A nagy húsvéti rablás – Akiknek nem volt vesztenivalójuk

A londoni Hatton Gardenben, ebben a viszonylag kicsi városnegyedben legalább háromszáz cég kereskedik drágakövekkel, arannyal, platinával és különféle ékszerekkel. A közösség belterjes, mindenki ismer mindenkit, az üzleti kapcsolatok bizalmi alapon működnek. A kimondott szónak szerződésértéke van, mivel nem minden tranzakcióról készül dokumentum. Nem is minden működik törvényesen: a Hatton Garden-i üzleti folyamatok egy része az árnyékos, láthatatlan zónában zajlik.

Az egyik legfontosabb épület a 88-90-es szám alatt található Hatton Garden Safe Deposit Ltd.

Hét emeletnyi területet hatvan bérlő népesít be, a többségük ékszerész.

Az épület arról híres, hogy az alagsorában található a környék legbiztonságosabbnak tartott páncélterme.

1946-ban, egy sokadik rablás után készült. Fél méter vastag, megerősített beton szarkofágjában majdnem ezer páncélrekesz rejtőzik, ezekben pedig senki nem tudja pontosan, mi minden. Számos jómódú ember hordja ide a javait, sokan olyan pénzt és értéktárgyakat, amiknek az eredetéről nem szeretnének nyilatkozni. És persze a környék szinte minden ékszerésze itt tartja a drágaköveit.
A helyiek bíznak a páncélteremben, pedig a biztonsági intézkedések egyáltalán nem kiemelkedőek. Az épület főbejárata nap közben nyitva van, az alagsor irányába vezető ajtókat pedig néhány biztonsági őrön, négy-ötjegyű pinkódos zárakon és hagyományos riasztókon kívül nem védi semmi. Az ósdi lift ugyan nem áll meg az alagsorban, de a régi ajtó még most is ott van a liftaknában.

Mindezek tudatában hét tapasztalt londoni bűnöző 2015-ben elhatározta, hogy ezen a helyen kísérlik meg Nagy-Britannia valaha végrehajtott legnagyobb szabású rablását. Tapasztalaton az ő esetükben azt kell érteni, hogy a legtöbben a hatvanas-hetvenes évek óta foglalkoznak bűnelkövetéssel.

Nyugdíjas korú bácsikról van szó, akik a maguk idejében komoly rablásokat hajtottak végre, és utoljára még a 21. században is le akartak bonyolítani egy komoly ügyletet.

Az ötletgazda egy bizonyos Brian Reader volt, aki 2015-ban már betöltötte a hetvenhatodik életévét. Előrehaladott prosztatarákja és más komoly betegségei miatt döntött úgy, hogy nincs vesztenivalója. Egyik társa, Terry Perkins tagja volt annak a bandának, amelyik 1983-ban végrehajtotta Nagy-Britannia addigi legkomolyabb rablását harmincmilliárd forint értékben. A Hatton Garden-i rablás idején már súlyos cukorbeteg volt. Danny Jones hatvanévesen is kiváló fizikai formában volt, és évtizedes börtönbüntetései ellenére részt akart venni az évszázad rablásában. Az ötvennyolc éves Carl Woodnak hatalmas tartozása és Crohn-betegsége volt, a hetvenöt éves John „Kenny” Collins szintén súlyos cukorbetegséggel küzdött, majdnem teljesen süket volt, és egyre súlyosbodó demenciában szenvedett. A hatvanéves, inkontinens, csípőprotézises William Lincoln, valamint egy fiatalnak mondható, negyvennyolc éves vízvezetékszerelő, Hugh Doyle szintén beszállt a bandába.

Maga a rablás teljesen valószínűtlen volt már az első pillanattól kezdve. A 2015-ös húsvét és pészah előtti napokban minden környékbeli ékszerész elhelyezte az értékeit az alagsori páncélrekeszekben.

Április 2-án hosszú sorokban, türelmesen álltak, és mire eljött a zárás, a páncélteremben elképesztő vagyon halmozódott föl. Háromnapos hétége következett. Ekkor egy valószínűtlen figura jelent meg az épület előtt: sovány, kék kabátos ember, aki vörös parókát és micisapkát viselt, a vállán pedig egy fekete táskát hordott. Természetes mozdulatokkal elővette az épület kulcsait, majd bement. Ő volt a banda nyolcadik tagja, akit a rendőrség később csak Basil néven emlegetett. Basil volt a belső ember: kikapcsolta a riasztókat és a kamerákat is.

Kép

Kép: Unsplash / Fedro Scarsetto

Nemsokára egy fehér furgon jelent meg, amelyből munkásruhás emberek szálltak ki. Fényvisszaverő mellény és munkavédelmi sisak volt rajtuk. Azonnal elkezdtek mindenfélét kipakolni a kocsiból: táskákat, szerszámokat és két óriási, kerekeken gurítható szemeteskonténert. A rablók alaposan felszerelkezve érkeztek: három napnyi munkára készültek. Terry Perkins előrelátó módon három napra elég inzulint is magával vitt. Kenny Collins egy kulccsal a szemközti irodaépületbe ment, és elhelyezkedett egy jó előre kibérelt helyiségben. Ő volt az őrszem, bár később kiderült, hogy leült egy fotelbe, és azonnal elnyomta az álom.

Basil beengedte az öt rablót a vészkijáraton, majd a hallban beszálltak a liftbe, felmentek a második emeletre, majd áramtalanították. A földszinti liftajtót felfeszítették, és a liftaknában lemásztak az alagsorig. A liftajtót ott is könnyedén kinyitották, és nemsokára szembetalálták magukat a páncélterem fél méter vastag betonfalával. Észre sem vették, de az egyik riasztót nem sikerült rendesen hatástalanítani, ezért hamarosan megjelent az utcán az épület egyik tulajdonosa, később pedig a rendőrség.

Mivel azonban behatolásnak nyomát sem látták, és teljes volt a csend, mindannyian megnyugodva távoztak.

Az alagsorban ezalatt a rablók elővették a magukkal cipelt Hilti DD350-es, negyven kiló súlyú, gyémántfejes fúrót, majd nemsokára nekiláttak a munkának. Egész éjszaka dolgoztak: három, egymással átfedésben lévő lyukat fúrtak a falba, és már másztak volna be a páncélterembe, de váratlanul beleütköztek egy acélfalba. Kiderült, hogy a kamra belső elrendezésével nem voltak tisztában, és véletlenül az acél páncélrekeszek hátoldala felől kezdtek fúrni. Ekkor elővettek egy Clarke-pumpa nevű, tíz tonnás erőt kifejtő hidraulikus szerszámot, és azzal estek neki az acélnak. A pumpának azonban ez sok volt, és tönkrement.

Ezzel látszólag elfogytak a lehetőségeik. Reader, a vállalkozás kiötlője fogta magát, metróra ült, és hazament. A többiek viszont nem adták fel. Felkelt a nap, péntek reggel volt, ők pedig elmentek egy közeli szerszámboltba, és vettek még egy Clark-pumpát. Ez már működött. Hatalmas zajjal, iszonyú felfordulást hagyva maguk mögött bejutottak a pácélterembe, és nekiláttak feltörni a kilencszázkilencvenhat páncélrekeszt.

Kalapáccsal, feszítővassal és sarokcsiszolókkal dolgoztak egészen szombatig, és bár csak hetvenhárom rekeszt sikerült feltörniük, ez is hatalmas vagyont jelentett.

Nyersgyémántokat, csiszolt drágaköveket, ékszereket, valamint készpénzt, arany- és platinarudakat, zsákmányoltak. Elfogyott az idejük, öregek, betegek és kimerültek voltak, így aztán hazamentek. A zsákmányt a két szemeteskonténerben halmozták föl, majd éppen úgy, ahogy jöttek, távoztak. Az utcán járkáló emberek megint végignézték az egész felvonulást, mint ahogy három napig hallgatták az épületből áradó zajokat is.

Amikor a tulajdonosok felfedezték a rettenetes pusztítást, és kihívták a rendőrséget, mindenki elképedt az akció merészségén. A lelki szemeik előtt kommandósruhás, akrobatikus ügyességű hollywoodi macsók jelentek meg, akik vérfagyasztó profizmussal hajtották végre az akciót. Aztán a nyomozás egészen más irányba vitte őket. A Hatton Gardenben és környékén működő százhúsz utcai kamera felvételeit elemezve hamar megtalálták a banda másik autóját, egy Mercedest, amint többször is végigjárja az utcát. Ezzel a kocsival mentek a rablók hidraulikus pumpát venni, így máris megvolt Danny Jones. A rablók ráadásul elkövették azt a hibát is, hogy az akció előtt és után is saját mobiljaikon beszélgettek. Ezek után a rendőrség egész nap követte a nyugdíjasokat, bepoloskázta mindegyikük kocsiját, sőt, bekamerázta a kedvenc kocsmáikat is. Hamarosan jó minőségű felvételeken nézhették, amint az öregurak nevetve dicsekszenek az „évszázad rablásával”. A legnagyobb probléma az volt, hogy nyelvészeket és szájról olvasó szakembereket kellett alkalmazni, mert senki nem értette azt az ízes kelet-londoni szlenget, amit egymás között beszéltek.

A kommandósok akkor csaptak le a banditákra, amikor éppen egy hordozható olvasztókemencében készültek beolvasztani az elrabolt arany- és platinarudakat egyikük lakásán.

A bíróság a legtöbbjüket hat vagy hét év börtönbüntetésre ítélte, ami az életkorukra is tekintettel nem kevés. Halmazati büntetésként újabb éveket kell leülniük, ha nem fizetik vissza az ellopott javakat. Ez utóbbira nincs sok esély, mivel a betyárbecsület ezeknek a régi vágású bűnözőknek alapérték. Terry Perkins 2018-ban meghalt a börtönben, a többiek egyre betegebbek, és valószínűleg egyiküknek sincs már sok hátra. Ahogy a rendőrök mondogatták, az öregurak azért buktak le ilyen hamar, mert régi vágású, analóg bűnözők voltak egy hipermodern, digitális korban.

Basil, az ismeretlen segítő az egyetlen, akit nem fogtak el. A kilétére sem derült fény, hiszen a társai nem árulták be.

Így aztán akár él, akár nem, elmondható róla, hogy tökéletes bűntényt követett el. A saját része a zsákmányból több, mint amit egy átlagember el tud képzelni. Ráadásul a széftulajdonosok részben illegális tevékenységei miatt soha nem fog kiderülni, pontosan mi tűnt el és mekkora értékben. Az elrabolt pénz és tárgyak értéke – becslések szerint – összességében a százmilliárd forintot is elérheti.