„Szeretném elmesélni a nagymamám és még sokak történetét” – Hogyan adjunk hangot annak, ami fáj?

A csehszlovákiai magyarok deportálásának története mindannyiunké – vallja Tóth Erzsébet Fanni társadalomkutató, pszichológus. Mint mondja, nem mindegy, hogyan emlékezünk a velünk és a felmenőinkkel történtekre: nagyszüleink, dédszüleink helyzet- és világlátását magunkban is felfedezhetjük, ha merünk és tudunk kérdezni. Ehhez nyújt segítséget a most megjelent könyve is.

Tóth Erzsébet Fanni
Tóth Erzsébet Fanni

Erzsébet-napra jött ki a nyomdából a Vibók Ildikóval közös, BeszÉLJ! című különleges kötetük. Mit jelent önnek ez a dátum?

Nagy ajándék volt az élettől, hogy november 19-én jelent meg a könyv: Erzsébetnek hívták azt a dédnagymamámat, akit deportáltak. Én őt már nem ismerhettem, három évvel azelőtt meghalt, hogy megszülettem, de édesapámmal nagyon szoros kapcsolatuk volt. Ő személy szerint nem szerepel a könyvben, de a cselekmény egy-egy mozzanata az ő életéből származik.

A közreadott elbeszélés sűrű szövete azoknak az életutaknak, amelyekkel társadalomkutatóként foglalkozott. Miért pont ifjúsági regényként formálta meg a deportált felvidéki magyarok történetét?

A doktori kutatásom a második világháborút követő deportálások és a kényszermunka emlékezetével foglalkozott. 2008 és 2012 között számos interjút készítettem olyan, a Párkány és Dunaszerdahely között fekvő régióban élő emberekkel, akik legalább ötévesek voltak a deportálásokkor, így vannak saját emlékeik az akkori eseményekről. Nem arra voltam kíváncsi, hogy pontosan mi történt, hiszen nem vagyok történész. Sokkal inkább az érdekelt, hogyan maradt meg ez a trauma az emlékezetben, hogyan tudják ezt az emberek szavakba önteni, mi az, amit ebben hangsúlyoznak.

Vajon ők a hősök? Az áldozatok? Azok, akik mindig túljárnak a rendszer eszén? Vagy éppen azok, akiket mindig bántott a rendszer, és ez örökre így is marad, hiszen a rendszer a rossz?

A doktorrá avatásom után állást kaptam Bécsben, és volt egy posztdoktori projektem, amely az identitásváltással és az elbeszélt identitással foglalkozott, de folyamatosan bennem volt, hogy nekem ezzel a tudással vissza kellene mennem oda, ahonnan ezt elhoztam. De erről – a Beneš-dekrétumok máig élő hatásáról – nem lehet akármilyen módon beszélni, hiszen rendkívül érzékeny téma. Sok gondolkodás után végül úgy döntöttem, ifjúsági regényként szeretném elmesélni a nagymamám és még sokak történetét. A Nyilas Misiről olvasó kiskamasz korosztály már fogja érteni ezt a könyvet, rajtuk keresztül próbáltunk visszafelé, az őket megelőző generációkra hatni.

A kötet nem önsegítő könyv, mégis a saját és a családtörténetünkre vonatkozó kérdéseket tartalmaz az egyes fejezetek végén. Mit céloznak ezek a kérdések?

Nagyon fontos, hogy beszéljünk azokról a – sokszor rejtett – mintákról, amelyek meghatározzák a családjaink életét. A második világháború végére például sok család elvesztette vagy testileg-lelkileg betegen kapta vissza a férfi tagjait. Akkoriban a nőknek nagyon erősnek kellett lenniük. A zűrzavaros politikai környezetben, megszorító intézkedések, padláslesöprések, kitelepítések között megtanulták, hogy nem szabad bízni a rendszerben, és meg kell találni a kiskapukat, hogy túléljenek. Ezeket a stratégiákat magunk is éltetjük, amikor nem jelentjük be a dolgozóinkat, vagy amikor arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy bátran csaljanak az előrejutásukért. Ez azt jelenti, hogy megtaláljuk ugyan az útjainkat, de senkiben sem tudunk megbízni. Hosszú távon ez nagyon káros, mert a szervezetünk folyamatosan adrenalint termel, stresszelünk, és ez a nyomás előbb-utóbb valamilyen fizikai panaszban fog testet ölteni. Nem biztos, hogy ugyanolyan nehézségeket élünk meg, mint a nagy- vagy a dédszüleink, de a szervezetünk reagálhat úgy, mint az övék, és nem fogjuk érteni ennek az okát. Ezért is fontos, hogy beszéljünk. Persze van olyan, hogy már nem tudunk kérdezni, de nincs is mindig szükségünk a szavakra.

Előfordul, hogy a cselekvéseken keresztül kommunikált minták sokkal árulkodóbbak.

Egy-egy rituáléból vagy annak hiányából sok mindenre következtethetünk a családtörténetünkben, de egy-egy rokonunk (szenvedély)betegsége is támpont lehet. Az is nagy segítség, ha a saját partnerünkkel vagy a gyermekeinkkel elővesszük ezeket a kérdéseket. Már ezzel sokat tettünk magunkért és az utánunk jövőkért.

Kép
kitelepített magyarok
Kitelepített magyarok, útban Csehszlovákiából - Kép: Fortepan / Csorba Dániel

Önnek mikor vált fontossá, hogy a saját gyökereivel foglalkozzon?

Tizennyolc évesen azt gondoltam, mindenképpen külföldre kell költöznöm. Szűknek éreztem a közeget, amelyben felnőttem, és úgy láttam, az, amit otthon kaptam, hátráltat abban, hogy az legyek, aki lenni akarok. Egészen Hollandiáig mentem, ott kezdtem egyetemre járni. Nem értettem, miért ilyen erős az a késztetés bennem, hogy el innen. Hosszú utat kellett megtennem ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire hiányoznak azok az értékek és közösségek, amelyekben gyermekkoromban részem volt Perbetén. Jártunk templomba, volt színjátszókörünk, akikkel minden március 15-én vagy karácsonykor ugyanannak a közönségnek játszottunk – és rájöttem arra, amit a szakirodalom is mond, hogy nem fog tudni jól érvényesülni az, aki kiszakad a megtartó közegéből, és nem képes magának hasonlót kiépíteni. Ezért kezdtem el a saját otthoni közösségem traumáival foglalkozni. Amikor megszülettek a lányaim, úgy éreztem, muszáj, hogy megtanulják azokat a népdalokat, ringatókat, amelyeket én is hallottam gyerekként. A kétmilliós osztrák fővárosban összesen egyetlen húszfős magyar nyelvű óvodai csoport van, a kisebbik lányom jelenleg is odajár. Biztos vagyok abban, hogy gazdagabbá teszem őket, ha két anyanyelvük lesz. Ez nem automatikus: sokan gondolják úgy, hogy csak akkor jó magyarok, ha nem tanulják meg a többségi nyelvet, én viszont mást tapasztaltam meg az európai körutamon. A nagy- és dédszüleim is megtanultak egy szerencsétlen helyzetben szlovákul – nem süppedtek bele az áldozatszerepbe, hanem adaptálódtak, mert hosszú távon ez szolgálta a javukat.

A BeszÉLJ!-ben kiemelt szerepe van a különböző nemzetiségű nők összefogásának: ők közösen pusztítják el a Politika nevű sárkányt, amely éket akart közéjük verni. Van-e jelentősége annak, hogy abban a sorsfordító jelenetben nincsenek ott a férfiak?

Ha nem is tudatosan, de mindannyian egymást támogató női közösségeket alakítunk ki – ilyen lehet akár egy ovis WhatsApp-csoport is. A könyvvel kapcsolatban a történelmi kontextusról tudni kell, hogy sok esetben a férfiakat kényszermunkára kötelezték, a nők pedig otthon maradhattak a kisebb gyerekekkel.

Ők tartották össze a családot, szervezték a hétköznapi életet.

Nekik kellett levelezni az otthoniakkal, gondoskodni a távolból is a segítség nélkül maradt öregekről. Amikor a csehországi régióban már fellendülőben volt az ipar, Szlovákiában pedig szó szerint éheztek az emberek, akkor a deportáltak küldtek haza például gyerekcipőt, mert akkoriban ilyeneket egyszerűen nem lehetett ott kapni. A szendvicsgenerációnak kellett mindenkiről gondoskodnia. Ezt ott, azokban a helyzetekben csak egymással és a helyi csehekkel, németekkel szövetkezve tudták megcsinálni – nem engedhették meg maguknak, hogy gyűlöljék a szomszédot. Sok interjúból kitűnt, hogy a túléléshez el kellett pusztítani azt az ideológiát, amely a németeket és a magyarokat is kitaszította, és a cseheket is kiszolgáltatott helyzetbe sodorta: ők kaptak egy gazdaságot, és azt sem tudták, mit kell vele kezdeni.

Nagy kérdés, mi a megfelelő médiuma a kényes kérdések tematizálásának. Ön civil kurátora a háborús erőszakot túlélt nők Budapestre tervezett emlékművének. Hogy látja, mennyire alkalmas arra egy emlékmű, hogy megnyissa ezeket az el nem mondott történeteket?

Ez nemcsak egy emlékmű, hanem egy komplex projekt: az elhallgatva.hu oldalra bárki feltöltheti a saját történetét, amelyet tudományos célokra használnak fel. A csapatban történészek, muzeológusok mellett újságírók is vannak, akik magyarul és angolul is kommunikálják magát a folyamatot: amiről eddig nem volt szabad beszélni, arról most beszélünk, és láthatóvá is tesszük. A háború lezárulta után szobrokat emeltek a hősöknek, külön emlékhelyük volt a temetőkben azoknak, akik nem tértek vissza a harcokból. A nők tapasztalatairól viszont sosem beszéltünk. Itt a nőkön keresztül azoknak a gyerekeknek is emléket állítunk, akik vagy ebből az erőszakból születtek, vagy világra sem jöhettek, és azoknak is, akik később meg sem foganhattak, mert a rettenetes körülmények között elvégzett abortuszok számos lányt és asszonyt terméketlenné tettek. Ezeknek a tapasztalásoknak eddig nem volt helye a magyar emlékezéskultúrában. Ha lesz ennek egy fizikai megvalósulása, akkor akár a legkisebbek is rákérdezhetnek: minek az emlékműve ez? Akkor elkezdődhet a párbeszéd: igen, van olyan, hogy az emberek nagyon gonoszak egymással, és fegyvert ragadnak, és olyankor nemcsak a katonák halnak meg, hanem ez a gonoszság, a gyűlölet mindenkire fog hatni, többek között a gyerekekre és a nőkre is.

Fontos, hogy fejet tudjunk hajtani az előtt a fájdalom előtt, amelyről generációkon át nem volt szabad beszélni, és elismerni, hogy ez szörnyű és igazságtalan volt.

Ez valahol elégtétel azoknak a nőknek is, akiknek máig nem szabad beszélni arról, hogy nekik borzalmas a házasságuk, és nem léphetnek ki belőle. Ha ők megérzik, hogy igenis lehet erről beszélni, első lépésként akár csak a szomszédasszonynak, már felszakad valami abból a nagy fájdalomból, amit addig magukban hordoztak.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti