Sokszor saját magunknak nem tudunk megbocsátani – Beszélgetés Perczel-Forintos Dóra pszichológussal

Sokat beszélünk róla, de valóban olyan fontos dolog a megbocsátás, hogy akár a lelki egészségünk is múlhat rajta? Képesek vagyunk-e beismerni a vétkeinket önmagunk és a másik előtt, hogyan kérünk bocsánatot – tudunk-e egyáltalán bocsánatot kérni, és mi ennek a hatása? Dr. Perczel-Forintos Dórával, a Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológia Tanszékének vezetőjével beszélgettem.

Kép: Pixabay
Kép: Pixabay

Kép: Hernád Géza

– A bűn kategóriáját egész kultúránk ismeri, ma mégis inkább csak a hívő emberek használják. A mindennapi szóhasználatban nagyon ritkán hangzik el, hogy bűnt követtem el, inkább, hogy hibáztam – ha egyáltalán elhangzik valami mulasztás vagy bántás után. Sok vitának, kényszeredett önigazolásnak lehetne elejét venni, ha hajlandóak lennénk elismerni, hogy – szándékosan vagy akaratlanul – hibáztunk valamiben. A beismerés felszabadító erejű, az igazság szabaddá tesz. A feszültség feloldódik és a megbántott fél megértve érzi magát.

Persze szükség van arra, hogy a bocsánatkérő személy valóban úgy gondolja, hogy baj, amit tett és akarjon változtatni.

Nem véletlenül tartalmazza a katolikus gyónás szövege, hogy „erősen fogadom, többé nem vétkezem és a bűnre vezető alkalmakat elkerülöm”. Ha viszont az illető úgy próbál kimenekülni a kínos helyzetből, hogy a problémát tagadja, bagatellizálja vagy gyárt hozzá egy racionális magyarázatot – ezt szaknyelven önigazolásnak hívjuk –, akkor ez a konfliktus mélyüléséhez és nem a feloldásához vezet: ha szembesítik az embert valamivel, védekezni kezd és eleinte jó menekülési lehetőségnek tűnik a tagadás. Pedig ki kell tudni mondani: az az igazság, hogy tényleg hibáztam, elkéstem, elfelejtettem, elvesztettem, durva voltam. Ezek nem megbocsáthatatlan dolgok, nem történik katasztrófa, ha beismerjük.

Az önigazolás ugyanakkor gyakori és rendkívül káros énvédő mechanizmus, szorosan összefügg az önértékeléssel. Azok az emberek, akiknek magasabb, hajlamosabbak beismerni a hibáikat, akinek viszont gyenge lábakon áll az önbizalma, nehezen viseli a kritikát, nehezen szembesül a gyengéivel, hiszen úgyis folyton hibáztatja magát. Ilyenkor gyakoribb a hiba letagadása, hárítása: nem tehetek róla, nem én tehetek róla. De persze minden tipizálás sántít egy kicsit, hiszen az ún. nárcisztikus személyek, akiknek alaptalanul és indokolatlanul magas az egójuk, szintén nem képesek elismerni a hibájukat, hiszen ők nem hibáznak soha.

Nagyon elronthat egy kapcsolatot, ha az ember visszautasítja a kritikát vagy tagadja, hogy hibázott. Az önigazolás másik káros hatása a felelősség áthárítása.

Például az iszákos azt állítja, hogy másképp nem bírja elviselni házastársa hidegségét vagy veszekedését, a másik pedig azzal vág vissza, hogy nem veszekedne, ha a párja nem inna. A feszültség csökkenéséhez nem a hibáztatáson keresztül vezet az út, hanem a saját cselekedetekért való felelősség felvállalásán. Innen már csak egy lépés a bocsánatkérés.

– Mi okozza az embereknek a legerősebb lelkifurdalást?

– A legnagyobb és legnehezebben feloldható bűntudatot nőknél az abortusz és a gyerekek elhanyagolása jelenti.

Talán, mert ezeket már nem lehet meg nem történtté tenni. Épp ezért a bűntudat nagyon nehezen feloldható: sokszor csak, szakszerű pszichoterápiás segítséggel sikerül, ami nem csak az okokat kutatja, hanem segít átértékelni a helyzetet, s elősegíti, hogy a nő meg tudjon bocsátani magának. Itt nagyon szépen összecseng a pszichológia és az evangélium – „szeressétek ellenségeiteket” –, még ha az én magam vagyok is. Férfiak leginkább azért éreznek bűntudatot, ha nem tudják saját elvárásaiknak megfelelően eltartani a családjukat. Ilyenkor is az elfogadás útja visz a feloldás felé: a valóság, a realitás elfogadása mindkét fél részéről.

 „»Szeressétek ellenségeiteket!« Soha ilyen édességgel nem közölték velünk, hogy irgalmazzunk saját magunknak! Különben értelmetlen lenne, és nem is hangzott volna el a másik isteni parancs, (...): »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ha nem lennénk saját magunk legkonokabb ellenségei, akkor felebarátainkat jobban kellene szeretnünk önmagunknál.” (Pilinszky János)

–  Gyerekkoromban egyszer filléres csokit loptam, és egy eladó észrevette. Rettenetes volt, úgy bántak velem, mint egy igazi „bűnözővel”, nem mehettem ki ott, ahol a „rendes” vásárlók járnak, és be kellett küldenem a szüleimet az igazgatóhoz. Amikor otthon elmondtam, már remegtem, sírtam, és apukám pontosan megértette, hogy itt már szónak nincs helye, a félelem és a megbánás elvégezte a dolgát. Ezzel száz százalékig feloldozott.

– A bűntudat érzése arra figyelmeztet, hogy saját erkölcsi normáinkat áthágtuk. Haragot pedig akkor érzünk, amikor mások hágják át a mi normáinkat, a mi elvárásainkat. Az érettség jele, hogy sírtál, mert tudtad, hogy olyat tettél, amit nem lenne szabad, amit szégyelltél. Ez a felismerés volt a legnagyobb büntetés. Apukád bölcs volt, amikor hallgatott.

Perczel-Forintos Dóra – Kép: Hernád Géza

 

– Ha vétünk, akkor a bocsánatkérésen túl fontos megpróbálni jóvátenni?

– Feltétlenül. Ismerjük el, próbáljuk megérteni, ez hogyan hatott a másikra, kérjünk bocsánatot, tegyünk meg mindent a kapcsolat helyreállítása érdekében. És itt a hangsúly a kapcsolat helyreállításán van.

A bocsánatkérés és a jóvátétel annyira fontos és gyógyító erejű, hogy még az igazságszolgáltatásban is alkalmazzák.

Az ún. „resztoratív” (helyreállító) igazságszolgáltatás eredményeképp kevesebb a visszaeső bűnözők száma. Ez a módszer az emberi kapcsolatokat próbálja meg helyreállítani az áldozat, a tettes és családjaik között, a közösségbe való visszatérés és könnyebb visszailleszkedés érdekében. Minden érintettet próbálnak bevonni, a cél pedig az, hogy a tettes szembesüljön tette következményével, amit az elkövetéskor feltehetően nem mért föl. A szembesülés a legtöbb esetben megbánáshoz vezet és elindul egy jóvátételi folyamat a tettestől az áldozat irányába. Ezzel egyidejűleg az áldozat is megismeri a tettes helyzetét, szándékait, ő is elkezd megértőbbé válni. Olyan is előfordult már, hogy az áldozat egy betörés után, megértve, hogy az elkövető miért tette azt, amit tett, elkezdett bejárni a börtönbe, vitt neki enni-, innivalót, magyarán: megbocsátott.

Az ún. helyreállító igazságszolgáltatást eredetileg bennszülött törzsek alkalmazták Új-Zélandon, ahol a szigeteken zárt kis közösségek éltek – és élnek – együtt, s a közösség nem szakadhatott szét, tovább kellett élni, még egy bűntény után is helyre kellett állítani a kapcsolatokat a hétköznapi élet normális folyása érdekében.

Ma már Magyarországon is eredményesen alkalmazzák ezt, és sokkal kevesebb a visszaeső bűnöző azok között, akik ebben részt vettek. Ha bűntényeknél eredményes a jóvátétel, hogyne lenne eredményes a mindennapi kapcsolatokban.

– Te, mint klinikai pszichológus megértőbb és megbocsátóbb vagy?

– A munkámban az egyik legfontosabb eszköz a megértés, az empátia: az a dolgom, hogy megértsem, mit miért tesz valaki. Amikor kezd világossá válni a szándéka és gondolata a cselekedete mögött, teljesen el tudom fogadni őt, miközben tudom, hogy tényleg agresszív, bántalmazó vagy elhanyagoló volt. Viszont ez az elfogadás biztosítja az alapot egy bizalommal teli kapcsolat kialakításához, amelynek talaján majd fog tudni változni. Épp ezért nagyon szeretek pszichoterápiát végezni, mind a mai napig minden pszichológiával kapcsolatos téma érdekel. Ezt gyakorlom immár 30 éve. Talán a mindennapi helyzetekben is jobban megértem az emberek cselekedeteit, de ez a nagyobb érzékenység nagyobb sebezhetőséget is jelent.

– A hited mennyire ad segítséget a pszichológusi munkádhoz?

– Ahhoz, hogy a hívő embernek, aki depressziós, kisebbségi érzésekkel küzdő szorongó vagy éppen bordeline beteg, tudjunk pszichoterápiásan segíteni, ismerni kell, mit jelent a bűn, a bűntudat, az ima, az Isten-kapcsolat, vagy az Istentől való eltávolodás fogalma. Ismeri kell hogyan gondolkozik egy keresztény család, hogyan él egy pap, szerzetes vagy szerzetesnővér, nehogy például tévesen az „elvárásoknak való kóros megfelelésnek” címkézzük, ha valaki az evangélium szellemében szeretne élni. Másrészt, talán többször foglalkozom az Istennel való kapcsolatával vagy azzal, hogy saját magának is bocsásson meg az illető. Hiszen pszichés problémáknál gyakori nehézség, hogy elsősorban saját maguknak nem tudnak megbocsátani az emberek. Volt olyan betegem, aki buszvezetőként balesetet szenvedett, amelynek halálos áldozata is volt. Teljes mértékben ártatlan volt, sőt, mindent megtett, hogy elkerülje a balesetet. A rendőrségi vizsgálatban felmentették, kiderült, hogy az áldozat ittasan vezetett. Ennek ellenére nem tudott magának megbocsátani.

A hívő embernél az is okozhat problémát, hogy adott esetben sokkal magasabb elvárásai vannak saját magával szemben, erkölcsileg, teljesítmény szempontjából, és ennek a magas mércének nem tud megfelelni. Még mindig erősen tartja magát a kemény és büntető istenkép. Nem véletlen, hogy Ferenc pápa már szinte sulykolja, hogy Isten szeret minket, és amikor vétkezünk, akkor mi távolodunk el Tőle, nem pedig Ő mitőlünk. Az a tapasztalatom, hogy egy hívő ember másoknak könnyebben meg tud bocsátani, mint önmagának.

A katolikus egyház annyira fontosnak tartja a bűnbánatot (azaz a bűn beismerését, a gyónást) és az ezt követő megbocsátást (feloldozást), hogy szentségi szintre emelte. Ez az egyház mély emberismeretéről tanúskodik, hisz épp az valósul meg, amit a modern pszichológia is képvisel, és amiről eddig beszélgettünk – a gyónás ezért tud olyan megtisztító és felszabadító erejű lenni.

– Ezek szerint ha az emberek közt a bocsánatkérés jól működne, kevesebb dolga lenne a pszichológusoknak?

– Azt hiszem, igen. Bátran megfogadhatjuk a szovjet munkatáborban raboskodott Placid atya tanácsát: ne dramatizáljuk a sérelmeinket, lépjünk túl rajtuk, és törekedjünk a megértésre, keressük meg a jót az életünkben és a másikban.

Szerintem a magyar társadalom boldogtalanságának másik fő oka az empátia hiánya. Ha megértőbbek lennénk egymással, barátságosabbak és kedvesebbek is lennénk, és ezáltal jóval békésebb lenne az életünk. De a túl magas igényeink és elvárásaink miatt könnyen csalódunk és hamar megharagszunk, ahelyett hogy megértőek és elfogadóak lennénk. A másik fontos dolog a felnőtt viselkedés. Vagyis, hogy tisztában legyünk azzal, milyen terhekkel jöttünk és min szeretnénk változtatni, szembe tudjunk nézni a hibáinkkal, vétkeinkkel, mulasztásainkkal.

Negyvenéves korban már nem lehet azt mondani, hogy a neveltetésem vagy a rossz gyerekkorom miatt drogozok, iszom. Az érett, felnőtt személyiség ismérve mások hibáztatásának abbahagyása és a tetteinkért, döntéseinkért való felelősség felvállalása.

Boldogabbak lennénk, ha felismernénk, hogy nem a főnökön, a kormányon, a házastárson, hanem elsősorban rajtam múlik, hogyan élek: elégedetten vagy elégedetlenül. A rengeteg – hiábavaló és terméketlen – indulat és feszültség mindig a felelősség áthárításából ered.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti