Miért erősebb gyakran a hívő emberekben is a sötétség, mint a világosság?

Puszta Sándor pap-költő verse a valósággal, önmagunkkal szembesít. Tükröt tart elénk, amelyben csupaszon látjuk önmagunkat. A hívő emberek a világosság fiai a Biblia szerint, mégis, tetteikkel vagy épp mulasztásaikkal sokszor még ők is a sötétséget növelik. Miért? Miért, hogy mégis elfelejtünk fényleni?

Miért erősebb az emberekben, gyakran a hívő emberekben is a sötétség, mint a világosság?

János evangéliuma így jellemzi Krisztust: „Benne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága.” Tehát az élet: fénylés, világosság, és aki nem világítja be a maga bármilyen kicsi, szűkös életterét, bármilyen kicsi fénnyel akár, az nem is él. Állapota a vers ítéletes címe szerint nem élet, hanem egyetlen folytonos halálküzdelem, agonia humana. Élőnek látszik, de nem az. Krisztus a világ világossága, be akarja világítani mindenki szívét.
Itt van az örök isten-kérdés számos ateista vagy agnosztikus gondolkodó szerint, Isten nem létezésének egyetlen komoly bizonyítéka: a rossz problémája. Ha Isten van, és jó, amint a keresztények állítják, akkor miért van a földön annyi szenvedés, bűn, rossz, annyi emberi gonoszság, annyi katasztrófa? Hogyan engedheti meg ezt Isten, ha tényleg van és jóságos? A Biblia legelején két alapállítást olvasunk. Az egyik az, ahogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, azaz elsősorban szabadnak, szabad akarattal bíró lénynek; ezen semmi nem változtathat. A másik szerint ugyanez az Isten az embernek adta a földet, hogy őrizze és gondozza, és úrrá tette őt az összes többi földi teremtmény felett. Innentől kezdve a földön az történik, amit mi cselekszünk, amit az ember szabad akarattal tesz. Isten ebbe nem avatkozik bele, és azért, hogy mégis beleavatkozzék a földi történésekbe, megváltoztassa azokat, nagyon erősen kell imádkozni, kérlelni őt, mert magától ilyet nem csinál. A földön az történik, amit az ember tesz szabad akarattal, ezt az illetékességét Isten soha nem vonja el. Pontosan tudta, hogy a földön lesz rossz, sok rossz lesz, sok gonoszság, lesznek háborúk, kegyetlenségek, erőszak és haláltáborok – mégsem vette vissza tőlünk a szabad akaratot.

Szabadság nélkül nem lenne szeretet, hiszen szeretni csak szabadon lehet, az ember pedig nem lenne személyiség, csak gép.

Amely ugyan soha senkinek nem ártana, nem tenne rosszat, de szeretni és szabadon akarni sem tudna – és az egész teremtésnek nem volna értelme. Így viszont a világban rengeteg rossz és szenvedés van, de van benne jó is, van benne szeretet, és az ember szabadon választhat, hogy azt a boldog és világoló életet akarja-e élni, amit teremtője neki szánt, vagy nem. Ez a boldogság nem azonos a kellemes élettel, nem a fájdalom és a szenvedés hiánya. Az az ember boldog, aki tud szeretetet elfogadni és szeretetet adni. Arról, hogy akar-e boldog lenni, mindenkinek magának kell döntenie, Isten nem kényszerít senkit. Mit válaszol tehát Isten arra a kérdésre, hogy miért engedi meg ezt vagy azt a borzalmat, bűnt, gonoszságot? Valami ilyesmit: „Én? Én engedem meg? Ti miért engeditek meg? Fenn az égben az történik, amit én akarok és cselekszem, de a földön az történik, amit ti, emberek tesztek.” Ezt üzeni Isten, aki semmire, sem a jóra, sem a rosszra nem kényszeríti az embert akarata ellenére, de a szavával részletes útmutatást ad neki az élethez, és drukkolni persze a jónak drukkol, mert így szól: „Íme, ma elébed adtam életet és halált, áldást és átkot – de te válaszd az életet!” (Második Törvénykönyv 30,19) 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>