A tudós, akinek titkos projektjein egy koncentrációs tábor munkásai dolgoztak

1945. május 2-án az amerikai hadsereg egyik ausztriai állomáshelyén egy biciklista közelített meg egy szolgálatot teljesítő katonát. Leszállt a járműről, majd angolul megszólította: „Magnus von Braun vagyok. A bátyám találta fel a V2-es rakétát. Meg akarjuk adni magunkat.” 
Amikor kiderült, hogy egy kisebb regimentnyi német tudóssal együtt tényleg alárendelik magukat az USA kormányának, az amerikaiak alig akarták elhinni, mekkora fogást csináltak. Az idősebb testvér, Wernher von Braun ugyanis a náci Németország egyik legfontosabb embere volt. A rakétamérnök, aki munkatársaival megalkotta a legfélelmetesebbnek szánt német fegyvert, egyúttal a világ leghaladóbb úttörőjeként dolgozta ki a rakétameghajtás gyakorlati alapjait. Veszélyes technológiákkal foglalkozott, ami miatt a szovjetek és az amerikaiak egyaránt hajtóvadászatot indítottak ellene. A nácik minden erőfeszítést megtettek annak érdekében, hogy létrehozzák a rakétameghajtású szuperbombát, és ez részben sikerült is nekik. Minden képzeletet felülmúló, huszonöt négyzetkilométeren elterülő telepet hoztak létre a Balti-tenger partján fekvő Peenemünde városánál.

A telepnek saját erőműve és vasútvonalai voltak, és sok ezer embert dolgoztattak rabszolgamunkában, embertelen körülmények között, miközben mérnökök százai folytattak tudományos kutatásokat a tökéletes bosszúfegyverek kidolgozására.

Amikor a szövetségesek 1943-ban lebombázták Peenemündét, a német vezetés új telepet hozott létre, de ekkor már saját koncentrációs tábort is létesítettek a munkaerőgondok megoldására. Az új telep és a Mittelbau-Dora koncentrációs tábor lett Braun új munkahelye. 
A háború utolsó napjaiban felsőbb német parancsra a bajorországi Oberammergauba telepítették a többi tudóssal együtt. Az volt a parancs, hogy ha nem tudják elkerülni a fogságba esést, mindannyiukat lőjék agyon. Von Braun azonban rábeszélte a paranccsal megbízott tisztet, hogy szórják szét a szakembereket a környező falvakban, így kisebb a valószínűsége, hogy mindannyian egyszerre halnak meg a bombázások során. Amikor a szövetégesek végül elfoglalták a kisvárost és környékét, néhányan – köztük a Braun testvérek – átszöktek Ausztriába. 

Nyomasztó múlt 

Miután megadták magukat, alapos kihallgatások egész sora következett. Az amerikaiak mindent meg akartak tudni tőlük a németek állítólagos titkos csodafegyvereiről, különös tekintettel arra, hogy meddig jutottak az atombomba kifejlesztésében. Ez utóbbiról rövidesen kiderült, hogy a német kutatások kezdeti stádiumban voltak, és amúgy is hibás alapokon nyugodtak. A V2-es rakéták azonban óriási ígéretet rejtettek magukban az USA számára. 

Fogságba vonulásuk után rövidesen elhárult minden adminisztratív akadály az elől, hogy a náci tudósokat az Egyesült Államokba szállítsák – annak ellenére, hogy a von Braunhoz hasonló beágyazottságú pártemberek az októberben kezdődő nürnbergi perben akár halálbüntetésre is számíthattak.

Húszéves korától fogva, 1932-től részt vett a német rakétafegyver-programban, tagja volt a náci pártnak, és az SS sturmbannführere (rohamcsapat vezető, az őrnaggyal megegyező katonai rang) lett. Ő maga azt állította, hogy nem követett el háborús bűnöket, nem volt tudatában a peenemündei iszonyatnak, és soha nem is járt egyetlen koncentrációs táborban sem. 
A tények viszont ennek ellentmondani látszottak. Nürnbergben több tanú is beszámolt arról, hogy a peenemündei telepen rendszeresen látta őt, és a szenvedésekkel mit sem törődve végezte a munkáját. A Mittelbau-Dora koncentrációs táborban is többször járt: személyesen választotta ki a meghalt munkások pótlására az új munkaerőt, és ilyenkor naponta haladt el a közszemlén heverő halottak tucatjai mellett. Wernher von Braun azonban túl értékes zsákmány volt ahhoz, hogy az amerikaiak Nürnbergbe engedjék. 

A tudós mint háborús zsákmány 

Miután minden információt megosztott az ottani tudósokkal a korát messze meghaladó eredményeiről, társaival együtt a Fort Bliss nevű katonai létesítménybe szállították, ahonnan ki sem léphettek, és azonnal munkára fogták őket. Eleinte nem sok tisztelettel bántak vele. Ő, a világ egyik legkomolyabb tudósa, aki korábban több ezer embert irányított egy gigantikus méretű állami rabszolga-vállalkozásban, most, a saját szavaival élve „egy pattanásos képű, huszonhat éves őrnagy parancsnoksága alá került, akinek főiskolai diplomája volt mérnöki tudományból”. Az elkövetkezendő években aztán fokozatosan egyre nagyobbra nőtt a renoméja. Százhuszonöt másik peenemündei tudóssal, köztük a saját öccsével együtt továbbfejlesztette Hitler csodafegyverét, a V2-es rakétát. Ez már önmagában messze meghaladta a korát: majdnem kétszeres hangsebességgel, tehát néma csöndben érkezett a célpontjához, miután a kilövőpontról nyolcvan kilométeres magasságba emelkedett a sztratoszférába. Azonban mérhetetlenül drága és munkaerőigényes volt, Németország erőforrásainak tekintélyes részét emésztette fel. A gyártása során több ember halt meg, mint a becsapódások következtében. A kor technikája nem volt felkészülve ilyen fejlett fegyverekre. 
Ezt akarták az amerikaiak megváltoztatni, és a saját előnyükre fordítani. Háromszáz vasúti kocsira való V2-alkatrészt zsákmányoltak, és szállítottak az USA-ba, hogy von Braun és csapata dolgozhasson velük. Sietniük kellett, mert a Szovjetunió is elrabolt százötven német tudóst, és ők is gőzerővel fejlesztették a saját változatukat. Az 1950-es években Wernher von Braun és csapata – már amerikai állampolgárként – szabadabban mozgott, és ők fejlesztették ki az Egyesült Államok számára a világ első interkontinentális ballisztikus rakétáját, amellyel már akár Moszkvát is megsemmisíthették. 

Kép

Kép: Picryl

Egy álom és a valóság 

Von Braun tulajdonképpen élete nagy álmát valósította meg. Már gyerekkorában imádta a rakétákat, és rögeszméjévé vált, hogy egyszer megvalósítsa az akkor még álomszerűnek tűnő űrutazást. Tizenhat évesen egyszer le is tartóztatta a rendőrség, mert saját készítésű, rakétameghajtású kocsija felrobbant, ezzel pedig nemcsak magát, az utcai járókelőket is életveszélybe sodorta. 
1958-ban az ő vezetésével sikerült olyan szintre fejleszteni a rakétatechnológiát, hogy Amerika felbocsáthatta az első műholdját. Von Braun ettől kezdve annak az álmának szentelte magát, hogy embert juttasson az űrbe. A Szovjetunióval folytatott űrverseny vezető pozíciókba röpítette őt, így a hatvanas évek elejétől már elnöki támogatással dolgozhatott.

Öt amerikai elnök, Eisenhower, Kennedy, Johnson, Nixon és Ford hivatali ideje alatt is ő volt a szellemi vezére annak a folyamatnak, amelynek a végén Neil Armstrong elmondhatta híres szavait, miközben a Hold felszínére lépett.

Azt is szorgalmazta, hogy az Egyesült Államok az űrtechnológia kihasználásával a fegyverkezési versenyben is behozhatatlan előnyre tegyen szert a Szovjetunió ellen. Von Braun azonban nem akart ezen a ponton megállni. Hitlerhez hasonlóan nagyratörő terveket dédelgetett egy demokratikus ország keretei között. Részletes terveket készített arról, hogy milyen módszerekkel lehetne felépíteni, és Föld körüli pályára juttatni egy óriási űrállomást, illetve hogyan hozzanak létre állandó telepet a Holdon. Óriási űrhajókon több tucat űrhajóst akart felküldeni, akik négyszáz kilométeres felfedezőutakat tettek volna a Holdon speciálisan kiképzett terepjárók segítségével. Már az ötvenes évek elejétől kezdve nagyszabású információs és reklámkampányokat folytatott az űrutazás népszerűsítésére: a hírneve csúcsán járó Walt Disney-vel közösen készített propagandafilmeket, amelyek több tízmillió nézőt vonzottak. 
Tíz űrhajóból álló flottát tervezett, amelyeket a Marsra szándékozott küldeni. Ezek – a gigantikus leszállóegységeken és több száz tonnányi rakományon kívül – hetven űrhajóst is szállítottak volna, hogy egy egész bolygót meghódíthasson. Ez a gondolat annyira a hatalmába kerítette, hogy írt egy tudományos-fantasztikus regényt is a témáról, A Mars-projekt: technológiai mese címmel. Olyan részletességgel tárgyalta benne az utazás technikai követelményeit, hogy a legtöbben olvashatatlannak tartották a regényt, amely először 2006-ban jelent meg teljes, nyomtatott formában. A cselekmény a nem túl távoli jövőben, 1980-ban játszódik, és láthatólag nem tud szabadulni az egykori német nagyhatalmi álmoktól. Az emberiség a Földi Egyesült Államok nevű óriásállamban él, miután a Nyugat pusztító atomháborúban legyőzte a Keletet. Az emberek eljutnak a Marsra, ahol egy felszín alatt élő, megdöbbentően fejlett szupercivilizációt találnak. A Mars-lakókat egy tízfős tanács irányítja, amelynek a vezetőjét – a mai összeesküvés-elméletek híveinek legnagyobb örömére – Elonnak hívják. A két civilizáció összebarátkozik, és a Mars-lakók küldöttséget menesztenek a Földre, majd megtanítják az emberiséget a fejlett technológiák felelős használatára és az alapvető erkölcsi normák betartására. 
Bár Wernher von Braun sértetlenül került ki a világháborúból és az azt követő igazságtételből, életrajzírói szerint dolgozott benne a lelkiismeret. Úgy tűnt, valahogy jóvá akarja tenni mindazt a szenvedést, amit emberek ezreinek okozott: jóformán azonnal az érkezése után belépett az egyik amerikai egyházközösségbe. Többször állást foglalt a hit és a tudomány összeegyeztethető mivoltáról, és nyilvánosan is kifejtette, hogy „Istennel az oldalán” akar új irányt szabni az életének. Mint mondta, „…a vallás nem egy múltból örökölt katedrális, vagy az utolsó pillanatban elhadart ima. Ahhoz, hogy hatásos lehessen, a vallást fegyelemnek és erőfeszítéseknek kell támogatnia.” 
Miközben egyre magasabbra jutott a NASA ranglétráján, gondos férjként és családapaként élte az életét. 1947-ben, harmincöt évesen vette feleségül tizennyolc éves unokatestvérét, majd a következő tizenhárom évben három gyermekük született. A középső, Margrit ma is aktív, neves környezetmérnök, a Föld megóvásáért tevékenykedik. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>