a tejre. Csakugyan belém tömték a túrós tésztát, én meg lehánytam az óvó nénit – emiatt kivettek az óvodából, és átkerültem egy másikba, a Pamutipari Vállalat óvodájába, ahová egy idő után már egyedül jártam, sokszor elcsavarogtam, az óvoda melletti üres telken gyűjtögettem a katicabogarakat.” „Nem féltették?” – kérdezem döbbentem. „Nagyobb közbiztonság volt, mint most. Nem volt ilyen autóforgalom sem. Máig emlékszem arra, hogy amikor először mentem óvodába, nagy hó volt. Szegény Nanika, a dajkám kocsival akart eltolni, és visszajött valamiért a lakásba. Én meguntam a várakozást, és elmentem egyedül a Pamutipari óvodába a város másik végébe. Anyám és Nanika nem csináltak ügyet belőle, azt mondták, jó, hát akkor járjon egyedül óvodába a gyerek. Azokban az években nem volt olyan egyszerű óvodába hordani a gyerekeket. Az is biztos, hogy nem féltették őket annyira, mint most.”

– Nanika alakja jelenik meg Nenneként az önéletrajzi ihletésű regényében?
– Igen, Mellus Anna volt a dajkám, anyám családja hozta magával a Felvidékről, mert ők is onnan jöttek át 18-ban. Anyámra is ő vigyázott gyermekkorában. Sokáig azt gondoltam, hogy a Nana az Anna becézése, később tudtam meg, hogy a dadákat valamiért így hívták a családokban.

– Édesanyja egyedül nevelte fel önt. Nem lehetett könnyű neki, amiatt sem, hogy az ön édesapja a kommunisták által annyira gyűlölt Horthy-korszakban töltött be magas pozíciót. Ez biztos, hogy rányomta a bélyegét az édesanyja pártpolitikai megítélésére.
– Abban az időszakban majdnem mindenkinek ilyen volt az élete, az akkori történetek nagy részét az anyám volt kolléganőjétől hallottam. Óvodáskoromban mindez nem volt annyira nyilvánvaló. Később kezdett kitisztulni minden, leginkább 56 hatására. 56-ban óvodás voltam. Ültünk az óvoda padlóján, és az óvó néni az 56-os híreket hallgatta a rádióban.
Visszatérve a családra, amelyben felnőttem: tulajdonképpen, ha a szerepek beosztását nézzük, mi hagyományos családmodellt alkottunk. Anyám dolgozott, elég sokat túlórázott, apám halála után rögtön munkába állt. Először a sopronkőhidai börtönben működő textilgyár irodájában volt gépírónő. Később a soproni Pamutipari Vállalathoz került. Nana pedig vezette a háztartást, főzött, mosott, takarított. Később édesanyám ismét férjhez ment. A nevelőapám tíz évig raboskodott a Gulágon. Amikor megsimogattam a fejét, éreztem a verésekből visszamaradt dudorokat. Kémkedéssel vádolták.

Kép

Kép: Éder Vera

– Egyszer egy interjúban felidézte a legkorábbi emlékét, amelyben édesanyja hálóingként egy régi, felnőtt pulóvert adott önre. Arról is besszélt, hogy nagyon sok átalakított ruhája volt. Egy szőrmegalléros kabátka miatt csúfolták is.
– A nővérem, aki édesapám első házasságából született, majdnem édesanyámmal volt egyidős. A férje olasz volt, és ha jól tudom, még a háború alatt elhagyták az országot, először Venezuelában, majd Olaszországban éltek. Mindig küldtek nekünk csomagot, abban voltak gyönyörű ruhák. Ezeknek a nagy részét eladtuk. Édesanyám megtartott belőle magának egy-két darabot. Várjon, mutatok egyet!

Átsiet a másik szobába, és egy gyönyörű kreppanyagú boleróval tér vissza. Az 50-es években készülhetett. Azt is megtudom, hogy volt hozzá egy ruha is, de Zsuzsa csak a kabátkát tartotta meg emlékül.

– Milyen asszony volt az édesanyja? Szomorú, szigorú és fáradt? Sokat mesélt önnek a múltról, az édesapjáról?
– Nem volt szigorú.

Volt, hogy elcsavarogtunk a szomszéd kisfiúval, és a fél város minket keresett, de nem emlékszem, hogy megbüntetett volna. Azt nagyon belém sulykolta, hogy hazudni nem szabad, azóta sem tudok. Nagyon fontos volt neki, hogy jól tanuljak, ami általában sikerült, de voltak olyan tárgyak, például a torna és a kézimunka, amelyekből ha megfeszültem, sem tudtam ötöst kapni, és ez nyomasztott.

Nem mintha az egyetemi felvételin bárkit is érdekelt volna, hányast kaptam kézimunkából harmadik általánosban, de mivel akkoriban a – mondjuk így – nem megfelelő származású gyerekek nem tanulhattak tovább, szegény anyám talán azt gondolta, ha végig kitűnő leszek, akkor talán mégis. Gyerekkoromban nagyon szoros volt a kapcsolatunk, aztán kamaszkoromban, ahogy az már lenni szokott, eltávolodtam, magamba zárkóztam, amit ő rosszul viselt, és később már soha nem jött rendbe a kapcsolatunk. Harmincéves voltam, amikor meghalt, a fiamat már nem ismerte sajnos, pedig nagyon szeretett volna unokát.

– Ön is egyedül nevelte fel a fiát, Tibort.
– Igen. Nem mindegy, hogy milyen a szülők kapcsolata egymással. Nem mindegy, hogy milyen az apa. Sajnos sok olyan rossz példát láttam, ahol a gyermek hagyományos családban nevelkedett, együtt maradtak, de a szülők kapcsolata nem volt jó. Ez akár rosszabb hatással is lehet a gyerekre, mint az, hogy egyedülálló szülő neveli fel. Ezt szerettem volna elkerülni.

– A regényeiben, verseiben sokszor foglalkozik a hit kérdésével. Hívő ember?
– A hit mindig fontos volt nekem, mindig is foglalkoztatott, így aztán már gyerekkoromban is sok kérdésem volt.

56 után volt hittan az iskolában, katolikus, én jártam, és nagyon szerettem. Sokat nyaggattam a kérdéseimmel szegény tisztelendő bácsit. Azokban az időkben, és később is szívesen hangoztatták a hittel szemben, hogy fent járt az űrhajó, mégsem látott senki angyalt, úgyhogy én is ilyenféléket kérdeztem szegénytől.

Máig emlékszem, azt mondta, a mennyország nem hely, hanem állapot, és ebbe akkor belenyugodtam, sőt nagyon tetszett. Kamaszkoromban eltávolodtam a hittől. Viszont karácsonyra megkaptam Szabó Lőrinc Örök barátaink című fordításkötetét. Abban a könyvben találkoztam először Angelus Silesiusszal, egy német misztius költővel, és volt egy kis spanyol versfordításkötetem is, amelyben Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János versei ragadtak meg. Kiókumláltam magamnak valami házilagos vallásosságot, de azt meg ne kérdezze, hogy mit tartalmazott. Már nem emlékszem rá.
Amikor megszületett a fiam, nem kereszteltettem meg. Abban az időben én sem jártam templomba. Azt gondolom, hogy a vallásos nevelés előfeltétele, hogy a szülő is vallásos. Tibor 18 éves korában önszántából keresztelkedett meg, nagyon komolyan vette a vallást. Talán az ő hozzáállása is inspirált arra, hogy elmenjek gyónni, jólesett Imi atyával beszélgetni. Széles látókörű, tájékozott pap, sokáig hozzá jártam gyónni. Azóta sajnos már nincs Sopronban.

– Mi az, ami az ön számára elengedhetetlenül fontos a szentmisén?
– Nehéz megmondani, hogy mi a legfontosabb. Hogy beletartozom egy közösségbe? Hogy részt veszek valamiben, ami olyan hosszú idő óta nagyjából változatlan? Vannak evangéliumi részletek, sőt még énekek is, amelyek mindig megrendítenek, de persze – sajnos – nem mindig sikerül lelkileg teljesen „jelen lenni”. Az mindenesetre nagyon fontos, hogy érezzem a miséző pap őszinte hitét – lehet, hogy nem kellene fontosnak lennie, de az. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>