„A csúcson nincs élet” – Magasságok és mélységek Sterczer Hildával, Erőss Zsolt hegymászó feleségével

Többen is megkerestek azzal, hogy Zsolt életéről filmet szeretnének forgatni, de szerencsére egyik sem valósult meg. A korábbi koncepciók nem voltak szimpatikusak, viszont Csoma Sándor rendezővel együtt rezgünk, hasonlóképp gondolkodunk. Sorsszerű találkozásnak érezzük, ahogy Isten összehozott minket. A filmben nincs meglepetés, mindent egyeztetett velem. Mindkettőnknek fontos, hogy a történet mások számára is érték legyen.

Milyen érzés látni a színészeket a saját ruháitokban, személyes felszereléseitekkel?

Nyolc és fél év telt el Zsolt halála óta, feldolgoztam az elveszítését. Leginkább az az érdekes, hogy Trill Zsolt, aki a férjemet alakítja, nagyon hasonlít hozzá, és egy másik nő van mellette az én ruhámban (nevet). Ez furcsa olyan helyzetben, amelyben mi voltunk, de még inkább a film hitelességét erősíti.

Csodálom az önzetlenségedet, amivel a hegymászóknak szurkolsz. Legutóbb Varga Csaba a Kancsendzöngáról tért vissza. Nem igazságtalan az élet, hogy másnak megadja a hazaérkezés örömét, amelyből nektek nem jutott? 

Ez összetett dolog. A hegymászók alapvetően nem versenyeznek. Teljesen mindegy, hogy ki hányadikként ért fel a csúcsra. Ugyanúgy elérte, és egyedül ez számít. Másrészt minden változik, és tök jó, ha mások is meg tudják tenni, át tudják élni. Varga Csabával Zsolt mászótáborában találkoztam, ahol csak két napot töltött. Később tudtuk meg, hogy azért lett hegymászó, mert akkora hatást tettünk rá. Ezek olyan élmények, impulzusok, amelyek még inkább erősítik a szimpátiát. Pláne jó, ha olyan ember ér el csúcsokat, akinek Zsolt a példaképe. Mintha a folytatás lenne.

Az élet ilyen, hogy minden pillanatban elmúlik és újjászületik valami. Nekünk, akik itt vagyunk, az a célunk, hogy a folytatáson munkálkodjunk.

Háromszor pásztázhattad nyolcezer méterről a világot. Milyen megtapasztalni a magasságot és a mélységet hegymászóként, valamint az életben?

A hegymászás ahhoz hasonlít, mint amikor az ember megkapja a rákos diagnózisát. Van esélyed, hogy túléld, és van esélyed, hogy meghalj. Ez elgondolkodtat arról, hogy mit is ér az élet. Normál esetben az gondolkodik ilyesmin, aki diagnózist kap. A hegymászó úgymond önként fut bele ebbe. Egy hegyen, főleg egy nyolcezresen érezzük az élet törékenységét, az ember értékét. A világ legmagasabb hegyei között hatalmas természeti erők vesznek körül. Megtapasztaljuk, hogy mekkora lehet a Teremtő, ha a teremtett világ ilyen hatalmas. Egyszerre van jelen a mélység és a magasság a hegymászó életében is. Ki vagyok szolgáltatva, és hívőként érzem, hogy Istenre kell támaszkodnom, mert nincsen más. Ahogy egy hegyek közötti völgyben beszűkül a látóhatár, úgy az életben is adódnak ilyen helyzetek. Nekem Zsolt elvesztését akkor sikerült feldolgoznom, amikor eltemettem. Általában a temetés a gyász kezdete, de nálam az elengedés vége volt. Mintha a víz alól jönnék ki. Azt éltem meg, hogy kitárul minden, és újra van perspektíva.

Kép

Erőss Zsolt a csúcson

Miben láttad a távlatot, amikor minden összeomlott?

Amikor jött a hír, hogy eltűnt, kérdezték a riporterek, hogy hogyan drukkolok a férjemnek. Nekem kellett feleségként kimondanom, hogy meghalt. Volt egy meg nem értés felém, és pluszban tartani kellett magam.

Amikor Zsolt elveszítette a lábát, megtapasztaltam, hogy milyen a média. Két dolgot szeret nagyon: a vért meg a könnyeket. Zsolt nem adta meg nekik azt az örömet, hogy vért lássanak, én pedig a könnyeket nem adtam meg.

Egy falat húztam magam köré, és nem engedtem be az érzéseket. Ezen egy évig dolgoztunk a pszichológusommal, és még egy év kellett, hogy megengedhessem magamnak a fájdalmat. Sajnos ezt nem lehet megúszni; addig nincs felépülés, amíg nincs szembenézés a fájdalommal. Utána kezdődhet el a gyógyulás. A perspektívát az alapítvány jelentette, amit elkezdtünk. Össze kellett gyúrni önmagamat és Zsoltot, és jó volt látni, hogy egyesült a közös értékrend.

Emberfeletti erőd van a nehéz pillanatokhoz. Örökölted, vagy ezen is tudatosan dolgoztál?

Azt gondolom, hogy talán hozhattam. Már korábban is megtapasztaltam az életben, hogy vannak nehéz pillanatok. Pontosan tudtam, hogy a jelenben teszem, amit kell, és majd visszanézve látni fogom, hogy milyen nehéz volt. Valahogy nem tudom megengedni magamnak azt, hogy összeomoljak, hanem kitartok. Valószínűleg ezért lettem hegymászó. A hegymászó sem omolhat össze, ha kritikus helyzet adódik. Ha megérkeztünk a biztonságos alaptáborba, majd ott lehet stresszelni meg kibeszélni, de most csinálni kell, és kész. Valahogy ez egy belső dolog. Gyanítom, hogy a sváb őseim, akik elindultak a sváb hazából, ilyen mentalitással vágtak bele.

Ezek szerint nem is hagytál magadnak időt a miértekre és az öngyötrő „mi lett volna, ha…” kérdésre?

Ó, dehogynem, ez a klasszikus filmpörgetés nagyon tipikus egy gyászfolyamatnál. Nyolcszázszor végigpörgettem, de nem tudtam olyan változatot találni, amelyben Zsolt megmenekülhetett volna. Fontos, hogy ezen is végigmenjen az ember, viszont kell egy pszichológus, aki egyszer csak azt mondja, hogy „jó, most már hetek óta foglalkozik ezzel, kedves Hilda, ezt abba kellene hagyni. Az a baj, hogy ennek a filmnek mindig ugyanaz a vége”. És ez elég volt.

Ha nincs egy ember, aki leállít, egy életen keresztül lehet a miérteket pörgetni. Nálam nem volt több miért. Van, amire nem kapunk választ, de ezt el kell tudni fogadni.

Anyaként nemcsak saját magadat kellett helyrehozni, hanem a gyermekeidet is. Hogy tudtál nekik segíteni?

A lányom akkor négyéves volt, ő is járt pszichológushoz. Igyekeztem nem változtatni az életünkön; ugyanúgy játszottam vele, mint addig. Fontos volt, hogy az oviban se kezeljék szegény árvaként. Benne máig ott van a hiány, a másfél éves fiamnak viszont fel sem tűnt az egész, őbenne máig nincs semmi nyoma. Neki az anya ott volt előtte is, meg utána is. Mivel beszéltünk róla, és sikerült feldolgozni, ezért nincs tabu a családban. Éveken keresztül kérdezgette a lányom, hogy ha apa itt lenne, mit csinálna.

Kép

Sterczer Hilda gyermekivel, Katalinpuszta, 2019

Őket is vonzza a hegy, vagy félelemmel gondolnak rá?

Szegények „hátrányos helyzetű” gyerekek, mert én mindig szerettem hegyek között lenni, Zsolt halála után is. 2013 nyarán is megfogadtam, hogy elmegyek az Alpokba sátrazni. Megfogtam a négyéves és a másfél éves gyereket, és elvittem őket sátrazni, túrázni. Nekem mindig ez volt a kikapcsolódás. Mindmáig Ausztriába meg a Tátrába járunk nyaralni, és a fiam úgy megy fölfelé, hogy már nem érem utol. Ma is viszem falmászó edzésre, mert szeret falat mászni.

Elégedett, boldog embernek érzed magad?

Nagyon. Az a baj, hogy egész addig nem tudjuk értékelni, amink van, amíg el nem veszítjük. Ez valamiért így működik. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy kihozott a mélységből, és megtanított másképp látni a világot. A vőlegényemmel négy éve vagyunk együtt, és sokkal jobban látom az ő pozitív tulajdonságait. Jobban tudom becsülni a gyerekeimet és az életet is.

A mélységet kellett megtapasztalnod ahhoz, hogy értékeld, ami igazán fontos. Úgy tűnik, mindig lentről közelítve érjük el a magasságot.

Amikor felérek a csúcsra, körbenézek, és arra gondolok, hogy még azt is meg akarom mászni, meg azt is. Amikor elérek valamit az alapítvánnyal, már új terveken töröm a fejem. Újra meg újra begyorsulok, és akkor minden rám zúdul.

Rájöttem, hogy szükségem van a békességre, és a mélységeket csak akkor láthatom meg, ha béke van. A hegymászásban is ezt a békét kerestem.

A hegyen béke van és önmagunkra figyelés. Ez nagyon hiányzik a világból. Mindenki magasra vágyik, de az igazság az, hogy a csúcson nincs élet. Az élet valójában nem ott van, hanem az alaptáborokban.