„Természetbúvár van elég hazánkban, legyél archeológus!” – Rómer Flóris életútja

A szülői háztól a börtönig 

Rómer Flóris, akit eredetileg Ferencnek hívtak, régi pozsonyi német ajkú polgárcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot 1815-ben. Családnevét Rammernek és Rommernek is gyakran írták, iskolai bizonyítványaiban még leginkább Rommer Ferencként szerepelt. Édesapja jómódú cipész volt, aki fiait igényesen taníttatta. A pozsonyi iskolák mellett, azért, hogy a szlovák és a magyar nyelvet is elsajátítsa, két testvérével együtt egy-egy évig Trencsénben és Tatán volt kisiskolás, cserediák. A szülők már kisgyerekként papnak szánták. 1830-ban, 15 évesen lett novícius a bencés rendben, ahol a Flóris (Flórián) szerzetesi nevet kapta. Rendi tanulmányait Pannonhalmán, Győrben és Bakonybélben végezte, különösen ez utóbbi maradt meg jó emlékezetében, mert elmélyítette természettudományos érdeklődését: „Alig várám, hogy tudós Guzmics apát védőszárnyai alatt a bakonybéli apátság világtól elzárt falai közt folytathassam tanulmányaimat. Föl is használtuk szabad óráinkat a terjedelmes erdő minden irányban való bebarangolására" - így emlékezett szerzetesi képzésére közel 30 évvel később, a Bakonyról írt munkájában.
1838-ban, 23 évesen szentelték pappá, és letette rendi fogadalmát, közben pedig Tihanyban közreműködött a 16. századi Pisky-kódex kiadásának előkészítésében. A tanári hivatás és a természettudományok művelése mellett kötelezte el magát, és odament dolgozni, ahová a bencés rendi elöljárója küldte. 1839-től hat éven keresztül a győri bencés gimnáziumban tanított, miközben doktori címet nyert a pesti egyetemen. Innen került át szülővárosába, Pozsonyba, az ottani akadémia tanári karába mint a „fizika, a természetrajz és a mezei gazdászat" tanára. Előadásait sokan hallgatták, népszerűsége diákjai és a pozsonyiak körében hamar kivívta kollégái és rendtársai féltékenységét. Gyakran szűkösnek bizonyultak számára saját rendjének keretei, előírásai, például amikor diákjaival tett kirándulásairól nem érkeztek haza időben vacsorára. Ekkoriban került először nyílt összeütközésbe saját szerzetesi közösségével: elöljárójától megrovást kapott, amit ő nagyon méltánytalannak érzett. „Ezen perctől fogva minden kedvemnek a szerzethez vége volt" – írta később önéletrajzában.

A pozsonyi években egyik nevelője, tanára lett az ifjú József főhercegnek, József nádor fiának, akivel kölcsönös nagy tiszteletük és szeretetük egymás iránt egészen Rómer haláláig megmaradt. A városban érte a márciusi forradalom, majd a szabadságharc híre. Elhagyta a bencés rendet, hogy közhonvédnek állhasson egy utászzászlóaljba – hazafiasságát igazolandó, a sokkal magyarosabb hangzású Római Flóris néven –, amelynek akkor a későbbi vértanú, Kazinczy Lajos őrnagy volt a parancsnoka. Lépését azzal indokolta, hogy „a haza parancsolt”. Ezzel együtt a legismertebb pozsonyi újságban felhívást tett közzé a pozsonyi diáksághoz, amelyben a haza védelmére, szolgálatára buzdított. Későbbi elítélésének ez a felhívás lett egyik legfőbb vádpontja. Bár közlegényként kezdte, rövidesen őrmester, majd tiszt lett a honvédseregben, a bukás idejére már százados. Utász-hidász alakulatával ott volt a szabadságharc számos csatájában, katonai pályafutásának pedig a végső megadás előtt röviddel lezajlott, katasztrofális vereséget hozó debreceni csata vetett véget.

Sok társához hasonlóan Rómer álruhában, álnéven a Felvidék felé menekült, emigrálni akart, ám felismerték, letartóztatták, hadbíróság elé került. A fő vád ellene a szokásos lázadás, felségárulás mellett az ifjúság elcsábítása volt, még azt is felrótták neki, hogy rebellis érzelmektől vezettetve nevét Rómaira változtatta.

Nyolc év láncban letöltendő várfogságra ítélték, amelyből Olmützben és Jozefstadtban öt évet le is töltött, ám fogsága idején a tudományokban képezte magát, francia nyelvet tanult, sőt, egy könyvkötő műhelyt is létrehozott a börtönben. 

Természettudósból régész 

1854-ben, Ferenc József császár és Erzsébet házasságkötése alkalmából amnesztiával szabadult, visszatért a rendbe, de elöljárói Bakonybélbe küldték „vezekelni", mivel rendjét engedély nélkül hagyta el a szabadságharc idején. A rendőrség is megfigyelés alá vonta. Három év elteltével a győri akadémián taníthatott természetrajzot, de érdeklődése folyamatosan a régiségtan, az archeológia felé fordult. Győri éveiben az iskola régiségtárából nyilvános múzeumot rendezett be, 1860-ban pedig püspökénél elérte, hogy régiségtani tanszéket állítson fel a számára a győri papnevelő intézetben. Saját beszámolója szerint a régészet, a néprajz, a művészettörténet felé fordulását az ekkor vidéken, Zohoron papként szolgáló régi barátjának, Ipolyi Arnoldnak köszönhette, aki így biztatta:

„Hazánkban van elég természetbúvár, régészek nagyon is kevesen vagyunk, te valamikor felléptél e téren, térj át hozzánk, s légy arche­ológussá!”

Rómer kezdetben kételkedett: „Én és archeológus? Én, ki öt évig természettant tanítottam, azután öt évig könyvkötői munkával életemet tartottam fenn, én, ki az újabb tudománytól egészen elmaradtam? De a zohori papnak lelkesítő szavai, annak minden ablakát elfoglaló cserépgyűjteményei, a kirándulás Szentgyörgyre és vidékére tanulságos vezetése alatt, és én Vale-t mondék a gyűjtésnek, elajándékozám gazdag természeti gyűjteményeimet, s lettem régésszé.”
Első régiségtani munkája, a Pozsony régészeti műemlékei 1856-ban látott napvilágot, négy évvel később pedig megjelent A Bakony című, a vidék nép- és természetrajzát, történetét, régészeti és műtörténeti értékeit feldolgozó könyve, és ekkor fogott hozzá a kisalföldi árpási középkori templom és premontrei kolostor történetének és művészettörténetének feldolgozásához, amelyet azután 1869-ben adott közre. 1861-ben, akadémiai levelező tagságának évében, amelyet tíz évvel később rendes taggá választása követett, elhagyva ismét bencés közösségét Pestre költözött, ahol először a Tudományos Akadémia könyvtárának kézirattárosa, majd a Királyi Katolikus Főgimnázium (az ország egyik legkitűnőbb állami oktatási intézménye) igazgatója lett. Az iskolát több ezer darabos természetrajzi gyűjteménnyel gyarapította. A kiegyezés évében lett a pesti egyetemen az archeológia professzora, 1869-ben pedig a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának vezetője. Kiadója lett az Archeológiai Közleményeknek, alapító tagja a Magyar Történelmi Társulatnak, 1876-ban szervezője a Pesten tartott VIII. Ősrégészeti és antropológiai világkongresszusnak. Népszerű egyetemi előadásaiban a középkor hazai művészettörténetéről adott elő, de foglalkozott címer- és pecséttannal, régi feliratokkal is. Járta az országot, régi várakat, vár- és kolostorromokat keresett fel.

Kiváló rajzoló lévén, aki az idők során művészi hajlamainak engedve festett is, lerajzolta a felkeresett romokat, megörökítette a faragott köveket, keresztelőmedencéket, boltíveket, falmaradványokat. 

Az épített örökség megmentője 

Rómer foglalkozott római kori feliratokkal, középkori sírkövekkel, szinte minden tárgyi emlékkel, ami a magyar földből előkerült, eredményeit pedig idegen nyelveken, a nagyvilághoz is igyekezett eljuttatni, és gyakran utazott is külföldre. Közben írt munkája módszertanáról, és különösen a szívügye volt, hogy szorgalmazza a régi, épített örökség megmentését, megóvását, történetének feltárását. 
Nem kerülték el az elismerések, a kiegyezés évében lett királyi tanácsos, évekkel később a Vaskorona Rend kitüntetettje. A történelem fintora, hogy ugyanaz a király részesítette e kitüntetésekben, akinek a nevében várbörtönre ítélték 1849-ben. Számos tudományos közleménye jelent meg itthon és külföldön, elismert szaktekintélynek számított. Különösen fontos volt 1873-ban, a világvárossá válás hajnalán kiadott A régi Pest című munkája, amelyben a főváros régészeti és régi művészeti emlékeit dolgozta fel.

Egyebek között nevéhez fűződik az Óbudán, a Bécsi és a Vörösvári út kereszteződésében feltárt templom- és kolostorrom dokumentálása, amelyet a szakértők a korábban titokzatosnak tűnő fehéregyházi apátság maradványaival azonosítottak.

1875-ben megkapta hivatalos felmentését is a bencés rend kötelékéből, így csak világi pap maradt. Barátja, Ipolyi Arnold, aki ekkor már besztercebányai püspök volt, egyházmegyéjébe fogadta. Ipolyi előterjesztésére Rómer 1876-ban megkapta a Gömör vármegyei jánosi címzetes apátságot, amelynek román stílusú templomát ő fedezte fel és írta le, sőt, részben saját költségén restauráltatta is. 1877-ben Nagyváradon nagypréposti kinevezést kapott. Megalapította a váradi múzeumot és a püspökség gazdag, a maga idejében 20 000 kötetes könyvtárát. Rómer Flóris megünnepelhette aranymiséjét és pappá szentelésének ötvenedik évfordulóját, 1889-ben hunyt el. A Váraddal szomszédos, ma már a város részének számító váradolaszi temetőben helyezték örök nyugalomra, az 1980-as évek végén azonban a helyi hatóságok a temető felszámolása mellett döntöttek. Csak nagy harcok árán sikerült elérnie Tempfli József akkori váradolaszi plébánosnak, későbbi nagyváradi püspöknek, hogy más jeles halottakkal együtt exhumálják, így sírja ma a püspöki székesegyházban van. 

Felhasznált irodalom:
Kumlik Emil: Rómer Ferenc Flóris élete és működése. Pozsony, 1907.
Szende László: "Légy archeológussá!" - 200 éve született a magyar régészettudomány atyja. In: ujkor.hu

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>