Hogyan birkózzunk meg a párkapcsolati konfliktusokkal?

Szükségszerű konfliktusok

Különbözőek vagyunk, így szándékaink, vágyaink és véleményeink is különböznek egymástól. Természetes, ha ezek a családi térben találkozva ütköznek egymással. A konfliktusokkal kapcsolatos hozzáállást a konfliktuskeresés és -kerülés két szélső pontja között határozzuk meg. A családi témák és helyzetek sokszínűsége folytán dinamikusan változik, hogy mikor keressük, mikor vállaljuk, illetve mikor kerüljük a konfliktust. Ritka a tisztán egyszínű működés, de gyakran megfigyelhetünk az egyénre vagy az adott családra jellemző reakciómódokat.

Akár tetszik, akár nem, a család belső és külső határainak védelme megköveteli a konfliktusok vállalását az egyes családi alrendszerek (például a gyerekek és szülők alrendszere), valamint a család és a külvilág között.

Ezek az ütközések megterhelők lehetnek, ugyanakkor erősítik a határokat. Ilyen belső határvédelem, amikor a szülők leállítják a kettejük közötti nézeteltérésbe beavatkozó, valamelyikük oldalán szövetségesként fellépő gyermeket: „Ez a felnőttek dolga, kérünk, hogy ebbe most ne szólj bele.” A külső határok védelme pedig megjelenhet az intézményekkel vagy akár a médiumokkal szemben is: szabályozzuk, hogy milyen tanácsokat fogadunk meg, vagy milyen tartalmakat fogyasztunk. Ezeknek a konfliktusoknak a megvívása a szülők felelőssége, nem szerencsés áttolni a gyermekre. Az ütközés, illetve annak módja megerősítheti a családhoz tartozás érzését, valamint mintát nyújthat a következő nemzedék számára. 

A konfliktuskerülés eredete

A konfliktuskerülő viselkedés eredete többek között olyan családi légkörben keresendő, ahol nincsenek viták, vagy pedig érdemi viták helyett felszínes konfliktusok jelennek meg, illetve a konfliktusok kiszámíthatatlanul érkeznek, esetleg drámaiak.

A konfliktuskerülő családtagok a véleménykülönbséget félelmetesnek, az egység hiányát fenyegetőnek élik meg. A vélemények, vágyak és szándékok különbözőségét támadásnak, esetleg árulásnak, a családi idillt romboló hatásnak érzik. 

Jellemző lehet a nagyon súlyos konfliktusokkal terhelt családi légkör is, amely riasztóan hat az ebben felnövekvő gyermekre, aki csendesen megfogadja, hogy felnőttként biztosan nem lesz olyan, mint a konfliktuskereső szülője. 
A konfliktuskerülő felnőttek gyakran számolnak be arról, hogy gyerekként nem lehetett véleményük, nem hozhatták meg a saját döntéseiket, az igényeik pedig az utolsók voltak a sorban. Előfordulhat, hogy megbüntették őket, ha kifejezték az érzéseiket. Lehetséges, hogy a szüleik érzelmileg elérhetetlenek voltak, ezért egyedül kellett mindent megoldaniuk, esetleg még a testvéreikről is nekik kellett gondoskodniuk. Ha nem feleltek meg a gondoskodó szerepnek, akkor büntetést kaptak. Ezek a gyermekek felnőttkorukban rettegnek attól, hogy a számukra fontos emberek elfordulnak tőlük, ha nem azt teszik, amit elvárnak tőlük, ezért folyamatosan mások kedvében járnak, hogy elnyerjék a szeretetüket.

Traumatizált társadalom és a konfliktusok

A demokráciát nélkülöző múltban az egyenlőtlen és aszimmetrikus viszonyokat az erőfitogtatás és az alárendelődés jellemezte. A konfliktuskezelés helyett a viták elkerülése, illetve túlélése vált fontossá. Az egyenlőtlen feltételek között vívott küzdelmekben traumatizált nemzedékek adták tovább a konfliktuskerülést előíró, túlélési stratégiáikat. A nézeteltérések ezért számukra szorosan kapcsolódnak az aszimmetrikus viszonyokhoz és a sikertelen elkerülési kísérletek mentén megélt traumákhoz.
A ki nem mondott konfliktusok tovább dolgoznak a kapcsolatokban, és nyomot hagynak rajtuk. Az általuk keltett belső feszültség sokszor belső érzetekben (keserűség, harag, düh) jelenik meg, amelyeket gyakran más, biztonságosabbnak tűnő témákban vagy kapcsolatokban adunk ki magunkból.

Tipikus példa, amikor egy pár a mély, kapcsolati feszültségeit a háztartási munkákkal kapcsolatos játszmákban jeleníti meg, vagy amikor az otthon alárendelődő fél a munkahelyén dühödt oroszlánként támad a beosztottjaira.

A konfliktuskerülés nemcsak a párkapcsolatban, hanem a vállalati szférában is tetten érhető. Számos cég vállalatpolitikai szintre emelte a jól felfogott érdekből gyakorolt konfliktuskerülést. A „vevőnek mindig igaza van”. A munka világánál maradva, a munkavállalók gyakran vélik úgy, hogy az előrejutás záloga a konfliktusok következetes kerülése, különösen abban az esetben, amikor a vállalat működése és a kompetenciahatárok átláthatatlanok vagy zavarosak. Ezzel azonban hozzájárulnak a mérgező légkör fenntartásához, ami rövid távon jövedelmező lehet, ám hosszú távon negatívan hat a testi-lelki egészségre és a családi, baráti kapcsolatokra is. 

Egy konfliktuskerülő család története

Éva és Ádám a harmincas éveikben járnak, gyermekük, Ábel pedig ötéves óvodás. A házastársak nagyon szeretik egymást, ám Évát rendkívül zavarja, hogy Ádám nem vesz részt a reggeli készülődésben. Éva azonban konfliktuskerülésre edződött családból származik, amihez hozzájön alacsony önértékelése és az azt kompenzálni próbáló „néma szolgálat”, ezért nem fejezi ki, hogy szeretné, ha egyenlően viselnék a terheket. Tart attól, hogy az igényei kifejezése vitát szülne, ami számára egyenlő a veszekedéssel, az pedig a kapcsolat megromlásával. Ezért a kapcsolatot védelmezve inkább úgy dönt, lenyeli a megjegyzéseit, és inkább némán készülődik. Kis megelégedéssel nyugtázza magában, hogy ilyen sok energiát fektet a kapcsolati békébe, amibe talán keveredik némi mártírság is. Ádám természetesen nem észleli felesége gondját.
Mi történik kettejükben? Évában az egyenlő teherviselés iránti elhallgatott vágy az idő múlásával sem szűnik meg, hanem csendesen átalakul a nem szeretettség, a tehetetlenség, az alárendeltség, esetleg a reménytelenség érzésévé, amelyek következtében észrevétlenül eltávolodik párjától. Évekkel később az esetet értelmezve már azt meséli a barátnőjének, hogy akkor „lenyelt egy békát”, és „már akkor láthatta volna előre”, hogy a férje önző, és nem szereti őt. Ádámot viszont szülei arra nevelték, a férfi dolga az, hogy magát nem kímélve helyt álljon a munkahelyen, és a családi otthonhoz szükséges anyagiak előteremtésében.

Édesanyja a konyhában teljesedett ki, ott érezte magát fontosnak és hatékonynak, így a férjét és Ádámot lenevelte arról, hogy bármiben is segítsenek neki a háztartásban. Ádám tehát úgy hiszi, Éva élete a lehető legtökéletesebb, és értetlenkedve szemléli a párja lehangoltságát.

Mivel ő is konfliktuskerülő családból származik, nem hozza szóba rossz érzéseit, és arra kezd gyanakodni, hogy az utóbbi időben felszedett kilói miatt csökkent a vonzereje, emiatt távolodik tőle társa. Úgy dönt, reggelente korábban fog felkelni, hogy a fogyás érdekében futással kezdjen. Gondolhatjuk, hogy a következmények katasztrofálisak. Éva még inkább úgy érzi, hogy egyedül maradt, és társa csak magára gondol… Ádám Éva rosszkedvét a szerelem múlásának kezdi látni. Ez ijesztő számára, inkább nem hozza szóba, némán szenvednek mindketten, és negatív spirálba lépve fokozatosan távolodnak egymástól. Kisfiuk, Ábel kétségbeesik, hiszen számára a szülei az egész világot jelentik, s a szülők közötti feszültség ezt a világot fenyegeti. A helyzet akkor változik meg, amikor Ábel hisztizni kezd vagy beteg lesz: a szülők ekkor összefognak, s egyesült erővel dolgoznak Ábel tüneteinek csökkentésén. Ábel tudattalanul levonja a következtetést, hogy sírással-hisztivel vagy tünetekkel elérhető az a szülői összhang, amely egyébként ritka vendég a család életében. Éva beemeli Ábelt a családi ágyba, hogy éjszakánként mellette lehessen, ápolhassa vagy nyugtathassa. Ádám pedig kiköltözik a nappali kanapéjára. Ábel tünetei kiszámíthatatlanul megjelennek és eltűnnek, vagy akár állandósulnak, hiszen a gyermek számára ez az eszköz a szülők közötti béke eléréséhez. A szülők a konfliktusaikat eltemetik, vagy ha temperamentumosabbak, a gondozás körüli apró-cseprő vitákban jelenítik meg. A reggeli készülődés körüli kezdeti feszültség pedig mélyre temetődik, hiszen a rátelepülő rengeteg újabb probléma megoldása sürgetőbbnek tűnik.

Kép

Kép: Unsplash/Andrik Langfield

Az önazonosságig vezető út

1.    Gondoljuk át, hogy milyen mintákat és történeteket cipelünk magunkkal!
Milyen generációs minták és gyerekkori emlékek húzódnak meg az önmegtagadás, az érzelmeink és a szükségleteink elnyomása mögött? Ezek talán fájdalmas történetek, amelyek haragot, szomorúságot és csalódottságot ébresztenek. Az érzelmek nem jók vagy rosszak, megélésük az egészséges működésünk része. Megengedhetjük magunknak, hogy szabadon érezzünk!

2.    Ismerjük be (először magunknak), ha egy helyzet nincs rendben számunkra!
Azoknak, akik megtanulták lenyelni az érzéseiket és alkalmazkodni a legkülönfélébb, kellemetlen helyzetekhez, nehézséget okoz, hogy megállapítsák, hogy mi zavarja őket egy szituációban, ezért tudatos odafigyelést igényel, hogy észrevegyék, amikor olyan helyzetbe keverednek, amely kényelmetlen vagy méltatlan számukra.

3.    Fogalmazzuk meg, hogy mit érzünk az adott helyzetben!
Egyesek annyira megszokták, hogy a „Mi a baj? Mi bánt?” kérdésekre azt válaszolják, „Semmi.”, hogy észre sem veszik, hogy az érzéseik eltagadása megakadályozza az őszinte párbeszédet. Érdemes tudatosítani, hogy a harag kifejezése az egészséges kapcsolat alappillére, ami jelzi a másiknak a határainkat, illetve azt, hogy valami nincs rendben, változtatni szükséges.

Amikor figyelmen kívül hagyjuk a testünk jelzéseit és az érzelmeinket, akkor az elfojtott indulat más úton-módon fog felszínre kerülni: indokolatlannak tűnő apró-cseprő vitákban, halogatásban, az intimitás elutasításában, eltávolodásban, közönyben, kifogásokban.

A harag kifejezése nem azt jelenti, hogy fejvesztve üvöltözünk, hanem hogy határozottan kifejezzük, hogy a történtek bennünket felzaklattak, felmérgesítettek vagy feszültté tesznek.

4.    Fogalmazzuk meg a szükségleteinket és a vágyainkat!
A mártírszerep általában keserűséggel, panaszkodással és manipulációval jár együtt, ami megakadályozza az intimitás megélését is. Érdemes megtanulni az igényeink és szükségleteink őszinte kifejezését, illetve azt, hogy nemet tudjunk mondani, ha valami ellenünkre van, vagy nem szeretnénk megtenni. Kezdjük apró lépésekkel! Ez nem könnyű folyamat, hiszen a bűntudat érzése nem múlik el attól, mert eldöntöttük, hogy mostantól asszertíven kommunikálunk. Érdemes tudatosítani, hogy ez a bűntudat nem a valós szituációnak szól, hanem gyerekkori történeteinkben gyökerezik, és a világ nem dől össze azért, mert valaki mérges ránk.

5.    Ha szükségünk van időre, kérjünk időt!
Talán még nehéz egyből nemet mondanunk vagy kifejeznünk a nemtetszésünket. Ilyenkor nyugodtan kérjünk időt, ami alatt végiggondolhatjuk a valós érzéseinket, szükségleteinket és vágyainkat. Fontos azonban, hogy ez ne jelentse a konfliktus elkerülését, vagy azt, hogy szó nélkül kisétálunk a számunkra nehéz szituációból. 

6.    Fogadjuk el a törődést!
A konfliktuskerülő embereknek általában nehezére esik másoknak mesélni az érzéseikről vagy arról, hogy mi zajlik bennük. Érdemes tudatosan figyelmet fordítani arra, hogy elfogadjuk mások törődését, felénk fordulását és az odafigyelést! 

7.    Tudatosítsuk, hogy a jól működő kapcsolatoknak része a konfliktus!
Amikor nem mondjuk el a másiknak, hogy mi a bajunk, hanem megdermesztjük az érzéseinket, hogy ne fájjon annyira az, amivel megbántott minket, azzal egyre mélyebbre ássuk a kettőnk között húzódó árkot. Ilyenkor lassan távolodunk egymástól, majd a közöny lesz úrrá a kapcsolaton, végül megszűnik minden érzelmi kötelék. Ha fontos számunkra egy kapcsolat, akkor az azt is jelenti, hogy felvállaljuk a konfliktust, illetve az azzal járó feszültséget és munkát!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>