Egy tanítónő halálos küzdelme a női választójogért – Emily Davison, a legradikálisabb szüfrazsett

Diploma mellé élethivatás

Éppen 150 évvel ezelőtt, 1872-ben, egy középosztálybeli londoni családban született Emily Davison egy majdnem 50 éves özvegyember és egy 23 éves fiatalasszony harmadik gyermekeként. A középiskolát olyan kiváló eredménnyel végezte, hogy ösztöndíjat nyert az egyetemi tanulmányaihoz, majd irodalom szakra járt a Londoni Egyetemre egészen addig, amíg 1893-ban meg nem halt az apja. Ekkor a csonka család már nem tudta kifizetni a több mint egymillió-kétszázezer forintos tandíjat, így Emily kénytelen volt az egyetem helyett dolgozni. Napközben nevelőnőként tevékenykedett, esténként pedig tanult. Igénytelen életet élt, szerényen öltözködött, és nemsokára összegyűjtött annyi pénzt, amennyiből beiratkozhatott az Oxfordi Egyetemre, hogy végre megszerezhesse a diplomát.

Le is tette minden vizsgáját, mégpedig dicséretes eredménnyel, ám ekkor szembesülnie kellett az akkori világ egyik elképesztő igazságtalanságával: Oxfordban a női hallgatók – hiába végezték el az egyetemet – nem kaphattak diplomát.

Csalódottan állt munkába megint: különböző iskolákban volt tanítónő, családoknál dolgozott magántanárként és nevelőnőként. Aztán tett egy harmadik kísérletet is a diploma ügyében: megint a Londoni Egyetemre ment, ahol végül fogcsikorgatva, elégséges eredménnyel diplomázott 36 éves korában.

Ezek a csalódások valószínűleg összeadódtak a lelkében mindazzal az általános elégedetlenséggel és felháborodással, ami a nők helyzetével kapcsolatban felhalmozódott benne. 1906-ban belépett egy olyan közösségbe, amelyet sokak értetlensége és megvetése kísért: a Nők Társadalmi és Politikai Uniója nevű szervezetbe. Ezt az akciószövetséget Emmeline Pankhurst, a korai feminizmus egyik legkarizmatikusabb és egyben legradikálisabb szószólója alapította és vezette. A követelésük egyszerű volt, de a korabeli Nagy-Britanniában – mint a világ szinte összes országában – teljesen elképzelhetetlen: szavazójogot akartak szerezni a nőknek.

A cél érdekében: erőszak, éhségsztrájk, harc a rendőrökkel

Talán éppen a célkitűzésük radikális volta miatt ez a szövetség nem a megszokott eszközökkel küzdött a céljaiért. A kezdeti próbálkozások – újságcikkek, beszédek és felvonulások – semmi változást nem hoztak sem a konzervatív, sem a liberális politikai közösségben. Az Unió úgy döntött, hogy a nagy horderejű társadalmi változások kikényszerítésének nincs más módja, mint az erőszak.

Kezdetben egyszerűen felháborodást akartak kelteni, ezért közbeszólásokkal zavarták meg számos köztiszteletben álló politikus – persze kizárólag férfiak – beszédeit. Bár ezek az akciók komoly felháborodást keltettek, és akár rövidebb börtönbüntetéseket is eredményezhettek, a várt eredményt nem hozták meg. Emmeline Pankhurst kifejtette, hogy eljött az ideje a szabályos gerillahadviselésnek. Hogy ezt mennyire komolyan gondolta, azt jól bizonyítja az 1905-től kezdve Anglia-szerte fellángolt erőszak.

Emily Davison ennek az egyre radikalizálódó szüfrazsettmozgalomnak a legelkötelezettebb képviselői közé tartozott, és ahol csak lehetett, az események középpontjában állt. 1909-től kezdve már a munkát is abbahagyta, és kizárólag a mozgalomnak élt.

Női bajtársaival együtt politikusokat inzultáltak az utcán, ablakokat törtek be, és gyakran a rendőrökkel dulakodtak, ami a hatóságokból is egyre hevesebb reakciókat váltott ki. Egy-egy ilyen akcióért néhány hetes börtönbüntetést lehetett kapni, és a bezárt ajtók mögött nem bántak kesztyűs kézzel a kitaszítottá vált lányokkal, asszonyokkal. Emily azért kapta az első, egyhónapos elzárását, mert húsz társával együtt tüntetést szervezett Asquith miniszterelnök ellen, és szabályosan verekedésbe keveredett a rendőrséggel. Egy másik hasonló eset után már két hónapra csukták le, ekkor azonban ő is emelte a tétet, és a börtönben éhségsztrájkot kezdett.

Öt nap alatt majdnem tíz kilót fogyott, ezért kénytelenek voltak szabadon engedni. Két hónap múlva megint az utcán volt: az ország éves költségvetéséről szóló, kizárólag férfiak számára nyitott politikai összejövetelen ablakokat tört be. A büntetése két hónap lett volna, de éhségsztrájkkal megint kikényszerítette, hogy két nap után elengedjék. Ettől kezdve többször is letartóztatták hasonló cselekményekért.

Sosem fogyott ki az ötletekből: kétszer is megpróbált például elrejtőzni a Westminster Palotában, hogy személyesen is beszélhessen a miniszterelnökkel. Egyszer a fűtőrendszerben bújt el, egyszer a kápolna egyik szekrényében; az első alkalommal egy rendőr fedezte fel, másodszor – rendkívül megalázó körülmények között – egy takarító.

Volt, hogy egyszerű elzárást kapott, volt, hogy kényszermunkára ítélték. Egyszer elbarikádozta magát a cellájában, ekkor nagy nyomású slaggal, negyedórás küzdelemben kényszerítették megadásra, majd kórházba kellett vinni, és melegvizes palackokkal visszaállítani a testhőmérsékletét.

Durvuló módszerek, robbanásig feszült helyzet

Mivel a sok hasonló eset miatt a helyzet kezdett kicsúszni a kormány ellenőrzése alól, bevezették a börtönökben a kényszertáplálás módszerét. Emily éhségsztrájk-kísérleteit is ezzel a módszerrel törték le. Négyen-öten megragadták, egy székbe ültették, leszorították, majd az orrán keresztül egy csövet vezettek a gyomrába. Egy tölcséren zabkását, tojást és más, lágy halmazállapotú ételeket töltöttek belé. Ez az eljárás brutális volt, és komoly lelki traumát okozott, ráadásul komoly sérüléseket lehetett szerezni általa. Több lázadó szüfrazsett, például maga Emmeline Pankhurst is, élete végéig nyelési és emésztési panaszokkal küzdött.

A mozgalomalapító lánya, Sylvia szerint Emily Davison volt „a militánsok közül az egyik legmerészebb és legvakmerőbb”. A fizikai és lelki megpróbáltatások viszont őt is megviselték.

Egy újabb cellafoglalás és kényszertáplálás után átmászott a börtön belső folyosójának korlátján, és a tízméteres mélységbe vetette magát. Csak azért maradt életben, mert a zuhanását felfogta az odahelyezett fémháló, bár ő onnan is szinte fejest ugrott a földszintre.

Több csigolyája és bordája eltört, valamint komoly agyrázkódást szenvedett. „Szándékosan tettem” – írta – „mert az emberi élet feláldozásán kívül semmi más nem hívhatja fel a nemzet figyelmét arra a borzalmas kínszenvedésre, ami a nők osztályrésze.”

A női választójogért folytatott mozgalom sikertelensége egyre erőszakosabb akciókra sarkallta az Unió tagjait. Voltak, akik postaládákat gyújtottak fel, mások veszélyes vegyi anyagokat öntöttek beléjük, vagy kezdetleges időzített bombákkal szerelték fel őket. Emily egy ízben korbáccsal támadott meg egy járókelőt egy pályaudvaron, mert azt hitte, hogy David Loyd George-ot, a brit államkincstár kancellárját találta meg álruhában. Egy ízben egyikük egy fejszét dobott Asquith miniszterelnök felé Dublinban, de egy másik kormánytagot talált el helyette, majd még aznap négy aktivistanő egy dobozban puskaport helyezett el a Királyi Színházban, mialatt a kormányfő éppen egy telt házas matinéelőadáson vett részt.

A szüfrazsettek találták fel a levélbombák modern változatát is: a kancellárnak és a miniszterelnöknek is küldtek belőlük, és bár egyik sem a célszemély közelében robbant föl, több postás súlyos égési sérüléseket szenvedett.

Szabályos terrorcselekmények voltak ezek, éppen úgy, mint az, amelyben a miniszterelnök házát, illetve a Nemzeti Bank épületét készültek felrobbantani. Az összeesküvéseket időben felfedezték, és több ízben is kiderült, hogy a gyújtószerkezet egy közönséges gyertya lett volna. Szándékosan tönkretettek vasúti jelzőberendezéseket, egy manchesteri vonatot pedig sikerült is felrobbantaniuk. Készítettek olyan bombákat is, amelyek nitroglicerint tartalmaztak: ezt a saját laboratóriumaikban szimpatizánsok állították elő.

Elképesztő halál a derbin – és a küzdelem eredménye

Az 1910-es évek elejére a szüfrazsettmozgalom legradikálisabb harcosai valóságos háborút folytattak a kormány és az állam ellen. Okoztak ugyan kárt és veszélyt, de ők maguk is elfáradtak, kiégtek a küzdelemben. Emily Davison egyre frusztráltabban és elkeseredettebben próbált érvényt szerezni az igazának.

Kilencszer volt börtönben, és majdnem minden alkalommal éhségsztrájkot is folytatott. Ezek során 49-szer ment keresztül a kényszertáplálás procedúráján. Testileg és lelkileg is megtört, semmibe vette a saját életét, és másokét is.

1913-ban határozta el, hogy valami látványosan szimbolikus akciót fog végrehajtani, amivel felhívja a világ figyelmét a küzdelme jogosságára. A híres epsomi derbit választotta ki a céljai eléréséhez. Ezen az országosan ismert és kedvelt lóversenyen 1780 óta a mai napig is minden évben százezrek vesznek részt, így ez kiváló alkalomnak ígérkezett a példaértékűnek szánt demonstrációra. A verseny napján, június első szombatján Emily a Nők Társadalmi és Politikai Uniója irodájába ment, és elhozott onnan egy zászlót a szövetség lila-zöld-fehér színeiben. Vett egy vonatjegyet Epsomba, majd odaérve elfoglalta a helyét a pálya belső ívén felállított kordon mögött.

Kép

Emily Davison temetése - Kép: Picryl

Ami ekkor történt, rendelkezésre áll filmfelvételen is, mivel az egész eseményt három kamera rögzítette. A régi fekete-fehér képeken jól látható, amint a lovasok közelednek a kanyarban, majd Davison alakja átbújik a korlát alatt, és a vágtázó állatok közé gyalogol. A zászlóval a kezében – látszólag tudatos választással – az egyik lovas elé lép, és a zászlóval a ló kantárja felé nyúl. Ma már nehéz eldönteni, hogy naivitás, elkeseredettség vagy önpusztító szándék vezérelte a mozdulatait, amikor a ló 50-60 kilométeres sebességgel elgázolta, majd az állat és a zsoké is a földre zuhanó nő mellé esett.

A lovast Herbert Jonesnak hívták, és V. György király Anmer nevű csődörét lovagolta éppen. Davison valószínűleg hidegvérűen kiszemelte magának a közeledő párost, és példát akart velük statuálni. Talán a kantárra akarta fűzni a zászlót, ezt már sosem tudjuk meg.

Anmer az ütközés erejétől szinte szaltózva zuhant keresztül a lovason. A zsoké agyrázkódást kapott, Emily viszont súlyos koponyaalapi törést szenvedett, és hiába operálták meg, a kórházban 40 évesen meghalt.

A botrány elsöprő erejű volt. A nőmozgalmak saját mártírjuknak tekintették Emily Davisont, a temetésén 50 ezer ember demonstrált. A Suffragette című újságban Jeanne d’Archoz hasonló, szárnyas szentként ábrázolták, és saját cikkéből idéztek: „…Újra bemutatni a Kálvária tragédiáját a még meg sem született nemzedékek számára: ez a harcos aktivista utolsó, tökéletes áldozata.”

A következő évben kitört az első világháború, és a minden korábbinál hatalmasabb horderejű események egy csapásra eltörölték a szüfrazsettmozgalmat. Az aktivisták a haza szolgálatát választották, és a háborúban folytatták a munkát. A szüfrazsettekről aztán néhány éven belül a történelem gondoskodott: a teljes női választójogot 1928-ban vezették be Nagy-Britanniában.

Anmer, a király méregdrága, telivér lova egy politikai játszma eszköze lett: királyi gesztusként soha többé nem versenyezhetett. Helyette tenyészcsődörként folytatta az életét egy angliai farmon. Lehet, hogy ő járt a legjobban.