Sáfár Mónika: „A Jóistentől kapott hivatásommal örömöt és katarzist okozhatok a nézőknek”

A Magyar Mise ősbemutatója 1987-ben volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, s több évtizedes sikertörténete során a Kárpát-medence és a világ számos helyén bemutatták. Tavaly december 20-án Szatmárnémetiben is előadták, a produkciót a Klasszikus Színházért Alapítvány szervezte. Hol helyezkedik el az ön szívében a Magyar Mise?

Színművészként több műfajt művelek, de az, hogy egy rockoratórium részese lehettem és lehetek máig, nagyszerű érzés, óriási megtiszteltetés. A Magyar Misét 1991-ben március 15-én énekeltem először a Budai Vár főterén a Muzsikás együttessel és rockzenészekkel. A szerepet előttem az általam nagyra becsült Pitti Katalin Liszt Ferenc-díjas operaénekes énekelte, tehát finoman szólva is fel volt adva a lecke. Az előadást nagyon szerette a közönség. Képzelje csak el, hogy ameddig a szem ellátott, emberek álltak fáklyákkal a kezükben! Egyébként a mű szerkezetileg a római katolikus liturgiát követi, épp ezért gyakran hangzik szentmise keretei között, a liturgia szerves részeként.

Az ön életében milyen szerepet foglal el a hit, a vallás?

Nem „három perce” lettem keresztény, nem csupán „beálltam a vallás szelébe”. 1991-ben, még főiskolai hallgatóként, rektori engedéllyel játszottam el Tolcsvay–Müller: Mária evangéliuma című rockoperájának címszerepét. Ez volt a vizsgadarabom. Nagy súly nehezedett rám, hiszen végzős főiskolás voltam, ráadásul ez a műfaj még csak bontogatta a szárnyait hazánkban, és hangilag nehéz szerep Máriáé. De nagy örömmel láttam a feladatnak. Ezt is és a Magyar Misét is küldetésemnek, ajándéknak érzem. Meggyőződésem, hogy ha az embernek nincs egyfajta morális vagy hitbéli értékrendje, nem is tudná hitelesen előadni ezeket a darabokat. A Mária evangéliumában színpadi partnereim Sasvári Sándor, Vikidál Gyula, Dunai Tamás voltak. Szerencsére az értékrendünk egyforma volt.

Színművészként minden szereppel igyekszik maximálisan azonosulni, de melyik volt az a figura, amelynek a bőrében már első alkalommal otthonosan mozgott?

Minden szerep, amit megkaptam a pályámon, olyan volt, amivel azonnal tudtam azonosulni. Sosem kínáltak meg olyan szereppel, ami nem a habitusomnak megfelelő.

Ahogy a beszélgetés elején említette is, a pályája során többféle műfajban is otthon van. Mit gondol, mi élteti a mai napig az operettet és a musicalt?

Az operett és a musical, ha jól játsszák, és ha jól megrendezik, kiderül, hogy mélyebb mondanivalót is rejt. Így lehet igazán vonzó ez a két műfaj. Mindemellett úgy vélem, az operett a legnehezebb műfaj az összes közül, mégpedig azért, mert az ének- és a tánctudásnak, valamint a színészi képességeknek egyforma szinten kell lenniük. És míg az operában az ember pozícióba helyezi a hangját, és ugyanabban a pozícióban adja elő a prózai betéteket, addig az operettben képesnek kell lenni az ének magas lágéjából prózai hangra váltani. Márpedig az énekhangot semmi sem fárasztja jobban, mint a prózai beszéd.

Mikor jött el az a pont az életében, amikor már biztosan ki tudta jelenteni magáról, hogy jó színésznő?

Ez a pont – jó esetben – sose jön el egy színész életében. Természetesen érzem a tapsokat, mondanak dicséreteket, kapok elismerést, de sosem szabad hátradőlni. Azok társaságát kell keresni, akik folyamatosan fejlődni akarnak, és menekülni kell azoktól, aki teljesen meg vannak magukkal elégedve. A tangóharmonikát például 44 év után vettem újra elő. Amikor a színész beteszi a lábát az első próbára, szinte újra tanul járni, beszélni, újraalkotja önmagát az adott szerep miatt. Ezért is hiszek abban, hogy egy színész nem választja ezt a pályát, hanem erre születik. Az Éggel áll kapcsolatban. Nekem a Jóisten a kezembe adott egy eszközt, amivel örömöt és katarzist okozhatok a nézőknek.