„A hős fél és marad, a gyáva fél és elszalad!” – Kisközösségek és egyházüldözés a Kádár-korban

Van-e különbség a Rákosi-rendszer és a Kádár-rendszer egyházpolitikája, jobban mondva egyházüldözése között? – teszik föl a kérdést évtizedek óta kutatók és laikusok annak érdekében, hogy tisztázzák: egyházpolitikai vonatkozásban tartható-e a „puha diktatúra” kifejezés az 1956 utáni évtizedeket illetően. A válasz röviden: nem. Legalábbis sem ideológiai, sem célkitűzésbeli eltérésről nem beszélhetünk, legfeljebb a módszerben tolódtak el a hangsúlyok, hiszen míg a Rákosi-rendszer a főpapokat támadta, addig a Kádár-rendszer a nagy tömegű papságot vette célkeresztbe. A kép talán úgy írható le, mint a jéghegy, amelynek a főpapok jelentik a csúcsát, az óceán felszíne alatt azonban ott van az egyház gerince és társadalmi bázisa – fogalmazta meg nemrégiben Wirthné Diera Bernadett egy, a Scruton klubban tartott beszélgetésen.

papszentelés 1957-ben
Papszentelés 1957-ben – Fotó: Fortepan/Hámori Gyula

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak fő kérdése az volt, ki adja meg a következő nemzedék motivációját és értékrendjét: a kommunista állam vagy a keresztény egyházak. A társadalom széles rétegeivel foglalkozó lelkipásztorok ellen indult ugyanis az 1960-as évek legtöbb koncepciós eljárása. „Attól nem fog megdőlni a rendszer, hogy Mari néni otthon rózsafűzért imádkozik, de ha a plébánosok fociznak és diavetítéseket szerveznek a fiataloknak, az veszélyes” – idézte korábban Földváryné Kiss Réka a Kádár Jánosnak tulajdonított gondolatot, amely megmagyarázza, miért pont az ifjúságpasztorációt nyakig fölvállaló egyháziak ellen vetette be a pártállam a legszélesebb eszköztárát.

Idén februárban indult útjára a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Küzdelem a lelkekért című tablókiállítása, amely a Kádár-kor egyházüldözését kívánja közelebb vinni a középiskolás korú fiatalokhoz. A 11 iskolát érintő projekt célja az volt, hogy megismertesse a gyerekekkel az 1960-as évek fiataljainak életét, visszavezetve őket nagyszüleik generációjához, akik szemtanúi, elszenvedői lehettek a pártállam egyházellenességének. A kiállításhoz interaktív játék, a történelemtanításba beilleszthető pedagógiai eszközrendszer és iskolai megemlékezések tartoznak, a tavaszi „próbaidőt” követően ősztől a NEB országossá tenné a programot.  A téma kapcsán rendezett beszélgetéseknek a közelmúltban a belvárosi Scruton klub adott otthont, ahol a NEB kutatói közül előbb Földváryné Kiss Réka elnök, majd Wirthné Diera Bernadett, a NEB Hivatalának tudományos kutatója beszélgetett Péterfi Gáborral, a Rubicon Intézet tudományos munkatársával. A beszélgetések arra keresték a választ, hogyan alakult állam és egyház viszonya 1945 után, miben különbözött Rákosi Mátyás és Kádár János stratégiája.

A Fekete Hollók-ügy

A Kádár-kori, egyháziak ellen indított koncepciós perek közül kiemelkedik az úgynevezett „Fekete Hollók” ügye, a korszak legnagyobb egyházellenes rendőrségi akciója. 1961. február 6-án este 10-kor a rendőrök az ország minden pontján megindultak az addig megfigyelt egyháziak felé. Az időzítés tudatos volt, Wirthné Diera Bernadett szerint személyesen Kádár János és a legfelsőbb politikai vezetők akarata szerint történt. S hogy mekkora kört érintett mindez? Közel kétszáz címre és helyszínre hatoltak be házkutatással aznap este: ezek között akadt plébánia, munkahely és magánlakás is.

Az akció üzenete az volt: tudunk rólatok, ti is kerülhettek ilyen helyzetbe, ti lehettek a következők.

A helyszínek közel felében került sor letartóztatásra, az ő esetükben néhány hónap múlva megkezdődtek a kihallgatások is, ennek során a szabadlábon maradt ismerősi körből – a „maradék”, mintegy száz címen megfigyeltek közül – idéztek be tanúkat. Jó részüket a lelki megtörés részeként nem is engedték haza.

„Laudetur!” a pártállami tárgyaláson

Az összehangolt akció nem volt előzmény nélküli. 1957-58-tól az „egyházi reakció” elhárításával foglalkozó alosztály már több száz papot, volt szerzetest és főként a fiatal generációhoz tartozó híveket vett megfigyelés alá, zömmel olyanokat, akik a hatalom által engedélyezett kereteken túl foglalkoztak a következő nemzedék nevelésével, hitoktatásával. Végül 1960 nyarán az MSZMP Politikai Bizottsága elfogadta azt a határozatot, amely az ellenséges erők fő erejének a katolikus egyházat jelölte meg.

Az országos letartóztatási hullám tulajdonképpen már 1960 novemberében elindult, amikor az egymással kis csoportokban kapcsolatot tartó, együtt olvasó, vitatkozó, aktív hitéletet élő közösségekre „szervezkedés” vádjával lecsapott az állambiztonság.

Ennek a novemberi akciónak a megmentői tulajdonképpen a regnumi fiatalok voltak – veti föl Wirthné Diera Bernadett. A regnumiak ugyanis nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy a tárgyalótermeket virágokkal díszítették ki, érkezésükkor pedig hangos Laudeturral köszöntek a vádlottak padján ülő papi elöljáróiknak. Az ifjúságpasztoráció erejét bizonyítja, hogy az ekkor őrizetbe vett hat-hét regnumi atya, bár 1961. augusztusban elítélték őket, az 1963-as amnesztiakor mégis úgy szabadult ki, hogy rabtársaik – börtönben ülő világi papok – közül többeket is megnyertek a Regnum Marianum számára. A fiatalok és a regnumi atyák egymást bátorították és „húzták”, a papok utólag úgy értékelték, hogy megérte ez a másfél év, mert a fiatalok megvárták őket odakint.

Az 1961. február 6-i éjszaka mérlege összesen körülbelül 16–17 per lett, a karhatalmi eltökéltséget pedig jól jellemzi, hogy júniusra már vádemeléstől ítéletig le is zajlott ezek közül az első. Csak összehasonlításképp: ezt megelőzően az utolsó ekkora volumenű ügy a Grősz-per és mellékperei voltak.

A hatalom ily mértékű fellépése tehát kuriózum, a Kádár-kor „puhaságának” pedig mi sem mond jobban ellent, mint az, hogy Lénárd Ödön piarista szerzetes háromszor, összesen 18 és fél évet ült börtönben, amelynek nagy része az 1960–70-es évekre esett.

Második elzárása éppen 1961-ben vette kezdetét. A nagy hatású, megtörhetetlen szerzetes végül személyesen VI. Pál pápa kérésére szabadult.

A Fekete Hollók ügyből kimaradt Bulányi György és a később Bokornak nevezett mozgalma, a „piarista szervezkedés”, amely 1945-ben indult – Bulányi számára ugyanis már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy az egyház túlélésének egyetlen esélye a kisközösségi lét, így rendtársával, Török Jenővel paptestvéreiket is ennek szorgalmazására biztatták. Úgy vélték, a hit nem annyira hittant jelent, mint inkább életformát, amely vonzó és átörökíthető. Kettejüket 1952-ben letartóztatták és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, amelyből a forradalom idején szabadultak. A megtorlás alatt ismét börtön következett, ennek pedig 1960 decemberében lett vége. Bulányi és Török tehát nem lehetett a Fekete Hollók-ügy főszereplője, hiszen a szerveződés idején mindketten börtönben ültek.

Lénárd Ödön később világi munkákat vállalt, hivatását csak titokban gyakorolhatta. Maga Kádár János nyilvánvalóvá tette, hogy örülne, ha a hajlíthatatlan pap elhagyná az országot (ezt Lénárd felé az Állami Egyházügyi Hivatal is kifejezte), ő azonban itthon maradt. A rendszerváltozás után az elsők között volt, aki a katolikus egyház kommunizmus alatti történetére vonatkozó dokumentumokat gyűjtött, 2003-ban bekövetkezett haláláig pedig a ciszterci nővérek kismarosi monostorában élt.

Kép
egyházüldözés
Németh Pál ordacsehi plébános és Lénárd Ödön, az Actio Catholica titkára a bíróság előtt 1948-ban – archív fotó

Visszaemlékezéseiben megalkotta a hős definícióját is – ez a NEB Magyar Hősök kiadványában is szerepel –, miszerint „a hős és a gyáva között ott van a különbség, hogy a hős fél és marad, a gyáva pedig fél, és – elszalad! (…) a hős fogalma valójában erkölcsi fogalom: tudva és akarva lehet csak hősnek lenni, és ez nem elég, kell hozzá az Úristen külön kegyelme is.”

Kismaros egyébként az 1960-70-es évek fordulójától már emblematikus helyszínnek számított. Ekkoriban helyezték a szomszédos Nagymarosra Kerényi Lajos piarista atyát Balás Bélával, a későbbi kaposvári püspökkel. Ők is hamar maguk köré gyűjtötték az ifjúságot, és minthogy ki kellett járniuk Kismarosra is kisegíteni, tavasszal és ősszel találkozókat szerveztek ott a fiataloknak. A templomot hamar kinőtték, így került a nagymarosi templomudvarra a program, ahol állandósult – azóta is minden évben kétszer megrendezik. Mivel a fiatalok ide főként az ország nyugati és középső feléből érkeztek, az egerszalóki plébános, Domán Ferenc 1982-ben megalkotta a hasonló találkozóját nyárra, a keleti országrész fiataljai számára.

Kerényi Lajos atya néhány éve azt nyilatkozta: bár a találkozókon 1990 előtt ott voltak az állambiztonságiak is, attól még mindig a gyerekek voltak többen, sőt, egyre többen és többen jöttek.

Kisközösségekkel az ateista ideológia ellen

Jól látható, hogy a kisközösségi hitgyakorlás vált a túlélés alapértelmezett eszközévé. Mindez azonban értelmezhetetlen, ha nem vesszük figyelembe azt a folyamatot, amely 1945-ben indult. Wirthné Diera Bernadett szerint már csak ezért is rossz feltevés, ha a „kemény Rákosit” állítjuk szembe a „puha Kádárral”. Az egyházat ugyanis 1945-ben megfosztották birtokaitól, megkezdődött a drasztikus gazdasági és társadalmi bedarálás, a főpapság ellehetetlenítése. Mire Kádár János hatalomra került, mindez már „kész” volt, Kádár másmilyen állapotban találta az egyházakat, mint annak idején Rákosi, nem számolt azonban az egyházak társadalmi tömegbázisával. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a két korszak külpolitikai dimenziója is eltért. II. János Pál pápa például 1980-ban már azt várta Lékai László bíborostól, hogy engedje a kisközösségeket növekedni. A Szent Gellért év és a Szent István év alkalmából írt lelkipásztori leveleiben külön ki is emelte, hogy a hitgyakorlás fő közegének a családot és a kisközösségeket szánja.

Mindez persze csak akkor tűnik „enyhülésnek”, ha nem vesszük figyelembe, hogy honnan indult mindez.

1956 után a korai Kádár-kor ugyanis egy olyan elemet is bevetett, amit az azt megelőző tizenegy évben még Rákosi sem mert: a gyáva, bestiális papgyilkosságokat.

A forradalom után legalább hét papot gyilkoltak meg az országban gyanús körülmények között, és a tettesek soha nem kerültek elő. Legismertebb közülük Brenner János, a huszonhat éves rábakethelyi káplán, akit 1957 decemberében egy éjszakán harminckét késszúrással öltek meg, miután azt hazudták neki, hogy haldoklóhoz kell mennie a szomszéd faluba. Brenner Jánost, aki hivatása teljesítése közben, oltáriszentséggel a mellén halt meg, az egyház 2018-ban emelte a boldogok sorába. A „puha diktatúra” megnevezés ebben a vonatkozásban tehát abszolút tévút.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti