Nem szeretem a négylábúakat! – „Állatbarátságtalanként” kell boldogulnom az életben

Amikor gyerek voltam, rövid ideig volt egy nagyon játékos dalmatánk, utólag nem is igazán értem, honnét jött a „tartsunk a lakásban kutyát” ötlet, mivel édesanyám szintén nem nagy állatrajongó. A húgom és én általános iskolás kislányokként nem tudunk mit kezdeni a pöttyös háziállattal, leginkább eléldegéltünk mellette, így a négylábú életét és mindennapjait jobb híján édesapánk menedzselte. Ha visszagondolok erre az időszakra, úgy érzem, nem volt igazán meghatározó az életemben, sem a kutyákkal való kapcsolódásomban. A későbbiek már igen, amikor rendszeresen kerültem olyan helyzetbe, amiben félnem kellett tőlük. Az utca, ahol laktunk ugyanis tele volt a biciklim kerekének mozgására érzékeny ebekkel, akik elől általában szívdobogva menekültem, de gyakran, a béke kedvéért inkább kerülő úton közlekedtem. A negatív élmények hatására életem nagy részében féltem a kutyáktól – de a hozzájuk és a többi állathoz fűződő viszonyomat csupán részben jellemzi ez.

Más vagyok. Más vagyok?

Mindig is tisztában voltam azzal, hogy az alaptermészetemből hiányzik az állatok szeretete, a barátaim és ismerőseim egy része viszont imádja a házi kedvenceket. Szeretik dögönyözni őket, fontosnak tartják, hogy a gyermekük állatok mellett nőjön fel, és akár több jószágot is tartanak.

Engem viszont zavar az állatok közelsége, a szőr, a különféle szagok, a karmolászó macskák, a felugráló kutyák, nem tartom higiénikusnak az egy fedél alatt élést, és nem hoz lázba az állatkert látványa vagy egy állatos kalandfilm.

Ha kutyás-macskás családban töltök időt, kellemetlen érzések törnek rám, mert kiütközik, hogy mennyire más vagyok. Előfordult, hogy (a félelmeimből és a korábban említett érzésből kifolyólag) miattam zárták ki a barátok kedvencüket a látogatás idejére, és gyakori, hogy megkérem a házigazdát, fogja meg az ebet, amíg beérünk a kertből a házba, de még így is számtalanszor alakul úgy a helyzet, hogy ellenérzéseim dacára ismerkedni szeretnének velem a kutyák, macskák. Számomra viszont elképzelhetetlen, hogy az ölembe vegyek és hosszasan simogassak egy kedvencet.

Kép

Kép: Freepik

Míg másoknak valószínűleg értelmezhetetlen, hogy ennyire zárkózott és érzelemmentes vagyok szegény teremtményekkel szemben, nekem az a természetes állapotom, amiben nincsenek állatok. Persze ez számtalan érdekes élményt is generál, például amikor egy társaságban előjön a téma, vagy amikor egy ismerős, munkatárs hívja fel a figyelmemet egy cukiságra. Az illem kedvéért mosolygok, esetleg meg is dicsértem a szóban forgó aranyosságot, belül viszont azt érzem, hidegen hagy a téma. Hogy ne kelljen hosszasan magyarázkodnom, gyakran választom az elhallgatást, főleg, mert az a tapasztalatom, hogy amint kinyilatkoztatom a „hovatartozásom”, furcsa reakciók születnek, és még furcsább tekintetek tapadnak rám.  

Empátiára (legyen) empátia a válasz

Sűrűn találkozom ráerőltetős viselkedéssel.

„Nagyon aranyos ám!”, „Nem bánt!”, „Csak játszani akar!” – hallom, amikor próbálok kerülni, kihátrálni a felém közeledő kutya elől, hátralépni, hogy ne tudjon felugrani az eb a frissen mosott nadrágomra, vagy amikor igyekszem felhívni az ismerőseim figyelmét arra, hogy nem vagyok állatbarát alkat, és szeretném, ha ezt nem is erőltetnénk. Ezt a legtöbben szinte meg sem hallják, talán nem értik, talán nem tudnak vele azonosulni, vagy ellenségeskedésként értelmezik, amit viszont én nem értek. Tiszteletben tudom tartani mások véleményét és szokásait, képes vagyok alkalmazkodni is, ezért jólesne, ha időnként én is együttérzéssel és megértéssel találkozhatnék.

Kép

Kép: Pexels/Sharon McCutcheon

Szerencsére néha azért ilyet is tapasztalok.  A több hónapja tartó pandémiát megtörve tavaly szerveztünk a munkatársakkal egy szabadtéri találkozót, hogy végre élőben vitathassuk meg a legfontosabbakat a mögöttünk és az előttünk álló időszakot illetően. Az egyik kolléganőm a közös üzenetváltásba bedobta azt a kérdést, amiért utólag is nagyon hálás vagyok neki: „Elhozhatom a kutyám, van, akit ez zavarna?” Őszintén válaszoltam, megosztva aggályaimat, ő pedig maximálisan tiszteletben tartotta azt, hogy nem érzem magam komfortosan a négylábúak jelenlétében.

Hihetetlenül jólesett, hogy a kis kedvence helyett arra a délutánra engem választott, ezzel pedig olyan pozitív élményt okozott, amit korábban még sosem éltem át.

Barátkozós lépések

Az ilyen, és ehhez hasonló hozzá(m)állás, valamint néhány ismerős jószág érdeklődése elvétve azért engem is nyitottabbá tesz. Olykor-olykor vannak próbálkozásaim: picit simogatok, labdát vagy botot dobálok, teret hagyok a dörgölődzésnek (és nem nézek oda, mennyi szőr tapad a ruhámra), sőt ismerkedem egy-egy tekinteten keresztül. Ilyenkor büszke vagyok, örülök, hogy tettem egy lépést, és hogy valamit talán én is adtam. Ezek után gyakran el is gondolkodom, vajon mi lenne, ha lenne egy cicám vagy egy kistermetű kutyám... Eljátszok egy ideig a már eleve képtelen ötlettel, aztán rájövök, hogy ezek az apró tettek tökéletesen kielégítőek. Nem bánom, hogy ilyen vagyok és hogy valószínűleg így is maradok. Tisztes távolságban, kutyátlan, macskátlan.