„Szerelem első látásra” – Bányai Kelemen Barna és Bánfalvi Eszter mesélnek párkapcsolatról, gyermekről, színházról és a Toxikomáról
„Írtam anyukámnak egy levelet, amiben bevallottam neki, hogy szerelmes lettem. A szüleim szerintem érezték, hogy lassan megérik bennem egy döntés. Óvatosan adagoltam nekik, hogy Erdélyből Magyarországra költözöm” – emlékszik vissza a kezdetekre Bányai Kelemen Barna, az a bizonyos hölgy pedig, aki elrabolta a szívét, nem volt más, mint a szintén színész Bánfalvi Eszter. A szombathelyi Weöres Sándor Színházban, a Makrancos Kata előadásban találtak egymásra, és azóta is egy párt alkotnak. 2018-ban megszületett kisfiuk, Boldizsár, aki folyamatosan tükröt tart eléjük, és gondoskodik a sírva nevetős pillanatokról is.
– Meglepett, hogy nem találtam az elmúlt évekből olyan interjút, amit közösen adtatok volna. Nem szerettek közösen nyilatkozni?
Eszter: Nem erről van szó. Egyszerűen csak így alakult.
Barna: Habár egyszer adtunk közösen interjút, úgy 2015 táján, amikor a Makrancos Katát próbáltuk.
– Szombathelyen sokat játszottatok együtt, mindketten társulati tagok voltatok, egészen 2018-ig. Mi volt az első benyomásotok egymásról?
Barna: Szerelem első látásra – mi így tekintünk az első találkozásunkra.
Én születésem óta Marosvásárhelyen éltem, a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja voltam, tanítottam a helyi Művészeti Egyetemen. Amikor Magyarországra, pontosabban Szombathelyre költöztem, tulajdonképpen bekerültem egy teljesen idegen környezetbe. Már az első nap ott ültem a Makrancos Kata olvasópróbáján, és persze senkit nem ismertem.
Eszter:
Bemutatkoztunk, és azóta együtt „utazunk”.
– Színészként mi nyűgöz le benneteket egymásban leginkább?
Eszter: Ha Barna meg tud lepni. Ha olyasmit látok, ami ismeretlen vagy új számomra. Vagy „csak” nagyon emberi. Láttam őt Marosvásárhelyen a Bánya-trilógiában, A nyugalomban, az Átriumban A félelem megeszi a lelket című előadásban.
Barna: Eszterrel A salemi boszorkányokat is sokat játszottuk. Aztán elszerződtünk Szombathelyről, megszületett a kisfiunk, és Eszter otthon maradt vele, majd pedig jött a pandémia. Engem már nagyon zavart, hogy nem láthatom a feleségemet színésznőként. De augusztus 4-én megtört a jég: az Ördögkatlan Fesztiválon debütált a Nem baj, majd megértem című előadás, amely Bodor Johanna táncművész-koreográfus regényéből készült. Ari-Nagy Barbara és Szikszai Rémusz adaptálta színpadra. A történet középpontjában a nyolcvanas évek diktatúrája áll, és Eszter az egyik főszereplő Kerekes Éva, Ötvös András és Gyabronka József mellett. Nagyon jó volt őt újra színpadon látni.
Esztert nemcsak feleségként és anyaként tartom nagyra, hanem színészként is.
– Említetted a Magyarországra költözést, Barna. Úgy tudom, Eszter miatt határoztad el magad erre a nagy lépésre.
Barna: A Tompa Miklós Társulatot mindenképpen egy fészeknek nevezném, az a hely, ahol felcseperedtem, és ahonnan aztán kirepültem. Igazából ennek a helynek köszönhetek mindent emberileg és színészileg. Aztán Alföldi Róbert meghívott Szombathelyre a Makrancos Kata főszerepére. Eredetileg csak e szerep, Petruchio kedvéért jöttem Szombathelyre. Úgy terveztem, ingázni fogok a két színház között, de a főpróba előtt Jordán Tamás megkérdezte, szerződnék-e a szombathelyi társulathoz. Elég hamar eldőlt, hogy ebből nem lesz ingázás, és nagyon sokat nyomott a latban, hogy Eszterhez közel legyek.
– A családod hogy fogadta a döntésed?
Barna: Írtam anyukámnak egy levelet, amiben bevallottam neki, hogy szerelmes lettem Eszterbe, és hogy komoly a dolog. Ennek ő nagyon örült, apukám szintén, és biztos vagyok benne, hogy sokat sutyorogtak-pusmogtak a dologról, és talán érezték, hogy lassan megérik bennem egy döntés. Óvatosan adagoltam nekik, hogy Magyarországra költözöm, és szerencsére támogattak az elhatározásomban.
– Haza szoktátok vinni a munkát? Segítetek egymásnak, ha egy szerep megformálása közben elakadtok?
Barna: Egymás alakításait mi inkább az előadások után vesézzük ki. Annak idején A salemi boszorkányokról sokat beszélgettünk a próbák után, de amint hazaértünk a kis albérletünkbe, elengedtük a témát.
Eszter: Arról, hogy hogyan dolgozunk egy szereppel, nemigen szoktunk beszélni – hagyjuk egymást elvonulni, rágódni. Inkább a szakmában történt konfliktusokat, dilemmákat vitatjuk meg.
– Így első ránézésre Barna tűnik a csendesebbnek, higgadtabbnak, te pedig, Eszter, a temperamentumosabbnak, pörgősebbnek. Eltaláltam?
Eszter: Igazából mindketten temperamentumosak vagyunk, csak én gyorsan és sokszor vagyok az, Barna pedig olyan, akiben lassan gyűlnek a dolgok, aztán… Szóval mindketten izzunk, csak másképpen.
Erős az igazságérzetünk, és küzdő típusok vagyunk – nem engedjük el könnyen a dolgokat, akkor sem, ha sok előttünk az akadály.
Kettőnk közül én vagyok az, aki hamarabb csapódik arccal a betonba. Barna másképp érzékeli, hogy milyen kimenetele lehet egy-egy szituációnak, és amikor én már pattannék, ő visszafog és figyelmeztet, hogy álljak meg egy percre, mielőtt cselekednék, vagy kinyitnám a számat.
Barna: Én valóban egy kissé „lassabb”, később érő típus vagyok, de csak mert nekem több idő kell ahhoz, hogy összegyűjtsem az információkat. Igaz ez egy próbafolyamatra is. Egyébként Esztertől az évek során többek között bátorságot és leleményességet tanultam. Sokáig hagytam, hogy a dolgok maguktól történjenek, ma viszont kész vagyok elébe menni a történéseknek. Öt évvel ezelőtt, ha nem jártam sikerrel egy hivatali ügyintézésnél, annyiban hagytam a dolgot, és elkullogtam. Otthon lesütött képpel mondtam, hogy ebbe bizony belebuktam. Mostanában már nem lehet lerázni csak úgy. Nemrég kellett egy dokumentum egy utazáshoz, nekem pedig extrém helyzetet kreálva sikerült elintéznem az ügyet. Erre nagyon büszke vagyok.
Eszter: És én is!
– Három éve született meg kisfiatok, Boldizsár. Gyönyörű neve van. A Betlehembe látogató napkeleti bölcs jut róla az ember eszébe.
Barna: Sokat gondolkodtunk a keresztneveken, végül mindketten külön-külön összeírtuk a kedvenc fiú- és lányneveinket, majd felolvastuk egymásnak, és egyenként véleményeztük őket. Számomra fontos volt a dallamosság is, a vezetéknevem miatt.
Eszter: Emlékszem, épp egy bevásárlóközpontban voltunk, amikor eldőlt, hogy Boldizsár lesz. Barna egészen beleszerelmesedett ebbe a névbe.
– Szerintetek mi a jó abban, hogy duó helyett immár trióként működtök?
Eszter: Minden. Persze jócskán át kellett strukturálni az életünket, de örömmel tettük.
Barna: Boldizsár érkezése jóformán mindent megváltoztatott.
Jött egy harmadik ember, aki elkezdett kettőnket külön-külön és együtt is tanítani pusztán azáltal, hogy van, éli a kis életét, reagál és kérdez.
A szülőség minden egyes pillanata csoda, már csak azért is, mert a gyereked tükröt tart eléd. Én Boldizsár által tisztán látom magam. Néha nem bírom ki nevetés nélkül, amikor egy-egy mondatomat vagy hangsúlyomat visszahallom tőle.
Eszter: A kisfiunk gyakorlatilag kirántotta a talajt a lábunk alól, és jól megcsavart bennünket (nevet). A legklasszabb dolog, hogy ő van nekünk. Korán kezdett el beszélni, nagyon mozgékony, kíváncsi és mindenről van véleménye, mi pedig nem vagyunk restek válaszolgatni, magyarázni neki. Ha valamit nem tudunk kapásból, utánanézünk.
– Szeptember 2-án bemutatják a Szabó Győző könyvéből készült filmet, a Toxikomát , amely a drogfüggőséget állítja középpontba. Te vagy az egyik főszereplője, Barna, az ismert pszichiátert, dr. Csernus Imrét játszod. Milyen instrukciókkal látott el a rendező Herendi Gábor? Cél volt, hogy Csernus doki kiköpött mása légy, s hogy átvedd a gesztusait?
Barna: Nem, sőt a kérés az volt, hogy egyáltalán ne próbáljam imitálni a gesztusait. Megpróbáltam megérteni Csernus doki személyiségét, motivációit és az ő módszereit. Számos felvételt néztem meg róla, elolvastam a könyveit is. Izgalmas és jó színészi feladat volt átalakulni. Csernus doktor igencsak megosztó személyiség, sokan tartják őt öntörvényűnek, makacsnak, zsémbesnek.
De mindezek ellenére ő is csak egy érző ember, aki azzal a céllal választotta a pszichiáteri hivatást, hogy segítsen másokon.
Olvastam, hogy az általa alkalmazott, úgynevezett dinamikus konfrontatív terápiával kezelt drogfüggő pácienseinek a 60-70 százaléka soha nem esett vissza. Vagyis akármilyen szélsőségesnek is tűnik a módszere, kétségkívül eredményes, és a filmünk többek között ezt dolgozza fel. Nagy élmény volt a forgatás, rendkívüli módon élveztem, és remélem, a nézőknek is tetszik majd a film.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>