Miként birkózzunk meg a háborús helyzet okozta szorongással, hogyan beszéljünk a gyerekünkkel a háborúról?

A médiától kezdve a közösségi oldalakig mindenhonnan ömlenek a rémhírek a nyakunkba, így nem csoda, ha eluralkodik rajtunk is a pánik, és elkezdünk szorongani. Én már a háború második napján pánikba estem – én, akit a pandémia alatt egyetlen percre sem kerített hatalmába a félelem –, éjjel kétóránként ébredtem fel, bújtam a híreket a telefonomon, remegett a kezem, a pulzusom megemelkedett, és különféle forgatókönyveket gyártottam arra az esetre, ha egyszer majd az Ukrajnában élőkhöz hasonlóan menekülnünk kell.

Hajnali háromkor összeírtam, hányféle kötszert, sebtapaszt kell majd vennem a gyógyszertárban, mely gyógyszereimet váltsam ki mindenképpen, előkészítettem azt a hátizsákot, amelyikbe a tartós élelmiszert terveztem pakolni.

Másnap reggel végigjártam a környékünket potenciális búvóhelyek után kutatva, mindeközben azon kaptam magam, okafogyottnak érzem azt, hogy a terveimen és a párommal közös projekteken tovább dolgozzam, sőt még a lakásunkba újonnan vett dolgokra sem tudtam értékként tekinteni.
Nem számít semmi. Sem a fizetés, sem tárgyak, csak az, hogy egészségben élve együtt maradhassak a szeretteimmel – döbbentem rá. Amikor már fél napja az okostelefonomat nyomkodtam, és ötpercenként frissítettem a különböző oldalak hírfolyamait, a párom egyszer csak kivette a kezemből a kütyüt, és azt mondta: „Tarts egy kis szünetet, mert ebbe bele fogsz őrülni!”. Így tettem, s kényszerítettem magam, hogy dolgozzak, hogy takarítsak, hogy súlyzózzak és jógázzak, vagyis azon voltam, hogy úgy éljek, ahogyan a háború kitörése előtt éltem.

A hírolvasás redukálása és a napi rutinhoz való ragaszkodás nagymértékben csökkentette bennem a feszültséget, és az első béketárgyalást megelőző éjjelt már képes voltam végre átaludni.

Balkuné Szűcs Emese gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus szerint az, ha egy ilyen helyzetben félünk vagy szorongunk, teljesen normális. Fontos azonban tudatosítani magunkban, hogy a félelmeinkkel nem vagyunk egyedül– a szomszédban zajló háború másokat is szorongással tölt el.
A legjobb, amit tehetünk, ha elmélyedünk az aktuális feladatainkban, s ha elsajátítunk néhány stresszlevezető technikát. Kiemelten fontos, hogy kizárólag hiteles forrásokat olvassunk, hallgassunk és nézzünk, ugyanis a hamis hírek tovább gerjeszthetik a bennünk bujkáló szorongást. Érdemes egy adott információnak több felületen is utánanézni. Erősen javasolt azonban, hogy ne a hírek szabják meg a gondolkodásunkat, beszédtémáinkat, és ne a háború legyen az állandó téma.

Ha a gyerekeink elkezdenek kérdezősködni, az alábbiakat tehetjük:

A gyerekek megérzik, ha a szülőt bántja vagy zavarja valami, épp ezért nem fognak megnyugodni olyan mondatoktól, mint hogy „Nem lesz semmi baj, nem kell aggódni!”. A kisebbeknek a lehető leghiggadtabban, életkoruknak megfelelően érdemes elmagyarázni, mi történik a világban, anélkül, hogy rájuk ijesztenénk.

Mondhatjuk, hogy „emberek harcolnak most, mert nem értenek egyet valamiben”, vagy hogy „sok száz kilométerre zajlik tőlünk egy háború, és ez komoly dolog”.

Segítségül hívhatunk meséket is, olyanokat, amelyekben van harcos jelenet, és megpróbálhatjuk ezen keresztül elmagyarázni a dolog lényegét.

Mindenképpen kerüljük, hogy a háborúról filmeket, dokumentumfilmeket nézzenek a kicsik, és szavakkal se írjuk le horrorisztikusan a háborút, mert ez traumatizálhatja őket. Egyes gyerekek számára még a menekülő családok, a plüssmacikkal vándorló kicsik képe is sokkoló lehet. Tartsuk a kapcsolatot a családtagokkal, barátokkal, de velük se mindig a háború legyen a téma. Viszont hasznos lehet, ha idősebb családtagok, nagymamák, dédik mesélnek (óvatosan) azokról az időkről, amikor nehéz helyzeteket éltek meg. Az idősek azzal, hogy beszélnek ezekről, feszültséget oldanak fel.

Korlátozzuk a számítógép- és okostelefon-használatot magunknál és a gyermekeinknél is, sőt, ha lehet, ne legyen a szobában 6-7 évnél fiatalabb gyermek, amikor a háborús híradást nézzük.

Az sem jó, ha tejesen tabusítjuk a témát. Ha a gyerek kérdez, csakis arra válaszoljunk, ami őt valóban érdekli. Nem szabad megijedni, ha a gyermekünk olyat kérdez, amire nem tudjuk a választ. Ilyenkor elég egy „nem tudom, de szívesen meghallgatom, hogy te mit gondolsz erről”. Ügyeljünk a gyermek napirendjének megtartására, este pedig mesével, derűs beszélgetéssel vagy énekkel búcsúzzunk.

Hívjuk fel a figyelmét az élet apró szépségeire, amiért hálásak lehetünk, vagy beszéljük át, milyen jó dolgok történtek aznap, milyen vicces dolog zajlott akár az iskolában.

Az idősebb gyerekeknek már lehet részletesebben válaszolni. Megmutathatjuk a térképen azt is, hol találhatók az érintett országok. Megnyugtatóan fog hatni számukra, ha érzik, hogy lehet erről beszélgetni. Tájékoztathatjuk őket arról, hogy vannak olyan szervezetek, például az Ökumenikus Segélyszervezet, amely bármely ország áldozatain segíthet, akár háború idején is. Célszerű a felgyülemlett feszültségeket játékkal, közös mozgással levezetni. Lehet ez kirándulás, közös gyurmázás, festegetés, futás, bábozás…

Ne ijedjünk meg, ha a gyerek elkezd tankot rajzolni vagy háborúsdit játszani. Ez csak azt jelzi, hogy megpróbálja a maga módján feldolgozni a hallottakat. Végül erősítsük bennük, hogy a szeretet nagyobb erő, mint a pusztítás, illetve, hogy Magyarország vezetői továbbra is mindent megtesznek annak érdekében, hogy megvédjék az országot és a magyar embereket a háború hatásaitól. Sőt mindent megtesznek annak érdekében is, hogy meggátolják azt, hogy Magyarország esetleg belekeveredjen a háborús konfliktusba.