„Az LMBTQ-ideológia az új berlini fal” – Szabados Ádám az erények megháborodásáról, hitről és politikáról
Szabados Ádám blogbejegyzései nyitották fel először a szememet, hogy új világrend készül, amelyben nem biztos, hogy szívesen látnak. Sokat tanultam tőle kereszténységről és közéletről, és most végre személyesen is találkozhattunk a technika segítségével, leküzdve a térbeli távolságot. Talán meglepő, hogy a veszprémi Evangéliumi Keresztény Gyülekezet igehirdetője, aki a protestáns teológia doktora is, majdnem ugyanott húzza meg lelki hazája határvonalait, mint a katolikus budapesti újságíró.
„Mire a keleti blokk ki tudta húzni a nyakát a kommunizmus jármából, a nyugati egyetemeken Marx eszméi diadalmaskodtak” – ezt a frappáns mondatot tőled vettem. Hogyan lett Marx társadalomátalakító programja Nyugaton divat és útmutatás?
Van egy agresszíven terjeszkedő orosz birodalom tőlünk keletre, és agresszíven terjeszkedik a marxista ideológia tőlünk nyugatra. Ez megdöbbent, mert én 1989-90-ben eszméltem, az volt a felnőttkorom küszöbe, és megéltem azt, hogy összeomlott a kommunista világrend, tehát nem gondoltam, hogy valaha a marxizmusról bárkivel is vitáznom kellene. De közben az történt, hogy a nyugati világban már az első világháború után elkezdték firtatni, miért nem tört ki a proletárforradalom Nyugaton is. Azt a választ fogalmazták meg, hogy ennek oka a kulturális hegemónia, ami a kultúrát uraló intézményeken keresztül áthatotta a nevelést, oktatást, a családot és a kereszténységet. És elkezdtek egyes marxista gondolkodók fordítva gondolkodni a proletárforradalom kirobbanásának okairól: azt mondták, hogy Nyugaton nem fog végbemenni ez gazdasági szükségszerűségként, hanem a kultúra oldaláról kellene megvalósítani. Ebben fontos szerepet játszott például Antonio Gramsci filozófus és nyelvész, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítója, később pedig a Frankfurti Iskola marxista filozófusai. Gramsci azt mondta, hogy „ez egy hosszú menetelés lesz” az intézményeken keresztül, fokozatosan el kell foglalni a kultúra kulcspozícióit. Azokat az intézményeket kell elfoglalni, amelyek ezt a kulturális hegemóniát fenntartják, és hamis tudatot alakítanak ki a munkásosztályban, ezért ők nem akarnak fellázadni.
Miközben tehát mi kommunista uralom alatt éltünk, a nyugati világban szép lassan végbement a kultúra intézményeinek az elfoglalása.
És ezt nem úgy kell elképzelni, hogy van egy kis összeesküvő csoport, és ők eldöntötték a világ sorsát, hanem ezek eszmék, amelyek hatottak és alakították a kultúrán keresztül az emberek gondolkodását. Amikor a náci hatalomátvétel megtörtént Németországban, a Frankfurti Iskola gondolkodói kimentek az Egyesült Államokba, és ott az egyetemeken oktattak, így ezek az eszmék lassan ott is terjedtek, és aztán visszahatottak Európára. A marxista csoportok folyton azt kommunikálják a társadalom felé, hogy meg kell szabadulni mindenfajta elnyomástól, és mindig keresnek valamilyen társadalmi csoportot, akiket fel kell szabadítani. Most ott tartunk, hogy nyilván sok más eszmével keveredve, de lényegében nagyon hasonló eszmék hatják át a nyugati világot, mint amilyenekkel a korosztályom tagjai találkoztak gyerekkorukban, és amelyeknek 100 millió feletti áldozata volt a XX. században.
Mi keresztényként kisebbségben élünk a társadalomban, viszont a politikai választások által kicsit talán formálhatunk rajta. Vannak, akik szerint a keresztényeknek ajánlatos lenne kivonulniuk a politikából, mások pont fordítva, azt javasolják, hogy el kell foglalnunk azt. Neked mi erről a véleményed?
Úgy gondolom, hogy az eredeti értelemben vett keresztények, vagyis Jézus követői mindig kisebbségben lesznek a világban, mert Jézus maga mondta, hogy „szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre vezet, és kevesen vannak, akik megtalálják azt”. Viszont van ennek egy civilizációs vetülete is, az, hogy melyik világnézet határozza meg legalább nagy vonalakban egy társadalomnak az alapvető értékeit, a jóról és rosszról vallott elképzelését. Itt nem Jézus követéséről, nem a tanítványságról van szó, hanem egyszerűen arról, hogy mit gondolunk mondjuk a magántulajdonról, az élet kioltásáról, a lopásról, mit gondolunk a családról, a házasságról, az emberi méltóságról… Tehát mi az az erkölcs, amelyre egy társadalom rá tud épülni. És itt rivális világnézetek versenyeznek.
Nagyon könnyű találni szélsőséges elrettentő példákat, hogy lássuk, mi az, ami kontrasztban állhat egy keresztény világnézeten nyugvó társadalommal.
Gondoljunk csak a XX. században akár a nácizmusra, akár a kommunizmusra! Mind a kettő tudatosan meghaladta a kereszténységet, annak erkölcsiségét. Úgy gondolom, van annak jelentősége – és a felebaráti szeretet is erről szól –, hogy milyen értékek mentén akarunk együtt élni a felebarátainkkal, és most itt az iszlámra is nyugodtan gondolhatunk mint alternatívára – egészen más társadalom épül fel, amikor például az iszlám az alapja a kultúrának.
Tehát én ezt a kérdést úgy közelítem meg, hogy a hitem az első. A hitemből következik a világképem: Isten kinyilatkoztatása és a természet vizsgálata által látom a világot. Ebből következik egy világnézet, és ebből a világnézetből következnek bizonyos értékek a társadalmi együttélésben. Amikor a politikáról van szó, azt próbálom keresni, hogy hol van a felelősségem. Nem biztos, hogy ugyanaz az én felelősségem, mint a másik keresztény felelőssége. Mert éltek Babilonban zsidók, de nem mindegyikükből lett Dániel. Vagy éltek Egyiptomban zsidók, és nem mindegyikükből lett József. Tehát előfordul, hogy Isten különleges felelősséget ad egy embernek a társadalomban, és ez a keresztények esetében is igaz. Az én személyes felelősségem az, hogy szeressem a felebarátaimat, és a saját környezetemben, a saját felelősségi területeimen tegyem a jót. Mint állampolgár pedig leadom a szavazatomat is annak megfelelően, amit én jónak tartok.
Nem könnyű jó szívvel voksolni olyan politikusokra, akik személyükben nem felelnek meg a keresztény elvárásoknak. Te hogyan oldod fel ezt a dilemmát?
Olyan értékeket támogatok, amelyek a hitemből következnek, olyan embereket támogatok, akik leginkább képviselik ezeket az értékeket, és nincs olyan elvárásom, hogy nekik keresztényeknek kellene lenniük. Inkább támogatok olyan politikusokat a szavazatommal, akik jó dolgok mellett állnak ki, még ha maguk nem is gyakorolják azokat a jó dolgokat, mint olyanok mellett, akik kereszténynek nevezik magukat, vagy talán azok is, de rossz dolgok mellett állnak.
A helyes sorrend szerintem az, ha a hitem alapján választom meg a politikai preferenciáimat, és nem a politikai elköteleződésemhez alakítom a hitemet.
Viszont nem szeretek politikáról vitatkozni keresztény testvéreimmel, mert fontosabb számomra az, hogy velük testvéri közösségem van. A keresztények közössége és hite létezett már akkor is, amikor még demokrácia sem volt, például a ’80-as években, és lesz akkor is, amikor a mostani politikusgarnitúra már nem fog létezni.
„Az LMBTQ-ideológia vízválasztó, az új berlini fal” – nagyon kifejező mondatod ez. Gyakran éri a keresztényeket az a szemrehányás, hogy túl sokat foglalkoznak a szexualitással, nemiséggel. Te miért érzed úgy, hogy az LMBTQ-ideológia alapjaiban fenyegeti mindazt, amit a keresztények értéknek tartanak?
Az első diplomámat angol szakon szereztem, és sokat foglalkoztam nyelvészettel is. Akkor már évtizedek óta zajlott az a folyamat, hogy a nyelv mentén a szexualitást is újraértelmezik, és ez összekapcsolódott már akkor is a melegmozgalommal. Tehát olyan változás zajlott a nyelv szintjén, amely az egész kultúra átformálására törekedett. Az a hit mozgatta ezt a mozgalmat, hogy a társadalmi konfliktusok, hierarchiák és az elnyomás, felszabadulás a nyelvbe van kódolva, tehát a nyelvet meg kell változtatni ahhoz, hogy a kapcsolatok és az elnyomó–elnyomott viszonyok megváltozzanak. Ebben nagy szerepe volt Michel Foucault filozófus-történésznek, aki Nietzschének az „Isten halála” és „a hatalomnak van igazsága” gondolatköréből kiindulva a szexualitás területére vitte ezt át. Ő egyébként ismert alakja volt a San Francisco-i homoszexuális szado-mazo kultúrának. Szerinte azt, hogy mi a normalitás és ki az egészséges, a többség hatalma határozza meg, és ugyanígy van ez a szexualitás terén. A heteronormativitás is egy nyelvi hatalmi játszma. Ha ezeket a fogalmakat át tudják írni, akkor az egész társadalom megváltozik. Látjuk is, ahogy a nyugati kultúrában sorra bomlanak le az intézményeken belül ezek a védőfalak.
És hogy miért vízválasztók a szexualitásról vallott elvek? Két frontvonalat is nyitnak.
Egyrészt az Egyházon belül: ha ezen a téren feladjuk a hagyományos, kétezer éves apostoli tanítást, akkor az egész kereszténységet fel kell adnunk. A kultúrában is vízválasztó, mert az LMBTQ- vagy genderideológia archetipikus, a civilizáció alapjait érintő motívumokat kérdőjelez meg és fordít a fejük tetejére, aminek beláthatatlanok a következményei. Az új emberközpontú ideológiák korábban már elvetették a világ feletti Teremtőt, de még megmaradt a teremtett világ rendje, amelyből vissza lehetett következtetni Istenre. De amikor a teremtett rendet is szétverik, akkor olyan identitásvákuum keletkezik, amelyben se önmagunkat, se Istent nem találjuk többé.
A mindenféle másság elfogadásának propagandája olyan, mint egy cukros máz: „Szeressük egymást, gyerekek!” Ennek köszönhetően lett nagyon népszerű a fiatalok körében. Milyen új világ épül így?
Egy új etikai vízió született. A régi etikai vízió abból indult ki, hogy Isten van, és ő teremtette a világot, férfivá és nővé teremtette az embert, a heteroszexualitás normatív; összetörtek vagyunk, ezért szükségünk van az Isten irgalmára, de Isten szent is, és a házasságon belülre szánta a szexualitást. Tehát ez volt a régi etikai vízió, amely évezredekig hatott, és ezt váltotta fel egy új etikai vízió, amely már nem Istenből indult ki, hanem az emberből, és olyan alapértékeket helyezett a korábbiak helyére, mint a sokszínűség, az egyenlőség, a szabad önkifejezés és az autentikus egyén, tehát az, hogy én hozom magamat létre. Rossz az, ami a sokszínűséget egyszerűsíti, korlátozza, rossz az, ami a szabad önkifejezést elfojtja, rossz az, ami engem próbál kívülről, valamilyen rend alapján meghatározni, és nem én határozhatom meg magamat; és rossz az, ami nem egyenlőség, hanem valamiféle különbözőség vagy hierarchia. Ez a gondolkodás erényesnek mutatja magát, ráadásul el is veszi tőlünk a fogalmainkat, a szeretetet és az irgalmat, persze valami egészen új jelentéssel tölti meg mindkettőt. Ránk rak olyan bélyegeket, mint hogy mi kirekesztők vagyunk, elfojtjuk a vágyakat, gyűlölködők vagyunk… Belülről nézve ez abszurd, mert hát mindketten ismerjük a saját keresztény környezetünket: tökéletlenek vagyunk, de folyamatosan arról szól a hitünk, hogyan tudjuk Istent és a felebarátainkat jobban szeretni.
Nincsen sokszínűbb közösség a keresztény egyháznál! Itt aztán tényleg mindenféle nemű, korú, szociális hátterű, temperamentumú, képességű ember megtalálható.
Az Egyház a szó legeredetibb értelmében katolikus, egyetemes. Ezért érezzük, hogy igazságtalan a megbélyegzés, de nagyon nehéz ellene védekezni.
Nagyon tetszik, ahogy Chesterton magyarázta ezt a jelenséget: valójában itt az erények megháborodásáról van szó. Tehát nemcsak az történik, hogy valami látványosan erkölcstelen, mi pedig valami látványosan erkölcsöset képviselünk, hanem a tőlünk vett erényeket, vagy inkább így fogalmazom: az Istentől vett erényeket elszakították azok teljes szövetétől, és az erények megháborodtak. Így, megháborodott formában mutatják őket fel nekünk, és tartanak bennünket sakkban általuk. De nekünk ezen keresztül kell látnunk, nem szabad elfogadnunk ezt a felállást.
A valóság teljes gazdagságát kell felmutatnunk, amelyben benne van a szeretet, az irgalom, az elfogadás, de benne van a szentség, a tanítványság, a teremtés rendje, és benne vannak a törvények is.
Tehát ez egy teljes egész, amelyben mindennek helye van, minden mindennel összefügg az Istentől adott szent rendben.
Szükségszerűek-e a fájdalmas szakadások a keresztény felekezeteken belül?
Pál apostol írta: „Szükséges, hogy szakadások legyenek köztetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóvá váljanak.” Van, amikor Isten megpróbálja az övéit, és szétválasztás történik. Viszont ebben a kérdésben én Júdás apostol levelét látom elképesztően időszerűnek, aki azt mondja: „szerettem volna nektek a közösségünkről írni, de azt kell ehelyett megírnom, hogy küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott, mert belopóztak közétek olyanok, akik a vágyaik szerint élnek”. Júdás apostol elmondja azt is, hogy ezek az emberek sorsuk ellen lázadók, zúgolódók, és szakadásokat szítanak, mert testi emberek, nincsen bennük Szentlélek. Én azt látom, hogy a felekezetekben jelen vannak olyan emberek, akik bekerültek a hívő közösségbe, de nem élik át a Szentlélek valóságát, nincs tapasztalatuk megszentelő erejéről, ezért ott vannak a vágyaikkal, meg ott vannak velük szemben a korlátok. Mit csináljanak? Éljenek a vágyaik szerint, és hagyják el a közösséget? Sokan inkább az Egyház tanítását próbálják megváltoztatni, hogy benne élhessenek a vágyaik szerint. Ebből, ha józanok a hívők, szükségszerűen szakadás következik a legtöbb esetben. A hitünket nem adhatjuk fel, nem változtathatjuk kedvünk szerint, mert az szent, az a kincsünk.
Még a szakadás is jobb annál, mint hogy a közösség beáldozza a hitét, ahogyan ez sok nyugat-európai és amerikai protestáns felekezettel történt.
Bizakodásra késztet, hogy a választásokhoz közeledve a gender studies lelkes képviselőinél is győzött a józan ész, ezért mindannyian csak nő és férfi kategóriát használnak. Tudják, hogy több nemmel nem lehet szavazatokat szerezni.
Egyszer szembejött velem egy reklám: pólókat akartak eladni, az volt rajtuk a felirat, hogy „nincs férfi és nincs nő”. Ezt a pólót női és férfi változatban lehetett kapni.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>