A harminchárom és fél órás repülőút – Charles Lindbergh valószínűtlen utazása és szomorú élettörténete

A veszély bűvöletében

Charles Lindbergh a 20. századi amerikai újarisztokrácia jellegzetes figurája volt. Apja néhány hónappal a fia születése után, 1902-ben emigrált Svédországból, kongresszusi képviselőként szolgált, és az első világháború alatt minden befolyását latba vetve próbálta elérni, hogy Amerika semleges maradjon. Amikor ez a próbálkozása sikertelen volt, könyvet írt „Miért háborúzik az országunk?” címmel. Hamarosan be is tiltották, és csak a harmincas években jelenhetett meg újra.
Az ifjabbik Charlest már gyerekkorától kezdve izgatta minden, ami technikával, gépekkel, járművekkel kapcsolatos. Imádta az autókat, motorkerékpárja volt, és bár akkoriban még nem is látott közelről repülőgépet, beleszeretett a repülésbe. Szülei 1909-ben elváltak, őt pedig iskoláról iskolára hurcolták Amerika különböző államaiban. Végül beíratták a wisconsini műszaki egyetemre, de másodéves korában otthagyta az iskolát, és Nebraskában beiratkozott egy pilótaiskolába.
Tanult és gyakorolt, és eközben hamar bebizonyosodott, hogy a kalandvágy mellett nem sok félelemérzetnek maradt hely benne. Amint magabiztosan kezelte a korabeli duplafedeles repülőgépeket, máris az állandó életveszély izgalmai vették át fölötte az irányítást. A repülés akkoriban még meglehetősen új és modern sportnak számított, így a mutatványosok biztos megélhetésre számíthattak. Pénzért nemcsak idegborzoló sétarepülésekre vitték a vállalkozó kedvű polgárokat, hanem látványos és veszélyes trükköket is bemutattak a vidéki nézőközönségnek. Ezt barnstormingnak, azaz csűrrohamnak nevezték. A megdöbbent farmerek ilyenkor aggodalmas arccal figyelték, amint a zajos repülőgépek röpködtek ide-oda alig néhány méterrel a gazdasági épületeik fölött. A nyilvánvaló veszélyek mellett ez volt az egyik oka annak, hogy egy-egy csűrroham során komoly bajba kerülhettek a pilóták. 1909-ben például egy felpaprikázódott farmer kártevőirtó légpuskájával telibe találta egy Charles Foster Willard nevű mutatványos gépének propellerét, aki azonnal lezuhant, így a világtörténelem első „harcban” lelőtt pilótájává vált.

Lindbergh viszont hamarosan tovább emelte a tétet, és a társa által vezetett repülő szárnyán sétálgatva vívta ki a nézők csodálatát.

Jól jövedelmező hobbi

A mutatványokkal megspórolt pénzén Lindbergh ötszáz dollárért vásárolt egyet az Egyesült Államok hadserege által leselejtezett repülőgépek közül. Ezek után saját uraként folytatta a csűrrohamokat és a szárnylovaglást. Eközben katonai kiképzést is kapott az amerikai légierőnél, több repülőbalesetet szenvedett, volt, hogy árvíz idején orvost szállított egy sürgős esethez, pilótaoktatóként tevékenykedett, illetve postai küldeményeket szállított repülőgépen. Rengeteg gyakorlatot szerzett, rutinos pilótává vált.
A lelkesedés és energia beérett, amikor tudomást szerzett az Orteig-díjról. Egy Raymond Orteig nevű hoteltulajdonos írta ki az Amerikai Repülőklub kezdeményezésére, a célja pedig az volt, hogy találjanak valakit, aki nehezített körülmények között is át tudja repülni az Atlanti-óceánt. Sok próbálkozás már addig is történt, egy páros azonban már a felszállás közben balesetet szenvedett és meghalt, egy másik pedig eltűnt az óceán fölött. 

A huszonötezer dolláros díjra az vált jogosulttá, aki bármelyik irányban megszakítás nélkül egymaga megteszi a New York és Párizs közötti ötezer-nyolcszáz kilométert. Lindbergh a nevezéshez bankhitelt vett fel, és két szponzort is szerzett.

Részben a saját tervei alapján külön repülőgépet készíttetett, majd 1927 májusában a St. Louis szelleme nevű, egymotoros, együléses, vászonborítású, egyfedelű repülőgép New Yorkból a levegőbe emelkedett.
Az út nem volt könnyű. A gép tömege az ezerhétszáz liter üzemanyaggal együtt is csak kétezer-négyszáz kilo­gramm volt, könnyű játékszere az óceán fölötti szeleknek. Háromezer méter magasan viharfelhőket kerülgetett, három méterrel a tengerszint felett pedig a hullámokat. Volt, hogy a gép alkatrészei elkezdtek befagyni, miközben a jellegtelen víztömeg és a felhők miatt majdnem végig táblázatok és becslések alapján kellett navigálnia. A végsőkig kimerült pilóta egy idő után hallucinálni kezdett. Mint később beszámolt róla, a pilótafülkét jelenések, fantomok töltötték meg, és jól hallható, tekintélyt parancsoló hangon segédkeztek neki a navigálásban és a felmerülő problémák megoldásában. Azóta sok hasonló beszámoló bizonyította, hogyan hozza létre ezeket a képzeteket az alváshiány, az elszigeteltség, a monotónia és a sötétség.

Harminchárom és fél órás, magányos repülés után megérkezett Párizs fölé. 

A világhír fényei

A leszálláshoz kijelölt repülőtér nem is szerepelt a térképén, ezért majdnem elvétette. Azt hitte, hogy a fentről látott hatalmas fényözön valami nagy ipartelep lámpáiból jön, holott a tiszteletére összegyűlt hatalmas tömeg lámpáit és megszámlálhatatlan autó reflektorait látta. A korabeli leírások szerint legalább százötvenezer ember várta őt, és Párizs történetének legnagyobb forgalmi dugója alakult ki.

Az elcsigázott, zavarodott Lindberghet a tömeg kiráncigálta a pilótafülkéből, és több kilométeren át a vállán hurcolta. Azonnal világhírű lett, tele volt vele a sajtó, édesanyja házát pedig ezerfős tömeg vette körül.

Özönlöttek az újságok és rádióállomások interjúfelkérései, az állásajánlatok és az egyetemek díszpolgári ajánlatai. Az Atlanti-óceán átrepülése legalább olyan jelentőségű esemény volt, mint negyvenkét évvel később a holdra szállás. Az emberek imádták az új csodát, miközben befektetők tucatjai kezdtek tőkét áramoltatni a repülésbe. Az alig huszonöt éves Lindbergh végigturnézta majdnem egész Amerikát és sok latin-amerikai országot, beszédek százait tartotta, hirtelenjében összerántott önéletrajza dollárszázezreket hozott neki. Becsületrendet és más kitüntetéseket kapott, a Time Magazine pedig az év emberének választotta. 
Szédületes karrier kezdődött, amelyet egy házassággal koronázott meg, 1929-ben feleségül vette Anne Morrow-t, a J. P. Morgan egyik tulajdonosának a lányát. Hat gyerekük született; az első – az ifjabbik Charles Augustus Lindbergh – már a következő évben.
Sajnos, az ő tragikus esete volt a második világszenzáció, ami miatt a család a világsajtó célkeresztjébe került.

Kép

Szomorú szenzáció

1932 márciusában a kisfiú eltűnt a bölcsőjéből a Lindbergh-ház második emeleti gyerekszobájából. Az ablakhoz támasztva egy törött létrát találtak, a szobában sáros lábnyomokat, de értékelhető ujjlenyomatok nem voltak. Az ablakpárkányon egy kézzel írott üzenet feküdt, amelyben a rabló ötvenezer dollárt követelt a húsz hónapos fiúcskáért.
A keresés és a kihallgatások azonnal megkezdődtek, de nem vezettek eredményre. A második levél néhány nap múlva postán érkezett meg, ebben a gyerekrabló hetvenezer dollárra emelte a váltságdíjat. Ettől kezdve rendszeressé váltak az üzenetek: a rabló hol postán, hol taxisofőrökkel küldte őket. Megállapodás született, hogy egy dr. John Condon nevű nyugdíjas iskolaigazgató lesz a közvetítő. Condon – egy kő alatt elrejtett újabb üzenet instrukciói alapján – egy temetőben találkozott egy magát Johnnak nevező ismeretlen férfival. A rabló ragaszkodott hozzá, hogy újsághirdetések útján üzenjenek neki, és biztosítékként átadta a kisfiú pizsamáját.
A tizenharmadik üzenetet a közvetítő akkor vette át, amikor megint találkozott Johnnal, és átadta neki a pénzt. Az állt benne, hogy a kis Charles egy Nellie nevű hajón van. A hajó azonban sajnos nem létezett, a férfi pedig eltűnt. A gyermek holttestét májusban találták meg egy erdőszélen, a család házától néhány kilométerre. 

A kor nyomozási bravúrja

A kutatásba a rendőrség mellett az FBI is bekapcsolódott, és hamarosan a kor legkiterjedtebb, legmodernebb nyomozása kezdődött meg. Mivel a váltságdíj jó részét aranyra beváltható utalványok formájában adták át, ezek könnyen nyomon követhetők voltak. A nyomozók minden banknak átadták az információkat, sőt személyesen kapcsolatba léptek rengeteg banktisztviselővel abban a reményben, hogy előbb-utóbb felbukkan az egyik utalvány. A leveleket kézírásszakértők elemezték, a törött létrát egy faanyagszakértő. Dr. Condon pontosan leírta a Johnnal folytatott beszélgetéseit, és felidézte a kiejtését. Ebből kiderült, hogy a férfi valamilyen németes dialektust beszélt. Kihallgatták az üzeneteket hordozó taxisofőröket is, és tőlük is begyűjtötték a férfi személyleírását.
Az áttörés végül 1934-ben történt meg. Tizenhat arany­utalványt találtak, mindegyiket a New York-i Harlem közelében váltották be. Egy nagy falitérképen, gombostűkkel bejelölve határolták körül a területet, ahol minden környékbeli boltosnak meghagyták, hogy figyelje, ki használ ilyen utalványt. Végül egy benzinkutas értesítette a nyomozókat, hogy valaki éppen aranyutalvánnyal fizetett, ő pedig felírta a rendszámát. Hamarosan elfogták Bruno Richard Hauptmann többszörösen büntetett német asztalosmestert, aki illegális bevándorlóként tartózkodott az Egyesült Államokban.

A bizonyítékok egyértelműek voltak: a kézírás, az utalványok sorozatszáma és a személyleírások is Hauptmann bűnösségét támasztották alá. A létrán talált szerszámnyomok az ő eszközeitől származtak, a faanyag az ő padlásán található padlódeszkák anyaga volt.

Dr. Condon címét és telefonszámát megtalálták Hauptmann egyik szekrényének a belsejébe karcolva. A férfit öthétnyi tárgyalás után halálra ítélték, és villamosszékben kivégezték.

Sikeres munka, zűrös magánélet

Bár ezután még öt gyerekük született, a Lindbergh család soha nem heverte ki a traumát és a veszteséget. Charles sokféle komoly munkát végzett: Robert H. Goddardnak segített az akkoriban forradalmi rakétameghajtás fejlesztésében, kidolgozott egy módszert az operált szervek mesterséges vérellátására, és részt vett azokban a kutatásokban, amelyek később a műszív kidolgozásához vezettek. A második világháborúban – anélkül, hogy katona lett volna – ötven légi bevetésen vett részt. A gyerekeit a háború után is alig látta, rengeteget utazott, viszonyai voltak, három gyereket szült neki egy kalapkészítő, kettőt egy festőművésznő, és szintén kettőt a titkárnője. Mind a három hölgyet megeskette, hogy a kapcsolatukról a haláláig nem szólnak egy szót sem, ők pedig betartották az ígéretüket. A gyerekek is csak akkor szereztek tudomást az apjuk kilétéről, amikor Charles Lindbergh 1974-ben meghalt a Hawaii-szigeteken.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>