„Szeretjük őket, és át tudjuk adni egy másik szerető családnak” – A Guba házaspár tíz gyermeke mellett nevelt gyerekeket is befogad az otthonába

A közlekedőben babakocsi, a nappaliban két járóka fogad. Van, aki a trambulinban ugrál; van, aki időközben érkezik; van, aki a két totyogóra vigyáz. Miközben Istvánnal és Mariann-nal beszélgetünk, nagy a jövés-menés, de mindenkinek jut egy-egy kedves szó. Biztonság, vidámság, lendület – így érzékelem a kövesdi otthon atmoszféráját.

A saját családotokban is hasonló példát láttatok?

István: Van két húgom, de nagyjából az volt az elképzelés, hogy jobb, ha nem egyke valaki.

Mariann: Mi ketten vagyunk testvérek, de szerettünk volna még testvért. Amikor Istvánnal összekerültünk, beszélgetés szintjén felvetődött, hogy négy gyereket szeretnénk. Aztán kicsit több lett (nevet), úgy belejöttünk a babázásba. Közben megtértünk, és ez is közrejátszott a babavállalásban.

Hogy ismerkedtetek meg?

Mariann: Debrecenbe jártunk mind a ketten, ő az agráregyetemre, én a tanítóképző főiskolára. Szeptemberben kerültem oda, és október 27-én találkoztunk.

István: Egy Kossuth-egyetemi buliban.

Mariann: Előtte láttam Debrecenben egy sportrendezvényen, utána pedig ő lépett oda hozzám. Így megpecsételődött a kapcsolatunk: nekem is tetszett, és én is tetszettem neki.

Mi fogott meg titeket a másikban?

István: A külsővel indult, de megtaláltuk a közös hangot. ‘87-ben találkoztunk, és ‘92-ben házasodtunk össze. Jó volt az a függetlenség is, hogy a párom egy albérletben lakott, én kollégiumban. Nagyon házias volt, emlékszem, sütött-főzött nekem. Sokfelé mozogtunk együtt, külföldre is utaztunk. Teljesen más lett, amikor összeházasodtunk, és megint másabb, amikor a szemléletem változott.

Két gyermekünk született, amikor még mindig fontos volt, hogy meglegyen a focimeccsem, a kártyapartim. Az én jólétem volt fontos, nem a mi. Ez változott, miután megtértem.

Mariann: Én meg kiszúrtam őt, szemrevaló legény volt. Miután megismerkedtünk, láttam, hogy a jég hátán is megél, olyan biztonságot tud nyújtani, amire én vágyom. A családi háttere miatt sajnáltam, és szerettem volna jobbat adni, mint amilyenben felnőtt (küszködik a könnyeivel). Azóta is nagyon jól kiegészítjük és szeretjük egymást. Nyilván voltak bakkanók, de azokat is átvészeltük, és kitartottunk egymás mellett.

Mi erősít meg nap mint nap ebben a szeretetkapcsolatban?

István: „A hármas kötél nehezen szakad el” – mondja a példázat. Habár látunk olyan házasságokat, amelyek Isten nélkül is működnek, de nekünk sokat jelent a kegyelem.

Mariann: Megbízunk egymásban. Van, amikor István egy hétig sincs itthon, mert Pesten van, vagy külföldre megy. De nincs bennem félelem, hogy megcsal.

Hogy indult a közös életetek?

István: Igazából egy szál semmivel kerültünk össze. Egy mosógépet kaptunk anyósoméktól, de mindent, amink van, a két kezünkkel raktuk össze az évtizedek során.

Mariann: Kezdetben szivacson aludtunk. Semmink sem volt.

A gyerekvigyázásban sem tudtak segíteni a nagyszülők?

Mariann: Nagyon ritkán, a távolság miatt.

Hű, akkor jól bevállaltátok a tíz gyereket!  

Mariann: Itthon voltam szinte húsz évig. Közben tanítottam a gyerekeket, mert nem jártak óvodába, én készítettem fel őket az iskolára.

Egyikük tanult, a másik rajzolt, a harmadikat szoptattam. Mindent meg lehet oldani, csak szervezés kérdése. Van, akinek egy gyerek is teher. Nekem lehet, hogy koszos az ablakom, de fontossági sorrendet kell állítani.

Inkább a gyerekekkel foglalkozom, és a többi majd meglesz.

István: Ha Isten útmutatása szerint neveljük a gyerekeket, akkor nemcsak egymást nevelik, hanem békesség is lesz. Adódik konfliktus a gyerekek között, de lefektettünk néhány szabályt: egymást nem szabad bántani, és szót kell fogadni a szülőknek.

Ezt be is tartják?

Mariann: Igen. Bár az utolsó gyerkőcnél kicsit elszaladt a ló. 46 évesen az utolsó kisbabám volt, így elkényeztettük.

István: Meg is kapjuk a nagyobbaktól, hogy őket milyen jól neveltük, az utolsó pedig… (nevet).

Mariann: Azért is vállaltunk utána gyerkőcöket, hogy legyen nála kisebb. Olívia ügyesen besegít a kicsik gondozásába, úgyhogy ő is gondoskodó anyuka lesz.

Meséljetek egy kicsit a napirendetekről!

Mariann: Ha főzni kell, mert rossz a kaja a suliban, hajnali négykor kelek. Ha nem, kicsit később. Elkészítem a dobozkákba a tízórait, a reggelit, és hatkor szólok a nagyoknak. Utána a kicsik következnek, megisszák a tápszert, és apa öltözteti őket. A kicsiket bölcsibe visszük, és együtt megyünk az iskolába. Szerencsére a férjem a munkahelyi főnököm, ezért úgy állítja össze az órarendet, hogy ne legyen lyukasórám, és vannak rövid napjaim is. Hazafelé elintézem, amit kell, és otthon 10-15 percet pihenek. Délután megyek a gyerekekért, uzsonnázunk, játszunk hat óráig. A kicsik hét körül elalszanak, akkor tanulok Olíviával. Hétköznap mindenki maga készít vacsorát, ketten-hárman tudunk asztalhoz ülni a programok miatt. Alkalmanként tartunk „országgyűlést”, mert sokan vagyunk – beszélgetünk Isten igéjéről, és imádkozunk. Ha minden elrendeződött, leülök a gép elé, készülök az óráimra, és javítok. Tíz körül szoktam lefeküdni.

Kép

Mariann és István

Hogy jött a nevelőszülőség ötlete?

Mariann: 25 évvel ezelőtt kezdődött, amikor olvastuk az igét: „Aki a kicsinyek közül egyet is befogad, engem fogad be”. Akkor Gyulán laktunk, és már három saját gyerekünk született. Épp azon a napon kaptunk egy féléves kisfiút, amikor megtudtam, hogy várjuk a következő babát.

Három pelenkásunk volt egyszerre, de élveztem minden pillanatát. A testvérbabakocsiba kettőt előre ültettem, a harmadik hátul feküdt, ketten pedig fogták a babakocsit. Így közlekedtünk még a vonaton is, Gyulától Mezőkövesdig.

István: A kisfiút nem azzal a szemlélettel neveltük, hogy elidegenítsük a szülőtől, hanem próbáltuk tanítani az anyukát is.

Mariann: Az anyuka nagyon egyszerű volt, maga is gyámság alatt, de ha lehetett, eljött hozzánk. Végül férjhez ment, vettek egy kis házat, és visszakerült hozzá a gyermeke.

Férfiként nem nehéz befogadni idegen gyerekeket?

István: Alapvető dolog, hogy szeretem a gyerekeket. Sosem jelentett problémát, hogy legyen még egy kicsi, akiről gondoskodunk. Utána olyan sok gyerekünk lett, hogy jó ideig nem fogadhattunk magunkhoz.

Mariann: Azt mondták, ha az ötödik gyerekünk is 18 éves lesz, akkor lehet róla szó. Ehhez el kellett végeznem egy nevelőszülői OKJ-s képzést. Ezután kaptuk a féléves R.-t, akit majdnem kétévesen fogadtak örökbe, és nagyon jó helyre került. Azóta kétszer is jártak nálunk, levelezgetünk a szülőkkel, kapunk képeket. R. után két nagyobb gyereket vállaltunk be ideiglenesen.

István: Őket ki kellett menekíteni a környezetükből.

Mariann: Hirtelen kellett átrendeznünk a babás szobát két kisiskolásnak. Testvérek voltak, és a vécéhasználattól az evésig mindenre meg kellett őket tanítani. De két hónap múlva, meg sem várva a tanévet, családegyesítés céljából elvitték őket. Amikor vége lett az iskolának, akkor került hozzánk a szőke, kék szemű, kis pufi D. Rögtön mosolygott, és mindent elfogadott. Egy hétre rá táborba mentünk, és vittük őt is az utazóággyal. A másik picurkát, A.-t szeptemberben kaptuk. Őt majdnem örökbe fogadták, végül azzal utasították vissza, hogy a fényképen világosabbnak tűnt a bőrszíne. Reméljük, hogy ennek a két fiúnak is jó családja lesz.

Nem ragaszkodtok a nevelt gyerekekhez? Hogy tudjátok elengedni őket?

Mariann: Azzal a tudattal vállalom, hogy vagy visszakerülnek a családjukhoz, vagy örökbe fogadják őket.

A sajátjaink közül már elengedtünk néhányat, előbb-utóbb úgyis ez a vége. Persze sírunk, és hiányoznak, de mégis szép történet, ha jó helyre kerülnek.  

A sajátjaitok kezdettől fogva pozitívan álltak a kicsikhez?

Mariann: Igen. Először megkérdeztük őket, megbeszéltük velük, és rögtön várták, hogy mikor jönnek. Amikor egy kisbaba bekerül a családba, csak szeretni lehet, nem?

István: Vannak, akik kérdezik, hogy miért nem fogadjuk őket örökbe. De nekünk van tíz saját gyerekünk.

Mariann: Itt törődést, szeretetet, biztonságot kapnak ideiglenesen. Mennyivel jobb, mintha egy otthonban lennének.

István: Mindegyiknek roma háttere van, akik lehet, hogy ingerszegény környezetben nőttek volna fel. Ehhez képest jobb körülményeket tudunk biztosítani, és át tudjuk adni őket egy másik szerető családnak.  

Mi a helyzet az unokákkal?

István: Csak poénképp, Egerben a házasság hetének egyik szervezői voltunk, ahol egy játékos összejövetelen valaki elmondta, hogy 4 gyereke és 16 unokája van, tehát a gyerekek már teljesítették a szintet. Akkor én megjegyeztem: még 97 unokával adósak a gyerekek (nevet).

Mariann: Annyi unokánk biztos nem lesz. Azért látják ők is, hogy sok törődéssel, fáradsággal jár ez.

István: A feleségem jó példát adott minden gyerekünknek.

Mi nem tudtunk extra dolgokat megengedni, de szerettük őket. Nem adtunk nekik zsebpénzt, hanem egy héten kétszer a környéken újságot hordtak. Sok önkéntes munkában vettünk részt családostól, tábort építettünk.

A feleségemnek a lányok a konyhán segítettek, a fiúk az építkezésen velem dolgoztak. Úgy gondolom, ez egy jó örökség.

Ha az együtt eltöltött harminc évre visszagondoltok, miért vagytok a leghálásabbak?

(Pár másodperc gondolkodás után, egyszerre:) EGYMÁSÉRT!

Búcsúzásképp megismerhettem a két totyogó szeretetgombócot, akik rögtön megbarátkoztak velem. R.-ről pedig végiglapoztunk egy fényképalbumot. Mariann és István útravalóként egy kis emlékcsomagot készít a piciknek fotókkal, belépőkkel. A fényképeket maguknak is előhívják, hogy megőrizzék emlékeikkel együtt.