A világ legtöbbször ellopott műkincse, amely után diktátorok és tolvajok is vágyakoztak

Aki ma belép Belgiumban a genti katedrálisba, el sem tévesztheti a grandiózus szárnyasoltárt. A hatalmas méretű alkotást olyan biztonsági rendszer védi, amely mellett eltörpül a Mona Lisa üvegkerete. Az oltár megdöbbentő története teljes mértékben indokolttá is teszi ezeket a példátlan intézkedéseket.

a genti oltár
A genti oltár kitárt állapotában – Forrás: Wikipedia

A képrombolók és Napóleon célkeresztjében

A világ talán legkalandosabb sorsú műalkotásának története valamikor 1420 körül kezdődött. A németalföldi Gent város polgármestere, Jodocus Vijd és felesége, Lysbette rendelte meg Hubert van Eycktől és testvérétől, Jantól. A jómódú kereskedőházaspár hozzá akart járulni a város Szent Bavóról elnevezett katedrálisának feldíszítéséhez és persze a saját hírnevük öregbítéséhez. Az idősebbik van Eyck megtervezte és összeállította a faszerkezetet, és valószínűleg elkészítette a festés alapozómunkáit, majd az öccse, Jan fejezte be és vitte tökélyre az alkotást.

Kép
Jodocus Vijd és Lysbette
Jodocus Vijd és Lysbette – Forrás: Wikipedia

A mű olyan grandiózusra sikerült, hogy a mai napig is a művészettörténet egyik legkülönlegesebb darabjaként tartják számon. Már a puszta méretei is tekintélyt parancsolók: tizenkét táblából áll, amelyek közül nyolcnak mind a két oldalára festményeket készítettek. Az összesen húsz képből álló, többszörösen kihajtható szárnyakból felépülő oltárkép kinyitott állapotban majdnem 20 négyzetméter területű, a súlya több tonna, a megóvására szerkesztett, hét méter magas üvegkalitka pedig golyóálló üveggel borított, klimatizált helyiséget választ le a templom teréből.

Nem is véletlen, hogy ilyen komoly elővigyázattal védik, a genti oltárképet ugyanis a története során legalább tizenkétszer próbálták meg elrabolni vagy elpusztítani.

1432-es felavatása után majdnem másfél évszázadnyi nyugalom következett a katedrális hűvös mélyén, aztán megkezdődött körülötte az ámokfutás. 1566-ban, a reformáció militáns időszakában Gent városát is elérte a legradikálisabb kálvinisták képpusztító mozgalma. Ez volt az az időszak, amelyben a 17 németalföldi tartományban – a mai Hollandia, Belgium, Luxemburg területén és egyes észak-francia vidékeken – megkezdődött a katolikus módra feldíszített templomok ostroma. Feldühödött polgárok rontottak be a templomokba, és ledöntötték a szobrokat, levakarták a freskókat, leszaggatták a festményeket, amelyekben az egyház bálványimádó, hivalkodó szentségtörését látták. A genti Szent Bavo-katedrális ajtaját egy faltörő kossal törték be, majd benyomultak a templomba, hogy elégessék a szárnyasoltárt. A pusztítást csak ezért nem tudták végrehajtani, mert az oltárnak nyoma sem volt. A katedrális hívői és őrzői már korábban tudomást szereztek a környező városokat ért atrocitásokról, és jó előre kimenekítették az értékes műtárgyat.

Darabokra szedve a katedrális tornyába hordták, ahol gondosan elrejtették.

Miután elvonult a vihar, az oltárt visszavitték az eredeti helyére, ahol megint a nyugalom időszaka következett. A történelem azonban újabb kihívásokkal állt elő. A francia forradalom káoszában hatalomra került Napóleon – mint szinte minden egyeduralkodó – hamar ráérzett a híres műalkotások vonzerejére. Szemet vetett a genti szárnyasoltárra is, ezért 1794-ben elküldte a katonáit, hogy hozzák el a neki járó részt. A francia csapatokkal érkező megbízottak kifosztották a templomot, leszereltek négy táblát a tizenkettő közül, és Párizsba szállították azokat. A darabokat a frissen kibővített és felújított Louvre-ban helyezték el, ahol a hódító császár sok más szerzeményével együtt volt hivatott hirdetni a birodalom nagyságát és erejét.

A tőzsdeügynök vallomása

A waterlooi vereség és Napóleon eltávolítása után az oltár darabjai szerencsésen visszakerültek Gentbe, és csodálói azt gondolták, hogy ettől kezdve minden visszatér a régi kerékvágásba, de nagyot tévedtek. A templom egyik kanonoka úgy érezte, hogy az oltárképek ósdiak, kopottak, és megrágták őket a kártevők. Azt a megoldást látta célra vezetőnek, hogy áruba bocsátja őket. A faszerkezetet kettévágatta, majd az egyik részt – hat panelt – sikeresen el is adta. Ezek végül a porosz király, III. Frigyes Vilmos udvarába kerültek, és Berlinben állították ki őket. A túlbuzgó muzeológusok viszont ezzel még nem elégedtek meg; a mindkét oldalon festett táblákat vastagságukban kettéfűrészelték, hogy a látogatók az előlapokkal egyszerre csodálhassák meg a hátoldali remekműveket is.

Eközben a Gentben marad tábláknak is sanyarú sors jutott.

A katedrális 1822-ben kigyulladt, és az oltár ott elhelyezett részei is megrongálódtak. Szerencsére nem pusztultak el, és hosszas, évtizedekig tartó restaurálás után megint elfoglalhatták a helyüket a templomban.

A Berlinbe került részeknek még száz évet kellett várniuk arra, hogy visszajuthassanak a szülővárosukba. Az elvesztett világháború után, az 1920-as versailles-i szerződés 247. cikkelye kötelezte arra Németországot, hogy a műkincseket visszaszolgáltassa Belgiumnak. A szárnyasoltárt újra összeszerelték, és kiállították a genti katedrálisban. 1932-ben nagyszabású ünnepséget is rendeztek a műalkotás 500. születésnapjára.

A következő megpróbáltatás mindössze két évet váratott magára. 1934 egyik áprilisi éjszakáján ismeretlen betörők hatoltak be a katedrálisba. A bal oldalon alul elhelyezkedő két panelt – az elöl Az igaz bírákat és hátul Keresztelő Szent Jánost ábrázoló táblát – fűrésszel leválasztották, és ellopták. Másnap reggel, amikor fény derült a rablásra, és kihívták a rendőrséget, a nyomozó szinte tudomásul sem akarta venni, hogy megint történt valami a viharvert oltárral. Az első dolga az volt, hogy elsietett egy közeli sajtszaküzletbe, ahol az éjszaka folyamán szintén lopás történt.

Kép
Gent oltár
A genti oltár bezárva – Forrás: Wikipedia

Nem sokkal később üzenet érkezett a tolvajoktól: egymillió belga frankot, körülbelül 10 millió forintot követeltek Az igaz bírákért cserébe. A Keresztelő Szent Jánost ábrázoló hátsó oldalt „jószándékuk jeléül” a genti pályaudvaron hagyták, a másik oldal azonban nem került elő. A nyomozás rengeteg irányba indult el, de egyetlen szál sem vezetett eredményre.

Ugyanazon év novemberében aztán úgy tűnt, áttörés történt. Egy Arsène Goedertier nevű tőzsdeügynök a halálos ágyán beismerést tett az ügyvédjének. Titokzatos módon a következőket mondta: „Egyedül én tudom, hol van. Az információ az íróasztalom jobb oldali fiókjában van, egy »mutualité« feliratú borítékban.”

A borítékot meg is találták, benne a következő szöveggel: „Olyan helyen pihen, ahonnan sem én, sem más nem veheti el anélkül, hogy felkeltené a nagyközönség figyelmét.”

Az oltárt a nácik is elrabolták

A regényes események nyomán megindultak a találgatások. Abban mindenki egyetértett, hogy az idős és beteg, gyengén látó Goedertier képtelen lett volna egyedül végrehajtani a fizikailag rendkívül megterhelő rablást éjjel a katedrális sötétjében. Kellett, hogy legyenek bűntársai is. Jelentkeztek szemtanúk, akik éjjel két alakot véltek látni, amint egy autóba tesznek egy nagy csomagot a katedrális előtt. Egymás után keletkeztek az összeesküvés-elméletek. Az egyik szerint maga az egyház tüntette el a táblát, mások azt állították, hogy egy kudarcba fulladt pénzügyi befektetés kárvallottjai próbáltak ily módon pénzhez jutni.

A váltságdíjat nem fizették ki, az ügy pedig szép lassan kihűlt. Az igaz bírák nem került elő, majd kitört a második világháború, és Belgiumnak nagyobb gondjai is akadtak az oltártábla visszaszerzésénél. A nemzetiszocialista német vezetés viszont annál többet foglalkozott a genti kinccsel. Hitler mindenképpen a magáénak akarta tudni, Goebbels pedig 1940-ben külön megbízottat küldött Belgiumba a hiányzó tábla felkutatására. A Heinrich Köhn nevű nyomozó arra a következtetésre jutott, hogy a panel magában a katedrálisban van elrejtve, de akárhányszor végigkutatták az épületet, nem találtak semmit.

Végül Hitler parancsára a németek 1940-ben elrabolták az oltárt. Először Franciaországba vitték, majd a bajorországi Neuschwanstein kastélyba. Amikor aztán szorulni kezdett körülöttük a hurok, a náci vezetők – elképesztő mennyiségű más elrabolt műkinccsel együtt – az ausztriai Altaussee melletti sóbányában rejtették el.

Amikor végérvényesen kiderült, hogy a háborút elvesztették, aláaknázták az egész gyűjteményt, és fel akarták robbantani. Ez csak azért nem sikerült nekik, mert a szövetséges műkincsmentő osztaggal összejátszó bányászok az életük kockáztatásával elvágták a detonátorok vezetékeit.

A győztes szövetségesek megdöbbenve találtak meg több mint 400 tonna rablott műtárgyat, valamint felmérhetetlen mennyiségű aranyrudat és valutát.

Kép
Altaussee sóbánya
Szövetségesek a nácik által ellopott műtárgyak megtalálása után, Altaussee, 1945. május – Forrás: Wikipedia

A genti oltár 1945-ben visszakerült a katedrálisba. Az igaz bírákról másolatot készíttettek egy volt festményhamisítóval, és azt tették be az eredeti helyére. Ez újabb tápot adott a találgatásoknak, sokak szerint ugyanis a valódi tolvajok ezzel a ravasz módszerrel csempészték vissza a helyére az eredeti festményt. A hatóságok a második világháború óta hatszor fésülték át az egész épületet, egyszer pedig tíz méteres mélységig hatoló röntgensugarakkal kutatták át, de mindhiába. A festmény azóta sem került elő, a belga rendőrség pedig még mindig nem zárta le az ügyet. A mai napig külön megbízott foglalkozik vele, az eredménytelen bejelentések pedig százával érkeznek.

1995-ben egy amatőr nyomozó illegálisan felnyitotta az állítólagos tolvaj, Arsène Goedertier sírját, és ellopta a koponyáját. Mindezt azért tette, hogy egy szellemidéző szeánszon megtudja tőle az igazságot.

 

Felhasznált források:

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti