Mokka, a négy lábon járó remény – Egy játékos labrador a fogyatékossággal élők között

Úton Esztergom felé azon merengtem, vajon milyen lehet az élet egy olyan intézményben, amilyen a Szent Rita Fogyatékosok Otthona. Ahogy sétáltam egy csendes utcában az otthon felé, már biztos voltam abban, hogy a kételyeimnél erősebb a kíváncsiságom. Amikor odaértem, és életemben először léptem át egy effajta intézmény küszöbét, Juhászné Imre Andrea fogadott, aki mesélt az otthon struktúrájáról, lakóiról.

A lakóknak sok elfoglaltsága van

A telephelyvezető beszélt arról, hogy az esztergomi otthon olyan középsúlyosan, súlyosan, illetve halmozottan sérült személyek állandó és folyamatos ellátását, fejlesztését biztosítja, akiknek a gondozására csak intézményi keretek között van lehetőség.

Az ilyen környezetben élőket lelkileg megterheli az, hogy nem tudják a családi kapcsolataikat napi szinten ápolni. Számukra nincs is igazi remény a gyógyulásra, csak arra, hogy különböző eszközökkel – és a környezetükben élők törődésével – javuljon az életminőségük.

Ugyanakkor sok elfoglaltsága van a lakóknak, valamivel mindig szórakoztatják őket, és különböző terápiákat is igénybe tudnak venni: elérhető számukra például fényterápiás és sószoba is. Több kiváló szakember dolgozik velük, akik mindent megtesznek értük. A bentlakókat hat csoportra osztják, többségében felnőttek élnek itt annak ellenére, hogy a hely valaha gyermekintézménynek indult. Persze kisebbekkel is foglalkoznak, de ők jóval kevesebben vannak. Minden csoporthoz tartozik egy-egy gondozó, akik mindig a lakókkal vannak a szobában. Ottjártamkor kezdettől fogva jó hangulatot tapasztaltam, a munkatársak és a lakók is igen kedves emberek. Megismerhettem például Brigittát, aki egészségesnek született, de tizenegy hónapos korában sajnos baleset érte, az agykárosodása a beszédére és a mozgására is kihatott. Ez a csodálatos lány most múlt húszéves, és bár nem igazán tud kommunikálni, mindent megért. A Szent Rita Otthonban több ellátási forma létezik (fogyatékossággal élők ápoló-gondozó otthona, nappali ellátása, házi segítségnyújtás, étkeztetés, jelzőrendszeres házi segítségnyújtás) – Brigitta ezek közül az otthon nappali foglalkozásain vesz részt. 

Megérkezik a négy lábon járó csoda

Hétfőnként van egy terápia, amelyet nemcsak a résztvevő lakók, de az alkalmazottak is nagyon várnak. Amikor belépett az ajtón dr. Varga Orsolya Mokkával az oldalán, mindenkinek mosolyt csalt az arcára, az őt fogadók alig várták, hogy megsimogathassák a gyönyörű barna szőrmókot. Mokka kilencéves labrador, hihetetlenül nyugodt terápiás kutya, akinek a gazdája a Canem nevű, kutyás terápiával és tréningekkel foglalkozó cég ügyvezetője, állatorvos, biológus, segítőkutya-kiképző. Orsolya azok közé a fantasztikus emberek közé tartozik, akik a kutyájukkal az ilyen és hasonló intézményekben teszik szebbé mind a lakók, mind az ott dolgozók egy-egy napját.

Kép

Mokka

A fiatalok– köztük Brigitta – egymás mellett fekve várakoztak arra, hogy Mokka hozzájuk érjen, elkezdődhessen a kapcsolatfelvétel. Orsolya a gyerekekhez vezette a kutyust, majd úgy működött közre a különleges foglalkozáson, hogy például a gyerekek lábával simogatta Mokkát, azaz segített annak, aki önállóan nem volt képes a kezével megérinteni az állatot.

„Mokka nagyon érzi, hogy kik a legelesettebbek, külön figyelmet fordít rájuk. Például sokáig fekszik mellettük, nyalogatja őket, és olyan dolgokat tesz, amelyeket még velem sem otthon, pedig a gazdája vagyok” – árulta el Orsolya.

A csoda észrevétlenül történik

Szociális munkás hallgatóként több hónapot töltöttem az intézetben, megismertem a fogyatékossággal élőket és gondozóikat, a foglalkozások nagyon meghatók voltak. Lenyűgöző megtapasztalni, milyen leírhatatlan kötődés alakul ki a terápia alatt a bentlakók és Mokka között. Látni lehetett a boldogságot és a megnyugvást a gyerekek arcán, amikor a kutya a közelükben volt. A csoda akkor történt, amikor látszólag semmit nem csinált, „csak feküdt” mellettük, s közben létrejött valamiféle láthatatlan kapcsolat.

Emiatt a lelki kötődés miatt ez a fajta terápia rendkívül sokat jelent azoknak, akik az intézményben élnek, sőt az ott dolgozóknak is, akik alig várták, hogy a terápia végén ők maguk is megsimogathassák Mokkát.

Miután hozzáértek, azt mondták, nekik már ettől az egy simogatástól szebb lett a napjuk.

Az állatterápiák hatásossága kétségbevonhatatlan, ugyanakkor problémát jelent, hogy kevés a terapeuta, és a foglalkozások nem kímélik az ember pénztárcáját. Bár van lehetőség támogatás elnyerésére mindehhez, sajnos így sem juthat hozzá minden rászoruló a rendkívüli terápiához. A Canem csapata ép embereknek is szervez hasonlókat, sőt csapatépítő tréningeket is, ahol a négylábú segítőtársak szintén nagy sikert szoktak aratni.

A szerző az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem harmadéves szociális munkás hallgatója.