„Jobban megmaradtunk magyaroknak Amerikában, mint tehettük volna az akkori hazánkban”

1977-ben érkeztek Erdélyből Texasba. Aligha kell kérdeznem, mi elől menekültek akkor…

Már 1975-ben, a Ceaușescu-éra csúcspontján elhatároztuk, hogy elhagyjuk Romániát, ahol a magyarok és más kisebbségek elleni elnyomás egyre súlyosabb méreteket öltött. Sosem bántuk meg a döntést, annak ellenére sem, hogy a családunk többi tagja otthon maradt. A saját országunkban, városunkban, házunkban mi lenézett, üldözött egyéneknek éreztük magunkat, itt viszont mára tiszteletbeli texasiakká váltunk, hiszen az ideérkezésünk óta sehol másutt nem éltünk. Az államon belül egyszer költöztünk: még ’82-ben Amarillóból a Dallas–Fort Worth régió egyik kisvárosába. Addigra már a fiunk is megszületett a kislányunk mellé, akit háromévesen hoztunk magunkkal.

Mennyire volt könnyű vagy nehéz – úgy sejtem, inkább utóbbi – az újrakezdés az USA-ban? 

Az ember fiatalon azt hiszi, felforgathatja az egész világot, úgyhogy bátran nekivágtunk, noha az első állomáshelyünkön saját magunkon kívül csak egyetlen magyar családot találtunk. De hálásak voltunk és vagyunk az amerikai államnak, a társadalomnak, amiért befogadott, itt sosem kérdezték, miért jöttünk, csak azt várták el, hogy törvénytisztelő, szorgalmas polgárok legyünk. Eleinte nehéz volt, mert hiányzott a család, az otthoni támogatás, nem volt telefon sem, csak levelezés útján tarthattuk a kapcsolatot.

De a magyarok a világ minden táján jól beolvadnak, amellett, hogy szeretik megőrizni az egyéniségüket, a nyelvüket, a szokásaikat, a nemzeti tudatukat, amíg a szemüket le nem hunyják.

Milyen területen sikerült elhelyezkedni, a család megélhetését biztosítani?

Én 25 évesen egyetemet kezdtem, amihez anyagi támogatást az állam nem adott, csak lehetőséget egy jobb, nyugalmasabb életre. A férjem eleve gépészmérnökként érkezett, s egy héten belül a helikoptergyárban kapott tervezőmérnöki munkát. Én otthon román–magyar fordító voltam a sajtóban, itt végül műszaki vonalon, a repülőgépgyárban helyezkedtem el laptervezőként. Jól fizető, biztonságos állásunk lett tehát, jó körülmények közt nevelhettük fel a gyerekeket. De ahhoz, hogy ne a vágóhídon vagy utcaseprőként kezdjük, az is kellett, hogy erős angoltudást hozzunk magunkkal.

Mennyi időbe telt a környéken magyarokra bukkanni, s velük közösséget építeni?

Hallottuk, hogy van magyar templom, a cisztercita apátságban már 1985 körül is minden hónap utolsó vasárnapján tartottak magyar misét. Ott kezdtünk el ismerkedni az 1950 előtt érkezettekkel, majd az ’56-os menekültekkel, szép lassan bekapcsolódtunk a magyar életbe. Az említett generációk szorosan összetartottak, hiszen ide nem jöttek milliószám az európai bevándorlók, keresnünk kellett egymás társaságát, hogy magyaros ízű napokat élvezhessünk. A ’80-es évek óta létezik a dallasi magyar klub, az általa szervezett programok is emlékeztettek arra, honnan jöttünk. Disznótoros vacsorákra, nemzeti ünnepekre, magyar filmvetítésre, egy-egy cigányzenekar fellépésére gondolok.

Idővel aztán ön is a közösség fontos szereplőjévé, összetartójává vált…

Önkéntesként kapcsolódtam be a munkába, hiszen nonprofit jelleggel működünk, a magyar kultúra fejlesztését szolgáljuk. Forth Worth Budapest testvérvárosa is lett, kölcsönösen rendezvényeket, kiállításokat szervezünk. Dallas és Fort Worth között úgy 30 mérföld a távolság, de ezt lefedik a kisvárosok, így a forgalom miatt nem könnyű kocsival megtenni. Ezért az egyik ünnepségünket az egyikhez, a másikat a másikhoz közel tartjuk.

Egész Texasban körülbelül 5 ezer aktív magyar van, Dallas környékén nagyjából 1500 családot tudok, akik hol erre, hol arra a rendezvényünkre eljárnak.

Jellemzően milyen rendezvényeket tartanak?

A három nagy nemzeti ünnepet az apátság magyar miséjével kötjük össze, a hozzájuk legközelebb eső vasárnapon tartjuk. Van egy hagyományos majálisunk szabadtéren, egy magyar család korábbi telkén, amely 15–20 fővel indult, ma 150–200-an is összejövünk. Piknikhangulatban, bográcsgulyást főzve, lángost sütve, egymás közt Dallas–Fort Worth focimeccset játszva. A nem messzi Austinban van egy Csárdás Hungarian Dancers tánccsoport, a repertoárjuk nemcsak magyar, hanem más közép-európai táncokból is áll, a vezetőik magyarok. Ők is közreműködnek az ünnepeinken. És legalább tíz éve szervezünk farsangi bulit, a gyerekek szórakoztatására jelmezversennyel, zenével, fellépőkkel.

A gyerekek körében különösen fontos, hogy tovább éljenek a magyar hagyományok…

Nekik, a 6–15 éveseknek idén először sikerült hétvégi cserkésztábort is tartanunk, az austini és a houstoni magyar szervezettel, a cserkészszövetséggel közösen, a Bethlen Gábor Alapítvány által is támogatva. Ezen nagyjából 40 gyermek jött össze. De alakult már a kicsikből „Tökmagok csoportja” is, akik a rendezvényeken magyar dalokat énekeltek, mindenki szeme és szíve ragyogott. A kétezres évektől kezdve ösztöndíjasokat is fogadunk – megosztva Austinnal és Houstonnal –, ők néptáncot is oktattak, és nyáron szombatonként ingyenes magyaróráink is vannak templomi tantermekben.

Mennyire változik generációról generációra a kiköltöző magyarok profilja?

Az elmúlt 5–10 évben érkezett fiataloknak nyilván mások már az értékeik, a szórakozási igényeik. Ők nem annyira a magyar hagyományokat keresik, mint inkább a magyar társaságot.

A klub is ennek megfelelően változtat a műsorain, tevékenységein, igyekszünk alkalmazkodni a változó igényekhez.

Miként viszonyulnak az amerikaiak a magyarokhoz?

A texasiak az amerikaiakon belül is külön csoportot alkotnak külön jellemzőkkel, ők a magyarokhoz nagyon kedvesek. Azt tartják rólunk, hogy amelyik magyarnak kétkezi mestersége van, az nagyon jó mester, aki pedig főiskolát, egyetemet végzett, az kiváló mérnök vagy egyéb szakember. Mi pedig értékeljük a nyitottságukat, amiért nem néznek le, nem éreztetik, hogy ne hozzájuk tartoznánk. Cserébe mi is szeretettel vagyunk feléjük, tiszteljük a szomszédokat, a kollégákat, megkínáljuk őket magyar ételekkel, megmutatjuk nekik a magyar szokásokat, ha kíváncsiak azokra.

Kép

Kép: Beluska Éva

Önök követték a ’80-as évek körül, éppen a kivándorlásuk után népszerűvé vált Dallas tévésorozatot?

Dolgoztunk és gyerekeket neveltünk, nem ültünk sokat a tévé előtt. Amikor otthon elindult a sorozat, s kezdtek jönni hozzánk a barátok, családtagok, mindenki kérte, hogy vigyük el a Southfork Ranch-re. Mi meg, akik itt éltünk, nem is hallottunk róla. Akkor kellett megkeresnem, miről van szó, aztán meg már túl sokat is láttuk élőben a vendégeinkkel. A tévét is miattuk kapcsoltuk át a Dallasra.

Önnek hiányzik bármi a régi otthonából, Erdélyből vagy akár Magyarországról?

A magyar nyelv hiányzik, ezért szeretnék még többet magyar körökben forogni, de itt lehetetlen. Ám a mai napig csak magyar ételeket főzünk, sosem álltunk át az amerikai vagy mexikói konyhára.

Rokonokkal, ismerősökkel szerencsére már online tudunk beszélgetni, sokkal nehezebb volt elviselni ezt a távoli életet a nyolcvanas, de még a kilencvenes években is. Ma mintha kisebbek lennének a távolságok, az óceánt is könnyebb átrepülni. Az az igazság, régen sokkal nehezebb volt külföldön élni, mint ma.

Meg tudja fogalmazni, mit jelent önnek a magyarsága az Egyesült Államokban?

Büszke vagyok rá még erdélyiként is, sőt lehet, hogy pont azért még jobban. Éltem magyarként Kolozsváron, Bukarestben és Amerikában. Örvendek, hogy sikerült megtartanunk a családban a magyar nyelvet, sőt a fiam az egyik unokámmal ma Budapesten él. Erdélyben anno nem volt szabad magyar zászlót kitenni, magyarul beszélni is sokszor csak a családban mertünk. Magyar vagy német nyelvű iskolából a román felsőoktatásba is nehezebb volt bekerülni. Úgyhogy mi talán még jobban megmaradtunk magyaroknak itt, Amerikában, mint ahogy tehettük volna az akkori hazánkban.