„Megharapta egy cápa? Na, ne szórakozzon!” – interjú Karáth Emil tengerbiológussal, víz alatti operatőrrel

Hogyan emlékszel vissza az első igazán izgalmas víz alatti munkádra?

Amikor még épült a Tropicarium, tengerbiológusként jelentkeztem oda. Már akkor ott voltam, amikor még betondzsungel volt az egész, én hoztam be az aligátorokat Svédországból, fogadtam a Floridából érkező cápákat. Éjszaka nekem kellett a hónom alá nyalábolnom őket és köröznöm velük, mert amikor megérkeztek, annyira stresszes állapotban voltak, hogy nem tudtak egyből magukhoz térni, és ilyenkor, ha nem úsznak, lesüllyednek a medence aljára és megfulladnak.

Nem veszélyes az, ha az ember cápákkal a hóna alatt úszik?

Nem. Egyszer mondjuk megharapott az egyik, de az is az én hibám volt. Volt olyan attrakció, hogy a látogatók előtt etettük őket. Három cápa jött különböző irányból, én meg túl későn engedtem el a halat, úgyhogy az egyik beleharapott az ujjamba.

Vissza kellett varrni?

Dehogyis. Egy foga ment csak bele, pár hónapig nem éreztem az ujjamat.

Elmentem az üzemorvoshoz, és amikor megkérdezte, hogy mi történt, elmondtam az igazat: belém harapott egy cápa. Erre azt válaszolta, hogy „na, ne szórakozzak”, mondjam el, hogyan sérültem meg.

A Balatont szokás magyar tengerként emlegetni, de azért mégis szokatlan, hogy Magyarországon valaki tengerbiológus lesz. Hogyan jutott eszedbe, hogy ezt a hivatást válaszd?

Gyerekként versenyszerűen úsztam, utána felnőtt válogatott búvárúszó lettem, vb-ket, Eb-ket nyertem, és mivel érdeklődtem a biológia iránt, adta magát, hogy tengerbiológus legyek.

Akkoriban már filmeztél is?

Az első világméretű tengerkutatás 1997-ben volt. Németországban dolgoztam ipari búvárként, ott olvastam az apróhirdetést. A Maldív-szigetekre mentem egy svájci biológus csoporttal. Abban az időben az a vidék még nem volt annyira felkapott a turisták körében, ez abból is látszik, hogy amikor a nagylányom ovis volt, és kérdezte az óvónő, apa hol van, ő meg elmondta, hogy a Maldív-szigeten, az óvónő kijavította, hogy „az nem Maldív-sziget, Eszter, hanem Margit-sziget” (nevet). Fel kellett mérnünk a korallszirtek egészségi állapotát és azt, hogy az emberi tevékenység mekkora károkat okoz. A kilencvenes évek végén még viszonylag egészségesek voltak a szirtek, aztán amikor visszamentünk, akkor volt az első olyan nagy természeti katasztrófa, amely komoly károkat okozott. Jött az El Nino, és ez annyira felmelegítette a vizet, hogy a korallok kilencven százaléka kipusztult.

Amikor először láttam, még tele volt élettel, utána pedig már csak egy marsbéli táj fogadott.

A filmezéssel úgy kerültem kapcsolatba, hogy egy német kollégámmal hobbiból vittünk víz alatti kamerát, és felvettük, amit csináltunk. A nyersanyaggal elmentem egy filmstúdióba, nagyon tetszett nekik a téma. Azt mondták, itt egy vágótanonc, üljünk be a vágószobába, és azt csinálunk, amit akarunk. Egy hónapig ültünk ott úgy, hogy fogalmam sem volt, mit csinálok, de aztán összehoztunk egy huszonöt perces filmecskét, amellyel két fesztiválon is nyertünk. Néhány éve részt vettem egy különleges produkcióban is: interaktív adást csináltunk a víz alatt, amit a neten sugároztunk. A koncepció lényege az volt, hogy két ausztrál és egy skót műsorvezető a helyi korallszirtek élővilágáról beszélt. Hogy ez működjön, 300 méter hosszú optikai kábelt húztam magam után a víz alatt.

Kép

Kajmán-szigetek - Kép: Karáth Emil

Mennyire vannak távol a civilizációtól ezek a területek, ahol forgattok?

Vannak olyan helyszínek, ahol tényleg csak mi vagyunk és a természet. Éppen a világjárvány kirobbanása előtt Pápuára kerültem, ahol dokumentumfilmet forgattunk. Mondták, hogy itt ne nagyon sérüljön meg senki, mert se telefon, se internet, se orvosi segítség nincsen. Rengeteg pici sziget van ezen a területen, ahol kisebb cukorsüveghegyek találhatók, és amelyiknek „behorpadt a közepe”, ott kialakult egy tó a sziget belsejében. Ahhoz viszont, hogy elérjük a vizet, meg kellett mászni a hegyet, át a dzsungelen, szakadó esőben, borotvaéles sziklákon úgy, hogy közben cipelni kellett a lámpát, a kamerát, a statívot.

Mindenki megúszta a kalandot?

A másik operatőr kollégám amikor lemerült a tó aljára, benyelhetett 1-2 cseppet a vízből.

Ez mérgező lehetett, mert négy napig a halálán volt, és nem tudtuk, mi lesz vele, de végül túlélte.

Nekem csak a fülem gyulladt be. Bedobtak minket egy négyszáz fős delfincsapat közé, és igaz, hogy nagyon izgalmas, ahogy rongyolnak feléd ezek az állatok, de közben teleürítik a vizet, a kamera is nagyon piszkos lett. Az ürülékük pedig tele van baktériumokkal, az okozhatta a gondot a fülemben, de kaptam rá cseppeket a kapitánytól, és pár nap múlva már újra merülhettem. Amikor visszatértünk a hajóval, akkor tudtuk meg, hogy közben kitört a pandémia. Még ki sem kötöttünk, amikor felszállt egy csapat a hajónkra maszkban, lázmérővel, mi pedig csak néztünk, hogy mi történik. Utána Komodóra mentünk volna a sárkányokról forgatni, de az végül a vírus miatt nem jött össze. Viszont tavaly augusztusban megtudtam, hogy Tanzániába keresnek önkénteseket, és egy korall-visszatelepítési programban vettem részt Afrikában.

A járvány nem nehezítette az utazást?

Tanzániába lehetett menni oltással és negatív PCR-teszttel. Ott olyan szigetre utaztunk, ahol csak majmokkal osztoztunk a területen. Vigyázni kellett velük, mert ha kint hagytuk a ruháinkat, ellopták. A cipőnket ugyan nem vitték el, de azt sem volt tanácsos elöl hagyni, mert abba pedig előszeretettel belekakáltak. A majomkenyérfa tetején laktunk egyébként.

Milyennek láttad a korallok állapotát Tanzániában?

Ott dinamittal halásznak, ami nem válogat, csak holdbéli tájat hagy maga után. Vannak olyan néhány centis koralldarabok, amelyek ugyan letörtek, de még élnek, azokat kell a tenger fenekéről összegyűjteni. A helyi asszonyok kókuszrostból fonnak köteleket, arra kell felfűzni őket. Kilenc hónap alatt megnőnek a korallocskák annyira, hogy le lehet szedni őket a kötélről, aztán víz alatt megkötő cementtel odatapasztják a búvárok az aljzathoz, hogy ott növekedjenek.

Évtizedek alatt talán visszajöhet oda az élet, de ha így folytatják a halászok, akkor nem tudnak később mit enni adni a gyerekeiknek. Ezt kell megértetni velük.

Olyan nyugodtan beszélsz a merüléseidről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember cápákkal, aligátorokkal találkozik. Nem tudom elképzelni, hogy filmezés közben egyáltalán ne dolgozzon benned az adrenalin…

Persze, hogy dolgozik, de ha tudod, hogyan viselkedj, nem történik baj. Rengetegszer merültem cápákkal, nem szerepel az étlapjukon az ember. Van, hogy tévedésből rájuk támadnak, de a cápatámadás áldozatai általában a sebeikbe halnak bele, nem azért, mert az állat felfalta őket. Nem is ezek a veszélyesnek tűnő állatok hordozzák a legnagyobb kockázatot, inkább azok, amelyeket sokszor észre sem veszel, mégis meg tudnak ölni. Például az egészen apró kékgyűrűs polip, vagy a kockamedúza csápja. A ruhák többnyire védenek, persze a kezemnél és a számnál így is sokszor tele vagyok csípésekkel, de azok csak pár napig viszketnek.

Kép

Maldív-szigetek - Kép: Karáth Emil

Indiana Jones-életmódot élve biztosan volt olyan alkalom, amikor örültél, hogy élve kiszálltál a vízből…

(Elgondolkodik) Egy volt. Hatévesen, amikor nyaralás alatt lefolytam nagyapáméknál a medencében. Akkor örültem, hogy kiszálltam a vízből, mert ezt általában nem szokták túlélni.

Mi történt?

Beszippantott a lefolyócső. Akkor már nem nagyon lehettek volna látogatók a strandon, de beengedtek minket, én pedig kíváncsi voltam, hogyan megy le a víz, túl közel mentem – és lefolytam. A cső egy patakban köt ki, de közben van egy ülepítő gödör is.

Az volt a szerencsém, hogy a zsilip annyira fel volt húzva, hogy átfértem alatta, mert ha nem férek át, akkor mindennek vége. Belegondoltam, hogy meg fogok halni.

Szerencsére az ülepítőben fel tudtam állni, mellig érő víz volt, egy fedő alól kiabáltam. Két néni húzott ki, és mivel betoncsőben sodort el a víz, gyakorlatilag nem volt bőröm, ömlött belőlem a vér, úgy vittek a nagyszüleim elé. Az egész nyarat úgy töltöttem, mint egy múmia, becsavarva gézbe.

Mégis visszaugrottál a vízbe…

Rá következő évben ugyanabban a medencében úsztam (nevet). A víz az életem.

A hangodból úgy hallom, éppen ezért elég eltökélt vagy, hogy mindent megtegyél az élővilág megmentéséért.

Be szeretném vonni a jövő generációját a munkába, hogy ők is megértsék: ezzel foglalkozni kell. Most készül a saját weboldalam, amellyel olyan tengervédelmi projektekbe kapcsolódunk be, amikben a gyerekek is aktívan tudnak segíteni.

Akkor a károk visszafordíthatók lennének?

Talán, de csak ha minden úgy működne, ahogy kellene. Ám ez nagyon nehéz. Eleve a klímaváltozás miatt melegednek a vizek, változnak az áramlatok, több szén-dioxid kerül a légkörbe, ezt a tenger elnyeli, és elsavasodik a víz, emiatt a meszes vázú élőlények sokkal nehezebben építik fel a testüket. Erre még jön a túlhalászat, a robbantás, a szemét, és a szárazföldről befolyó vizek túl sok tápanyagot szállítanak a tengerbe, ami algavirágzást okoz, ez pedig minden mást megfojt egy adott területen. De ettől még nem vagyunk teljesen tehetetlenek. A gyerekeim nagyon élvezték, hogy részt vehetnek a korall-visszatelepítésben a Maldív-szigetek apró szigetén, Velaa-n, ahol az ország legnagyobb ilyen programja folyik. Az igaz, hogy annyit már nem láthatnak, amennyit én harminc évvel ezelőtt, de az ő generációjuknak még van esélye arra, hogy javítsanak a helyzeten.