Szerzők, akik a saját művük hatására tértek meg
Megesik, hogy hitetlen vagy Istent a „maga módján” kereső művész ír le olyan varázslatos mondatokat, amelyek megnyugtató válaszok egy-egy meghatározó kérdésünkre. Előfordul az is, hogy ez az író egyáltalán nem a bölcsőkeresztények jámbor életmódját éli, esetleg függőségekkel küzd és az élete jócskán kiönt a szelíd mederből. És mégis, sokszor ezek az eredetileg nem is vallásos szerzők az igazán komoly, szakrális üzenetek hordozói.
Egy könyv egyetlen mondata segíthet több ezer olvasónak abban, hogy megtalálják a hazavezető ösvényt, míg maga a szerző a magánéletében úttalan utakon jár. Ám néha megtörténik az a csoda is, hogy az üzenet hordozója a postás szerepén túllépve maga is címzetté válik, és tud a saját sorai között olvasni. A megtérés útja annyiféle lehet, ahány ember.
Voltak és vannak írók, költők, akik a szavakat egyenesen az égből kapták, és mégis szinte csak a leírásuk után hallották meg.
Akik hamarabb kezdtek az írásba, mint hogy tudták volna, hova vezeti el az olvasón kívül őket is a történet. Akik a „szerzés” műveletéhez a legeredetibb tartalomgyártó készletét vették igénybe – az Istenét –, bár ők nem is tudtak róla. Alkotók, akik hitetlen emberként kezdtek az írásba, és hívőkként fejezték be.
Ilyen író volt az 1827-1905 között élt Lew Wallace is, egy látványos lelki irányváltoztatásról szóló regény írója. Wallace eredeti szándéka az volt, hogy bizonyítékértékű könyvet vessen papírra arról, hogy a Jézus Krisztusról szóló bibliai híradás nem igaz. Wallace részt vett az amerikai polgárháborúban, amelyből istentagadó tábornokként szerelt le. Kormányzó, követ és ügyvéd is volt, évekig kutatott témájában, jogászi alapossággal és precíz érvelési technikával kereste saját világképe bizonyítékait. Egy többgenerációs, feszültséggel, érzelmekkel teli kalandregényt akart írni, úgy, hogy közben lerántja a leplet Krisztusról mint hamis prófétáról. Ám a kutatómunkája nem várt eredményre vezette. Könyve egy Júda Ben-Hur nevű, 1. századbeli zsidó férfiről szól, akinek élete számos párhuzamot mutat Krisztuséval (mindketten fájdalmat okozó koszorút kapnak a fejükre, mindketten harminchárom évesek, és mindketten legyőzik a gonoszságot), és végül az erős akaratú, kemény férfi gyönyörű megtérését ábrázolja.
Wallace célja az volt, hogy a kereszténység alapvető eszméit cáfolja, ám úgy írta a regény utolsó mondata alá a „vége” szót, hogy közben mélyen hívő emberré lett.
A Ben-Hur című könyből készített sokszorosan díjazott film pedig ma is alapvető alkotás az igényes filmgyűjteményekben.
Henryk Sienkiewicz (1846-1916): a Nobel-díjas lengyel író földbirtokos nemesi családba született az akkor orosz fennhatóságú lengyel területen. Írói munkássága nagy részét ez a gondolati háttér uralta, művei célja a nemzeti ellenállás és öntudat erősítése volt a mindenkori elnyomással szemben. Fordulatos, izgalmas kalandregényeket írt a hazaszeretetről, legyőzhetetlen hősökről, látványos harcokról, hűségről és kitartásról. Sienkiewicz orvosnak indult, később történelmet és régiségtant tanult, amivel öntudatlanul megalapozta azt a képességét, hogy korhűen tudta ábrázolni a régmúlt idők szokásrendszerét és eszközeit. Az író a lengyel lovagvilágról, kalandokról, a szabadságharc győzelméről akart írni, végül fő művében ezek az értékek sokkal tágabb perspektívába kerültek: hősei az egész emberiséget felszabadító hit és igazság terébe kerülve már nemcsak az elnyomott lengyel nép, hanem az egész emberiség számára hirdetik a szabadulást.
A Quo Vadis-ból olyan rabul ejtő erő sugárzik, amely messze túlmutat az író többi művének hatásán, és amelynek megírása után maga az író is mélyen hívő keresztényként élt tovább.
Henry Graham Green (1904-1991): Az angol író egy hatgyermekes család negyedik gyermekeként született, érzékeny, a kalandregények iránt vonzódó fiatalemberként ismerték a környezetében. Ifjú éveiben örökölt hite nem jelentett számára horgonyt, depresszióval küzdött, többször is megkísértette az öngyilkosság gondolata. 1926-ban, első felesége hatására tért meg, de még sokáig küzdött a hittel, inkább intellektuális síkon élte meg, megtérésének fő szála a bűn és a bűntudat volt. A kereszténység az ő olvasatában „számkivetettség”, lelki sebektől szenvedő, elidegenedett és „kozmikus otthontalanságot” sugalló világkép. Graham Green kezdeti regényei a hit nélkül élő emberekben sehogy sem ébresztettek örömteli vágyat Isten felé. Izgalmas, kalandos, feszültséggel és szenvedéssel teli prózák ezek, amelyekben a hitnek csupán a lehetősége merül fel, és amelyek inkább ábrázolják a poklot, mintsem a mennyet. Gyógyulás című regénye azonban mérföldkő volt a saját életében is. A történet Kongóban játszódik, a gyarmat függetlenné válásának időszakában. Ebben a regényben kapunk először választ az író által rendre feltett kérdésre: miért engedi Isten a szenvedést, ha szeret minket?
Green egész írói munkássága alatt alig törődött a hitelvekkel, ebben a regényben mégis választ ad egy olyan alapvető kérdésre, amely mindannyiunkat kínoz: a szenvedést úgy ábrázolja benne, mint utat Istenhez.
„Öntudatlan imák is vannak, a jó szándékú emberek imái. Egy gondolat magától Isten szemében talán felér egy imával” – mondja a főszereplő, a lapokról szinte az írót, saját teremtőjét szólítva meg. A regény, amely üzenetet képes hozni – egy öntudatlan, mégis beteljesedett ima.
A magyar irodalom is bővelkedik ilyen példákban. Gárdonyi Géza a vallástól eltávolodva szinte remeteként élt Egerben, fanyar daccal fordulva a szenvedését megengedő Isten felé. Saját művei a jelzőkarók, amelyek mentén hite kimunkálódott. Ugyanezt a folyamatot látjuk Ady Endre vagy József Attila költészetében is.
Petri György (1943-2000) munkásságában a hit sok-sok éven át szinte hiánycikk-ként szerepelt, gyakran a blaszfémiáig menő stílusban fogalmazott, szinte kigúnyolta a Szent Családot. Önmagát vallásilag „unmuzikálisnak” tartotta, mégis saját magát vezette Isten felé versről versre. Horgodra tűztél, Uram című versében úgy szólítja meg Istent, mint közeli ismerősét, és bár igyekszik kitérni a neki szánt csaliszerep elől, egyben vállalja is azt. Hívőként halt meg, írja róla blogjában barátja és művésztársa, Váli Dezső.
Sok út vezet hazafelé.
Lehet, hogy vannak köztünk olyan erős egóval rendelkező, értékes emberek, akik csakis önmaguknak és önmagukban hisznek?
Lehet, hogy értük Isten olyan messzire elmegy, hogy lediktálja számukra, amit a leginkább nekik kell(ene) elolvasniuk?
Lehetünk annyira képmások, hogy a saját sorainkban is Őt lássuk?
Meghalljuk?
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>