Akiket visszatapsoltak a vasfüggöny mögé – Filmes alkotók, akik nem vehették át külföldi díjaikat a Kádár-korban

Minden diktatórikus állam kultúrpolitikájának meghatározó része a propaganda. „Aki a véleményeket uralja, az eseményeket is uralja” – hangzik el az Összeesküvés című filmben, amely a hírhedt wannseei titkos konferencia eseményeit dolgozza fel. A Kádár-korszak vezető politikusai számára is nyilvánvaló volt, hogy a film hatásos eszköz, sőt fegyver is lehet a hatalom kezében, hiszen közvetlenül éri el a közönséget, tudatformáló hatása van, gondolkodást befolyásol.

Szerelem
Szerelem (1970)

A korszak filmtörténete akár cenzúratörténetként is értelmezhető. Művészeink a politikai ellenszélben csak azért is egetverő tetteket vittek végbe, így az Aczél György-i „tűrt, tiltott, támogatott” acélsablonon is átnyomakodott jó néhány nagyobb formátumú darab, amelyek külföldi megmérettetéseken magas rangú díjakat nyertek. Nevetséges adalék ma már, hogy a szocialista blokknak ebből a kis szegletéből nem csak az volt emberfeletti küzdelem, hogy a minimális költségvetésből őszinte és értékes alkotásokat hozzanak létre és nevezzenek be egy-egy fesztiválra, s azokon díjazást érjenek el. Itt még mindig nem írhatjuk ki a „vége” szót.

Külön mutatvány volt ugyanis tudomást szerezni magáról a nevezésről, kiutazni a díjkiosztóra, és átvenni a megnyert díjat. Különleges és humoros történetek övezik a magyar alkotók megjelenését – vagy többnyire hiányát – a kádári időszak külföldi filmfesztiváljain. Történetek olyan magyarokról, akiknek a Malév-gépe még a bankett előtt hazaindult (Szerencsi Éva), vagy olyan helyettesítő díjátvevőről, akire éjszaka rontottak rá a rendőrök, hogy visszavegyék tőle a jogtalanul elbitorolt szobrocskát…

Szerelem, 1970

Az alkotást Makk Károly rendezte, Törőcsik Mari, Darvas Iván és Darvas Lili játsszák benne a főszerepet. Az 1971-es cannes-i filmfesztiválon a film elnyerte a zsűri díját, a két női főszereplő pedig a zsűri külön dicséretében részesült. A történethez hozzátartozik, hogy a film alapjául szolgáló novellát író Déry Tibort 1957-ben letartóztatták és kilenc év börtönbüntetésre ítélték, később épp ezen élmények alapján született a forgatókönyv. A férfi főszerepet játszó Darvas Iván a forradalom után 22 hónapig volt börtönben, ő is a saját élményeire támaszkodott a szerep megformálásakor. A filmben egy férfi szabadul a börtönből, aminek datálását a rendező 1953-ra tette, tehát nem 1956 utáni megtorlásként jeleníti meg a börtönbüntetés okát, hanem homályosan a koncepciós perekhez köti.

A hatalom azt hihette, hogy a Rákosi-korszakról van szó, Makk Károly azonban apró jelet hagyott a filmbéli padon a nézők számára: az Esti Hírlap egy példányát, amely csak 1957-től jelent meg…

A díjat a rendező átvette, de a hazafelé vezető úton akadhatott néhány nehéz gondolata.

Miheztartás végett, 1971

Dárday István és Szalai Györgyi alig negyedórás rövidfilmje érdekes rendezői szerkezettel operál. Különféle szónoklatok, élethelyzetek, szózatok, prédikációk mozaikszerű összeállítása a film egy kamaszlány unatkozó arcának visszhangtalan, unatkozó tükrében. Dárday István ezzel a főiskolás filmjével elnyerte az oberhauseni rövidfilmes filmszemle díját – de nem utazhatott el. Útlevele a főiskola párttitkárának a fiókjában hevert. Dárday István azzal válaszolt a rendszerabúzusra, hogy a mozikban nem vetíthető filmeket a kultúrházak felé irányította, amelyekre a tiltás nem vonatkozott.

A légy, 1980

Minden idők legnagyobb blamázsa az Oscar-díjkiosztók történetében a magyaroknak köszönhető. A kínos botrányba fulladó díjátadó szimbolikus ábrázolása lehetne a szocializmus elméletének és gyakorlatának egyaránt. A légy egy animációs rövidfilm sajátos technikával és világképpel, amelyben egy rovar szemével látjuk a világot, azonosulunk vele, osztozunk a sorsában. Rofusz Ferenc filmötletét 1976-ban nem hagyta jóvá a Művészeti Tanács. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a légy berepül az üldözője szemébe, és így apró lény létére hatástalanította volna a hatalmaskodót – ez nem tetszett a kultúrpolitika gyakorlóinak. A légynek alul kellett maradnia, azt kellett sugallani, hogy aki sokat zümmög, azt fejbe csapják. A film üzenete viszont azzal, hogy megváltozott az alapötlet, és a főszereplőt végül lecsapja az üldözője, nem változott: az elnyomó hatalom üldözöttjeiért való kiállás maradt.

Ki a légy, és ki annak üldözője? – érdeklődött a cenzor, és szavára a cselekmény megváltozott, a rovar néhaivá lett. A mondanivaló nem.

1981-ben Rofusz alkotása animációs film kategóriában elnyerte az Oscar-díjat, a rendező azonban nem lehetett ott a ceremónián, mert a hatalom nem engedte ki a díjkiosztóra. Ez az eljárásrend rajzfilmrendezők esetében általános volt, helyettük delegációvezetők és pártejtőernyősök sütkéreztek a dicsőség fényében. Jankovics Marcell a Küzdők című filmjével szintén így járt, az 1977-es cannes-i filmfesztivál díját Föld Ottó, a Mafilm vezérigazgatója vette át helyette.

Rofusz Ferenc Oscar-díja kalandos úton jutott el a rendezőhöz. A díjátadón elmondták, hogy az alkotó úti okmányok híján nem tudott eljönni az eseményre, és már folytatták volna a ceremóniát, amikor Dósai István, a magyar filmes delegáció vezetője fölment a színpadra és átvette a díjat, majd azzal sietősen távozott egy hátsó ajtón át. Tette ezt annak ellenére, hogy a szervezők többször is elutasították a díjátvételre vonatkozó kérését. A szervezők haladéktalanul értesítették a Los Angeles-i rendőrséget, akik még aznap éjszaka rátörték a hotelszoba ajtaját Dósaira, és visszavették az aranyszobrot.

Rofusz Ferenc a Szabad Európa Rádióból értesült a győzelemről. Később egyenesen Kádár Jánosnak írt, hogy engedjék ki a díjat átvenni. Másfél hét múlva kihozták az útlevelét, benne az amerikai vízummal, egyetlen szó nélkül. Saját pénzből fedezte az ott tartózkodása költségeit.

Mephisto, 1982

Szabó István filmje megkapta a legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscar-szobrot, s ezt a pillanatot emlékezetessé és különlegessé tette, hogy a rendező a főszereplő Klaus Maria Brandauerrel együtt vette át a díjat. Nem szimbolikus értelemben jártak örömtáncot a pódiumon, vidám emléket hagyva a magyarok öröméről. A magyar Sajtószolgálat szűkszavúan számolt be a sikerről, de az Oscar-díjról nem tettek említést.

Kádár János személyesen is fogadta Szabót: „Én nem akarok magától semmit. Gondolom, maga sem akar semmit. Megnéztem a filmjét… Hát, egy kicsit rólunk is szól”.

Egymásra nézve, 1982

Makk Károly filmjét orosz nyomásra és Kádár János személyes utálata miatt vonták vissza az Oscar-jelölések közül. A vasfüggöny mögül akkoriban nem állhattunk ki egy leszbikus románc történetével.

Jób lázadása, 1983

A Saul fia előtt 32 évvel már kaptunk Oscar-jelölést holokauszttémájú magyar filmre. A Gyöngyössy Imre és Kabay Barna által rendezett filmben Zenthe Ferenc, Temessy Hédi, Fehér Gábor és Rudolf Péter jeleníti meg a történetet, amelyben egy paraszti létben élő zsidó házaspár úgy lázad az 1942-es körülmények ellen, hogy örökbe fogad egy keresztény származású árva fiút, akire vagyonuk mellett emberségüket, hitüket és reményüket is szeretnék hátrahagyni. Ennek a filmnek méltó folytatása lehet az 1945 című, amelyben Rudolf Péter szintén szerepel.

Kabay Barna később úgy emlékezett vissza a forgatás időszakára, hogy az meglehetősen kalandos volt. Német finanszírozással kezdtek neki a munkának, de itthon már a forgatókönyvet is rögtön betiltották. Végül annyi engedményt kaptak, hogy levetíthették a filmet egy külföldi társaságnak a filmhéten, de programon kívül. A társaság felháborodott, hogy a film nem indul a programban, és ez a nyomás kellett ahhoz, hogy a Jób lázadása megkezdhesse sikertörténetét. Úgy került be az Oscar-jelölések közé, hogy itthonról nem támogatta senki – és nem is tudott róla szinte senki. Dárday István produceri szerepe nem szerepelt a főcímben, jobbnak látták, ha ő a háttérben marad.

Az Oscar-díjkiosztón az alkotók nem képviseltethették magukat, Rudolf Péter évekkel később azt nyilatkozta, hogy nem is emlékszik, egyáltalán hogyan értesült róla, pedig a film benne volt a legjobb ötben.

 

Napló gyermekeimnek, 1984

Mészáros Márta filmje valójában már 1982-ben elkészült, de másfél évig nem vetítették a magyar mozik. A magyar kultúrpolitika bejáratott kézi vezérlése az volt, hogy csak miután a cannes-i fesztivál programjára tűzte az alkotást, és azon az elnyerte a zsűri nagydíját, kerülhetett a hazai nézők szeme elé.

A tanú, 1969

Hasonlóan járt sokunk nagy kedvence, a Bacsó Péter által rendezett A tanú is. A szatírába hajló keserédes film 10 évet hevert dobozban, amikor egy nyugati Betiltott Filmek Fesztiválja jelölte az alkotást.

A film tiltott volta lényegében igazolta volna a hazai viszonyok valós ábrázolását, ezért a fából úgy varázsoltak vaskarikát, hogy levették a filmet a tiltólistáról, így a nevezés okafogyottá vált.

Viszont itthon ezek után vetíteni kellett. Igaz, a magyarok nagy része jugoszláv csatornán már látta a filmet, amit magyar hanggal, feliratozva adtak le a szomszédunkban.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti