Zelda Fitzgerald, a tragikus sorsú gyönyörű múzsa

Tekintély és titkok

1918-ban egy fiatal amerikai katona táncra kérte a Montgomery Társaság egyik ünnepelt szépségét a helyi countryklub bálján. A fiatalember éppen egy szerelmi csalódáson volt túl, és azért jelentkezett önkéntesnek, hogy meghaljon Franciaországban. A lány egy helyi bíró lánya volt, és a rövid életű konföderáció egyik leggazdagabb és legtekintélyesebb családjához tartozott, szülei nagyszerű partit vártak tőle. A véletlen találkozás mindkettőjükre nagy hatással volt, és elkezdtek levelezni. Így kezdődött Francis Scott és Zelda Fitzgerald kapcsolata.

Zelda Sayre 1900-ban született Montgomeryben, Alabama államban. A legkisebb volt hat gyermek közül, szülei már elmúltak negyvenévesek, amikor megszületett. Később több pszichológus is a gyermekkorában kereste a választ a problémáira, azonban Mary V. Seeman tanulmányában leírja, hogy határozott és vidám gyermek volt. Tinédzserként népszerű diák és ünnepelt szépség volt, aki imádott táncolni, cigarettázott és levágatta a haját, amely nagy szenzációnak számított a konzervatív közösségben. A család gazdag volt, az édesapa bírói állása és régi családi neve tiszteletet parancsolt. Bármily nagy tekintélye is volt a nevüknek, súlyos titkot őriztek, a családban ugyanis gyakoriak voltak a mentális problémák.

Zelda nagymamája és nagynénje öngyilkos lett, a bátyja szintén. Lánytestvérei közül mindenki depresszióval küzdött.

Ellentmondásos kapcsolat

Anna Valdie Clemens Zeldáról szóló tanulmányában leírja, hogy amikor 1918-ban találkozott Scott Fitzgeralddal, mindössze tizennyolc esztendős volt, és azonnal nagy hatással volt rá a férfi megnyerő stílusa, nagyságról szőtt álmai. A lány szülei nem támogatták a kapcsolatot, mert attól tartottak, hogy az egyszerű sorból érkező Scott nem fogja tudni eltartani a feleségét. Néhány hónappal az esküvő előtt jelent meg az író első könyve, az Édentől messze, amelynek nagy sikere eloszlatta az aggodalmakat. New Yorkba költöztek, ahol a partihangulat megigézte őket, estélyről estélyre jártak. A szép és fiatal házaspár hírhedt lett a városban, sokat táncoltak és ittak, hírhedtségük vezetett Scott második regénye, az önéletrajzi ihletésű Gyönyörűek és átkozottak sikeréhez. Zelda életrajzírói mind megemlítik, hogy a férfi felhasználta a nő naplóit az első két regénye női karaktereihez.

A házaspárnak 1922-ben született meg egyetlen gyermeke, Scottie. A házasságuk kezdettől fogva tele volt konfliktussal, Zelda a kislányuk után nem szeretett volna több gyereket. Egyes tanulmányok szerint ekkoriban már kimutathatók voltak a fiatal nőn a mentális problémák, azonban furcsa megnyilvánulásai és zavaros mondatai nem keltettek gyanút a környezetében. A házaspár a húszas évek közepén Franciaországba költözött, ezt az időszakot leginkább Ernest Hemingway interpretációjában ismerjük, aki ekkor még ismeretlen, kezdő író volt, és jó barátságot kötött Scott-tal.

Hemingway A Moveable Feast című, saját naplói alapján írt művében ír Zeldáról, akit először nagyon kedvesnek és szépnek látott, majd furcsa viselkedése miatt meggyőződött arról, hogy a nő őrült.

Ugyanakkor nagy tehetségnek tartotta Fitzgeraldot, akinek a találkozásuk környékén jelent meg A nagy Gatsby című regénye. Hemingway könyvében leírja, hogy Zelda nemcsak szavakkal gyötörte a férjét, hanem furcsa rigolyái voltak, például nem engedte, hogy a nyitott tetejű autójukra tetőt szereljenek, így rendszeresen eláztak. Scott azt is elmesélte Hemingwaynek, hogy mialatt ő írta a regényét, a felesége beleszeretett egy francia férfiba. Az affér megviselte a férfit, aki egyre többet ivott, miközben Hemingway leírása szerint egyáltalán nem bírta az italt.

Kép

F. Scott Fitzgerald és Zelda Fitzgerald - Kép: Motor Magazine (1920) / Wikipedia

Zelda eseménydús élethez szokott, és amikor a férje írt, ő unatkozott. Hogy valamivel elüsse az idejét, huszonöt évesen elkezdett festeni, ez lett az új életcélja. A húszas évek második felében láthatóan romlani kezdett az állapota, több öngyilkossági kísérlete volt, egy alkalommal megpróbált lehajtani egy szikláról, amikor a férje és a kislányuk is a kocsiban volt. Clemens leírja, hogy legtöbb életrajzírójuk szerint ekkoriban az író igyekezett nagyon toleráns lenni a felesége iránt: támogatta a festészetét, leplezte rohamait. Hemingway leírása szerint a nő megölte a férje karrierjét, aki nem tudott írni, mert állandóan aggódott a felesége miatt. Hemingway szerint, amikor végre diagnosztizálták Zeldát, az volt az a pont, amikor Scott újra írni kezdett. Clemens tanulmánya szerint ennél összetettebb volt a helyzet, és a nőre is negatívan hatott a férje alkoholizmusa, valamint az állandó veszekedések.

Keserű végjáték

A mai napig idealizált és irigyelt életmódjuk keserűvé tette őket. Sokakban hamis kép él a húszas évek Amerikájáról, az emlékezet megszépítette ezt a rövid periódust, a két háború közti rövid jólét időszakát. Fitzgerald könyvei éppen arra utalnak, hogy az akkori nemzedék pezsgőbe és erkölcstelenségbe fojtotta saját kiábrándultságát. Ahogy első könyvében az Édentől messzében írta: „Arra nőttek fel, hogy minden isten halott, minden háború meg lett harcolva, és minden emberbe vetett hitt megrendült”.

Zelda elkeseredetten próbálta „újragondolni” magát, a festészet mellett ballettozni kezdett, azonban ezek a kreatív kitörések valószínűleg már szintén csak a betegsége megnyilvánulásai voltak. Eugen Bleuer, a kor neves pszichológusa 1930-ban skizofréniával diagnosztizálta a fiatal nőt, és az volt a véleménye, hogy Zelda már legalább öt éve szenvedett a betegségben. Ekkor a nőt szanatóriumba vitték. Clemens leírja, hogy eleinte úgy tűnt, jól halad a kezelés, váratlanul írni kezdett, és Scott beavatása nélkül elküldte a kéziratot a férje szerkesztőjének. Az elhallgatás nem volt véletlen, Zelda tudta, hogy a férje hasonló témájú művön dolgozik. A könyvet kiadták, de sem a közönség, sem a kritika nem fogadta kitörően. A feljegyzések szerint közösen is jártak pszichológushoz, ahol Scott kifakadt azzal kapcsolatban, hogy Zelda milyen tehetségtelen író.

A házaspár elindult a lejtőn, amelyen egyikük sem tudott megállni. Scottot „bukott írónak” titulálták, Zelda pedig mentális problémái miatt „pária” lett a társaságban.

Egy alkalommal Zelda interjút adott egy női magazinnak, de a főszerkesztő nem engedte, hogy lehozzák a cikket, mivel hallott róla, hogy a nő „őrült”. Scott sikertelensége miatt anyagilag is megroggyantak, és a nő egyre romló mentális állapota elviselhetetlenné tette a házasságukat. Amikor Zelda 1936-ban erőszakos kezdett lenni, újra elmegyógyintézetben helyezték el. Állapota itt is folyamatosan romlott, de a levelei alapján gyakran voltak tiszta pillanatai. Scott Hollywoodba ment, ahol forgatókönyveket javított, amit megalázónak érzett. A férfi, aki nagy terveivel szédítette el a fiatal Zeldát, csalódott és sikertelen emberré vált. Házasságuk utolsó éveiben nem éltek már együtt: Scott Kaliforniában volt, Zelda pedig a szanatóriumban. Scott Fitzgerald 1940-ben mindössze 44 évesen halt meg szívrohamban. Zelda élete hátralevő idejét szanatóriumban töltötte, nagyrészt elfeledve. 48 esztendősen halt meg, amikor a kórház, ahol kezelték, leégett. Kettejük alakja mára egy éra jelképévé vált, egy olyan elveszett generációé, amelynek tagjai szilárd alapoktól megfosztva élték le az életüket.

Források:
Adair, Everl: A Tincture of Madness: Zelda Fitzgerald and Modernist Art, 
Alexander, Paul: Revisiting the love story of F. Scott and Zelda Fitzgerald in their own words, The Washington Post,
Clemens Valdine, Anna: Zelda Fitzgerald: An Unromantic Revision, 
Hemingway, Ernest: The Moveable Feast
Seeman V, Mary: Gendering psychosis: the illness of Zelda Fitzgerald, Med Humanities, 2016