„Ha kioldódik egy traumatikus élmény, az hatalmas felszabadulás” – A táncterápia hatásai

Induljunk el a táncterápia fogalmától! Mit jelent ez a terápiás módszer, amellyel te is dolgozol, a definíció és a gyakorlat szintjén?

Az integrált kifejezés- és táncterápia egy mozgás- és testfókuszú csoportterápia, de más művészeti terápiás eszközöket – akár festést, agyagozást, rajzolást – is magába foglal. Komplexen segíti az önmegismerési folyamatot. Az a legfontosabb, hogy a saját témáin, nehézségein tudjon dolgozni mindenki ebben a biztonságos közegben. Egyéni vagy páros kiscsoportos mozgásfolyamatokon keresztül zajlik a feldolgozás, ami segíti a hozott témák felszínre kerülését. Sokszor nem is lehet pontosan tudni, hogy mi van a mélyben, csak egy elmosódott, homályos rossz érzésünk lehet, vagy az élmény, hogy nem vagyok a helyemen. Aztán szépen lassan fel-felbukkannak olyan emlékek, pillanatok, helyzetek az életből, amelyek itt és most fejtik ki a hatásukat, és elakadást jeleznek az illetőnél.

Én abban hiszek, hogy a test van annyira bölcs, hogy azok az üzenetek, amelyek akár betegség formájában jelennek meg, valamilyen lelki elakadást mutathatnak meg nekünk.

Ha ezeket nem betegségként definiáljuk, hanem egyensúlytalan állapotként tekintünk rá, vagy olyan pszichés nehézségként, amely mutatni szeretne nekünk valamit, akkor ezen keresztül a feldolgozási folyamat és a gyógyulás is el tud indulni.

Sok olyan nő érkezik a női csoportokba, akik nem tudnak kapcsolódni a saját testükhöz, nehéz belenézniük a tükörbe, képtelenek szépnek látni, elfogadni magukat. Ez akár extrém testképzavarrá is alakulhat. Gyakoriak a ciklusproblémák, fájdalmas menzesz, funkcionális meddőség. Ezek hátterében erőteljesen ott a kérdés: miként viszonyulok a nőiségemhez, hogyan tudok nőként jelen lenni a kapcsolataimban, párkapcsolataimban. Milyen az én viszonyom az anyasághoz? Sokan jönnek azzal, hogy szeretnének anyává válni, de nagyon-nagyon félnek a terhességtől és a szüléstől, vagy egyszerűen attól, hogy jó anyává tudnak-e válni. Vajon felvállalhatja-e egy nő, ha nem akar gyermeket? Van, aki azért jön, mert anyaként úgy érzi, kiégett, nem tud örülni a gyerekeinek, nehezen találja meg az egyensúlyt a munka és az anyaság között. De nem ritka, hogy valaki egyszerűen csak azért jön, mert a mozgás, a tánc öröm számára, és szeretne minél több ilyen élményt saját magának. Olyan gyógyító folyamat ez, amelyben kapcsolódik a saját erőforrásaihoz, és ezeken keresztül a helyén tudja érezni magát a világban. S persze olyan is van, aki éppen azért jön, mert úgy érzi, hogy csak a fejében él, elárasztják a gondolatok, az érzéseivel nehezen tud kapcsolatba kerülni, ezért szeretne testi, nonverbális tapasztalást magáról.

Kép

Jarovinszkij Vera - Kép: Szabó Ivett

Amikor önmagunk belső magjáról beszélünk, akkor felmenőink belső magjai és az ő elakadásaik is megjelenhetnek. Tapasztalod, hogy ezzel kapcsolatban is megnyílnak a nők, azaz előkerülnek a felmenők élettörténetei?

Igen, a család mint téma folyamatosan jelen van a mozgáscsoportokban. A családi minták nagymértékben hatnak ránk, hiszen ezek igazgattak minket gyerekkorunkban, öntudatlanul átvesszük, aztán mi is tovább adjuk. Egy önismereti folyamat során elkezdenek tudatosulni azok a transzgenerációs hiedelmek, amelyek nem segítenek az utamon vagy blokkolnak. Lehetnek tabuk, titkok a családban, vagy épp bántalmazó kapcsolat lenyomata, amelyről tudom, hogy mennyi sérülést okozott, és én nem szeretném továbbvinni.

Ez hosszú és mély munka, de mindig megéri beletenni az erőfeszítést, hiszen, ha a következő generációnak egy egészen másfajta szülő-gyerek mintát tudok adni, az nagy ajándék.

Meg tudom akasztani azt az áramlást, amely generációkon keresztül haladt. A transzformáció egy kulcsszó a táncterápiában. Az érzések, reakcióminták, amelyekkel dolgozni szeretnénk, a mozgáson keresztül elkezdenek átalakulni. Felismerhetővé válik, mi az, ami nem az enyém, amit örököltem, egy hiedelmet, egy hitmondatot, egy érzést vagy szorongást. Onnantól, hogy tudatosítom magamban: ez nem az enyém, hanem a családban másvalakihez kapcsolódik, le tudom választani magamról. Ez persze nem jelenti azt, hogy én soha többet nem fogok azon szorongani, amin az apám szorongott, de le tud csitulni bennem. Már nem bukkan fel olyan elemi erővel, nem sodor és áraszt el úgy, csak sokkal enyhébb formában, így elkezdek máshogy bánni ezzel a szorongással, mint mondjuk az apukám.

Kép

Kép: Jarovinszkij Vera

Amikor valaki önismereti útra lép, a környezet erre reagálni fog, ideális esetben támogató lesz. Nem ideális esetben az illető azt érezheti, hogy magára marad, és pont a szerettei lesznek azok, akik ezt a folyamatot nem engedik tovább.

Ez a jelenség gyakori, a környezet olykor nehezebben tudja elfogadni a változást, mint saját magunk. Én azt szoktam javasolni, hogy ha a párja is befogadó, ossza meg vele, ami benne zajlik! Időben jelezze, hogy ha picit érzékenyebb, ingerültebb, szomorúbb, az ennek a folyamatnak tudható be. Ha én tudok erről beszélni, akkor egy idő után a másik is, és így ki tud alakulni a támogató folyamat. Nagyon nehéz, ha a pár egyik tagja elkezd lépkedni az önismereti útján, a másik tag viszont nem. Ha ez az aszimmetrikus énfejlődési folyamat hosszú távon fennmarad, a kapcsolat akár véget is érhet – vagy jobb esetben a másik is elkezd foglalkozni magával.

Mi történik a táncterápiás csoportban, mi zajlik a közös térben, illetve az egyénben?

Az első pár alkalommal a saját testre irányuló belső fókusszal dolgozunk. Egyéni mozgásos folyamatban figyelünk egy-egy testrészünkre.

Páros vagy kiscsoportos munkában lehet a fókusz azon, hogyan engedem át a súlyomat a másik testére, például a hátára, hogyan támaszkodom meg, illetve fogadom az ő testsúlyát.

Tudatosulhat a félelmem attól, hogy megtámaszkodjak a másikon vagy a támasza legyek: visszarántom magam, befeszül a testem... Ezek mind egyszerű, elemi testélmények, amelyek nagyon meglepők tudnak lenni. A megbeszélő körben aztán össze tudom kapcsolni a testélményt egy jelen idejű problémával. Például, hogy a párkapcsolatomban is azt élem meg, hogy nem engedem át a kontrollt a másiknak. Nem tudok fizikailag, érzelmileg támaszkodni, mert mindig azt akarom, hogy én legyek az erős... Számos olyan témát előhoz egy ilyen páros gyakorlat, amellyel aztán tovább lehet dolgozni.

Előfordulhat, hogy a csoporton belül elemi ellenállást érzek egy másik nővel szemben? Hogy van ott valaki, aki egyszerűen taszít, de nem feltétlenül tudom megmondani, miért? Hogyan lehet egy ilyen helyzetet jól kezelni?

Ha valakivel kapcsolatban nagyon intenzív pozitív vagy negatív érzést élünk át, akkor ez általában visszautal egy múltbeli fontos személyhez kötődő érzéshez. Mondjuk a dühömet kivetítem valakire, aki amúgy nem csinált semmit. A csoportvezető tud segíteni, hogy ezeket az érzéseket ki lehessen mondani, és a kiváltó emlék aktivizálódjon. „Igen, ez ugyanaz a düh, amit az apám vagy az anyám felé éreztem.” Ha ez tudatosul, akkor máris oldódik az ellenszenv a jelen lévő személy felé, hiszen az illető felismeri, hogy nem vele van baja, hanem az eredeti forrásélménnyel. Amikor megnyílnak a mélyre elásott érzések, és kioldódik egy-egy traumatikus élmény, az hatalmas felszabadultságot és örömöt ad mindenkinek.