„Kézből tanítani” – Mit ér a tehetséges cigány gyerek?

A tehetség kifejezés meglehetősen túlterhelt fogalom, hiszen képesség vagy adottság mellett kitartást, odaszánást is feltételez, és meglehetősen mostohán él meg mentorálás nélkül. A tehetséges gyerekeknek mást és máshogyan kell tanítani, de még ez sem elég: a teljes személyiséget célba kell venni ahhoz, hogy a valódi tehetség kibontakozhasson. Roma fiatalok esetében talán még bonyolultabb is a feladat, hiszen itt a tehetséggondozás helyett az esélyteremtés kifejezés a szerencsésebb. A roma tehetségek segítése nemcsak módszert, szemléletet is feltételez.

Ahhoz, hogy ők a tehetségüket egyáltalán megmutathassák, nekünk lehetőségeket kell biztosítani.

Az erdőből a madárfütty jutott

A konferencia az óvodától egészen a fiatal felnőttkorig nyomon követte azokat a bevált módszereket, amelyekkel a tehetséges cigány gyerekek megszólíthatók, és amelyekkel valódi esélyt kaphatnak arra, hogy megmutassák magukat. Tehát nem azt, amit kívülről vagy felülről látni szeretnénk bennük, hanem azokat az értékeket, amelyekkel valójában rendelkeznek, és amit magas szinten képesek gyakorolni, megmutatni, azokat a közösség hasznára és gyönyörűségére fordítani.

Az óvodai tehetségnevelés témájában Kőműves Mónika tartott beszámolót a Gyulaji Magoncka Óvoda tapasztalatairól. Gyulaj egy ezerfős kis zsákfalu, ahol a lakosság 90 százaléka beás cigány származású, a települést a szegénység és a nagyfokú munkanélküliség jellemzi. „Nekünk az erdőből csak a madárfütty jutott” – idézte a helyi mondást a tagintézmény-vezető. A szociokulturális hátrányok ellenére az óvoda utat talált a szülőkhöz, és úgy tűnik, nekik sikerült a beszorult lelki kapukat kinyitniuk, hogy azon át a gyerekek tovább tudjanak lépni.

Az óvoda alapelve az, hogy a gyerekekhez fűződő szeretet utat talál a szülőkhöz is. Szeresd a gyerekemet, és én is beengedlek! – ez a mottójuk.

Egyszerűnek tűnhet az ötlet, de a szeretet itt okosan választja ki magának a megnyilvánulási formákat is. A Gyulaji Óvoda óvodapedagógusai olyan helyi módszertant alakítottak ki, amely nem volt rest figyelembe venni a közösség jellemzőit, és ahhoz alakítani a kommunikációt. Ők is, mint a konferencián jelen lévő, cigány gyerekek tehetséggondozásával foglalkozó szakemberek többsége, úgy gondolják, hogy a siker záloga az, hogy mennyire tudják a szülőket is bevonni, érdekeltté tenni a munkában. A Magonckák nevelői ezen elv alapján alakították ki a tevékenységeiket, színtereiket.

Nem erőltetik a szülői értekezleteket és a fogadóórákat, sem a gyerekek óvodai tevékenységét bemutató nyílt napokat, ehelyett a szülőkkel és a gyerekekkel közös tevékenységeknek adnak hátteret, kertészkednek, ajándékokat készítenek, bográcsban főznek, dalolnak-táncolnak együtt, kézműves és rajzoló délutánokat szerveznek, amelyek a szülők számára is olyan élményeket nyújtanak, amilyenekben talán nem volt részük soha. Gyulajon az utcán és a boltban is megszólítja egymást az óvodapedagógus és a szülő, és beszélgetősarkot rendeztek be az óvoda egyik napsütötte sarkában, mert azt vallják, hogy egy kávé mellett megbeszélve a problémát nagyobb esély van a megoldásra, mint ha irodába rendelik be a szülőt, és a „szőnyeg szélére állítják”.

Sajátos talajból bújik ki a tehetség

A Magoncka óvodavezetője azt vallja, hogy a tehetséges gyermek akkor válhat láthatóvá, ha folyamatosan, többféle helyzetben cselekvésre késztetik, ha széles a tárháza azoknak a lehetőségeknek, ahol kipróbálhatja magát, és ehhez használható, színvonalas eszközöket is kap. Ezért náluk „testre szabták” az óvodai készségfejlesztést: beás témájú rajzolófüzetet készítettek, roma zenét és meséket vontak be a programba, és a mesélés a roma hagyományoknak megfelelően interaktívan zajlik, tehát a történet a hallgatóság által alakítható. Tánccsoportjuk is van, és nagy figyelmet fordítanak arra, hogy a zene és a hangszerek is autentikusak legyenek, értéket képviseljenek: a gyermekek saját kultúrájukat és ezáltal saját identitásukat tanulják és kapják vissza.

A Vásárhelyi László Alapfokú Művészeti Iskola intézményvezetője, Demarcsek Zsuzsa a többszörösen kivételes gyermekek, fiatalok tehetségfejlesztéséről beszélt iskoláskorú gyerekek esetében.

A művészeti iskola eredményeinek hátterében az a gondolat áll, hogy a művészet lehet egy kultúrák közötti közös nyelv, olyan eszköz, amely közös gondolkodást, együttes cselekvést generál, ami idővel beépül a személyiségbe, és az összefogás élményét nyújtja.

Minden programjuk ennek a gondolatnak a jegyében születik, a művészeti jelenlétet sajátos integrációs színtérnek tekintik. A művészet, a zene, a színjátszás olyan terep, amelyre az iskola a szülőket is várja: roma gyerekek tehetséggondozása csak a szülők edukációjával valósulhat meg maradéktalanul.

Kép

XI. Roma Konferencia - Kép: Csongor Andrea

Az egyik ilyen eseményük egy nyíregyházai flashmob megmozdulás volt: maga a műfaj könnyedén hozza magával az egymásra hangolódás és a közösség élményét is. Demarcsek Zsuzsa saját tapasztalatai alapján írta le azt a képességépítményt, amit egy tehetséges cigány gyermek többnyire mutat: a szociális hátrányok miatti szórt fejlődési szintet, az ennek ellenére is egyéni, sokszor gazdag szókincset, a folyamatos kérdezés igényét, a kevert szókincset, vagyis azt a sajátos rajzolatot, ahogy a tehetséges vonások keverednek a neurológiai hátrányokkal. Ehhez az izgalmas és nehezen értelmezhető képhez adódik még a hátrány a szociális lehetőségek terén – ami esetenként simán éhséget jelenthet, vagy azt a zavart, ami egy svédasztalos fogadás láttán elfogja a tehetségkutató rendezvényen részt vevő gyereket – és a gyakori hiányzások. Ebből a sajátos talajból kell a tehetségnek kibújnia és gyümölcsöznie.

A roma identitás nem könnyű csomag

Dr. Suki András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professzora a Rajkó-módszerről nyújtott elgondolkodtató tájékoztatót. Az 1952-ben alapított zenekarban használt zenetanítási módszer alappillére egy sajátos technika, a „kézről tanítás”, amely az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség listájára is felkerült, csakúgy, mint a Kodály-módszer. A metódus különlegessége abban rejlik, hogy a zenész cigány családok által őrzött tudást és annak átadását be tudta emelni az iskolai oktatásba, így létjogosultságot adott egy olyan tanítási módszernek, amely merőben eltér a többségi társadalom által előtérbe helyezett módszertől, ám ugyanolyan eredményes.

A kézről tanítás tulajdonképpen egy családi történet, élményszerűség, együttjátszás, amit minden szülő használ a gyereknevelés során. Nem könyvből tanítunk enni vagy cipőt fűzni sem, hanem odahajolunk a gyerekhez. Dr. Suki András egyszerű példával hozta közel a módszert a hallgatókhoz: mindannyian előbb tanulunk beszélni, és később olvasni. Hasonlóképp működik a Rajkó-módszer a zenei tehetséget mutató cigánygyerekek esetében is.

Ők előbb tanulnak zenélni, és később olvasnak kottából, így a tanítás hosszú évekig a zenetanítóval közös örömteli tevékenységként jelenik meg. Ezt a modern pedagógia ma élménytanításnak nevezi…

A Rajkó-módszer társadalmi küldetése, hogy megmutassa, többféle irányból és úton is el lehet jutni ahhoz az eredményhez, ami azután mindannyiunk szívét melegíti.

A roma identitás nem könnyű csomag, időnként nehéz cipelni. A tehetséges cigány gyerek többnyire mínuszból indul, atípusosan, minőségi ugrásokkal és látens szakaszokkal fejlődik, többnyire feszült, frusztrált, és pluszkilométereket kell megtennie ahhoz, hogy tudását, tehetségét elismerjék. Ezeket a pluszkilométereket azonban nem kell egyedül futnia, vannak jó gyakorlatok és jó módszerek ahhoz, hogy a mindannyiunk számára értékes tehetség ne menjen veszendőbe.

„Istennel hagylak benneteket” – szól a gyönyörű roma elköszönés, és a bölcs cigány ember ezzel zárja le a beszélgetést. Ezüst-arany legyen a szerencsétek! A mese a hallgatóság által alakítható.