Egy tömegbaleset túlélése átrendezi az ember életét – beszélgetés Faragó Ágnes klinikai szakpszichológussal, igazságügyi szakértővel

– Bár a pszichológia már a kilencvenes években is nagyon népszerű volt, jóval kevesebben juthattak be erre a szakra a felsőoktatásban, mint napjainkban. Ön miért ezt a hivatást választotta?
– A középiskolában egy barátnőmnél súlyos pszichés probléma alakult ki, ami miatt hosszú időre kimaradt az iskolából. Nagyon szerettem volna megérteni, hogy mi történik vele, ezért 15-16 éves koromban a közeli könyvtárakban fellelhető összes szakirodalmat elolvastam. Később bekéredzkedtem a kecskeméti pszichiátriára, ahol kipróbálhattam az általuk használt pszichológiai teszteket. Mindez nagyon érdekes volt számomra, megszületett bennem az elhatározás, hogy pszichológus szeretnék lenni. 1993 és 1998 között végeztem el az alap- és a mesterképzést a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A családom nem igazán értette a választásom, csodabogárnak tartottak, nem is nagyon tudtak támogatni. A tanulmányaim mellett végig dolgoztam, hogy eltartsam magam.

Ebben az időszakban történt egy tragikus esemény. 1994 decemberében a gyorsvonat, amivel a fiatal lány hazafelé tartott Lajosmizsére, Szajol állomásnál kisiklott.

Ágnes túlélte a súlyos, 31 halálos áldozatot követelő vasúti balesetet. Három és fél órát töltött a romok alatt, és évekbe, továbbá műtétek sorába került, mire fizikailag felépült. A trauma pszichés feldolgozása pedig csak ezután következett.

– Hogyan vitte tovább az életét a baleset után?
– Másodéves voltam ekkor, a második félévet összevonva végeztem az első féléves vizsgáimmal. Nem szerettem volna lemaradni a tanulmányaimmal, nagyon fontos volt számomra a csoporttársaim közössége, rengeteg segítséget kaptam tőlük. A mai napig jó érzéssel tölt el, hogy amikor a sérüléseim miatt hónapokig nem tudtam hazajárni, mindig bent maradt velem valaki hétvégén a kollégiumban. A szakdolgozatomat a tömegszerencsétlenségek lélektani hatásának témakörében írtam, interjúkat készítettem a baleset túlélőivel a poszttraumás tüneteikről, valamint az élmény feldolgozásáról.

Úgy érzem, ez volt az én saját megküzdésem a balesettel, azzal a sokkal, hogy körülöttem mások meghaltak, a fizikai sérülésekkel, műtétekkel.

Emellett, a felépülésem után felkerestem azt a tűzoltót, aki két és fél órát töltött velem a mentés során, és lelkileg támogatott a legnehezebb pontokon. Nagyon meglepődött és jólesett neki, hogy személyesen mondtam köszönetet, a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

– Korábbi interjúiban említette, hogy a baleset után átélt egy disszonáns időszakot, mert a saját érzései és a környezet hozzáállása nagyban különböztek egymástól. 
– Az első időszak nagyon nehéz volt számomra. Mindenkitől azt hallottam, milyen iszonyú szerencsés vagyok, hogy túléltem. De az, aki átéli a körülötte lévők halálát, vagy a hozzá közel állók elvesztését, és mellette még nagy fájdalmai is vannak, nem érzi úgy, hogy olyan nagyon szerencsés lenne. Emellett van egy időbeni elcsúszás is. Amikor egy sérült állapota a műtétek után stabilizálódik, kezd jobban lenni, akkor a környezete fellélegzik. De az áldozat számára a feldolgozás pszichés része csak ekkor kezdődik el igazán, ezért a traumát elszenvedett lelkiállapota sokszor nincs szinkronban a környezettel.

Kép

Faragó Ágnes

– Hogyan jutott túl a nehézségeken?
– Ezt a borúsabb időszakot egy évig tartó erősen életigenlő szakasz követte. Úgy gondolom, az emberben van egy belső mag, ami a hitet, a tartást, az erőt adja. Ez visz tovább minket, ezáltal tudunk megoldani, túlélni dolgokat. Óriási erőt adott nekem, hogy megtapasztaltam, mennyi mindennel meg tud küzdeni az ember, mire vagyunk képesek a sok szörnyűség ellenére is.

Egy olyan esemény átélése, ahol a létezés a tét, átrendezi a súlyokat az ember életében. Világosabb lesz, mi az, ami igazán fontos.

Ágnes a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság kriminálpszichológiai laboratóriumában kezdte meg pályafutását, később a kecskeméti rendőrségen, illetve a büntetés-végrehajtás egyik intézményében dolgozott. 2005 óta bejegyzett igazságügyi szakértő, jelenleg is ezen a területen tevékenykedik.

– Milyen szerepe volt a gyermekközpontú igazságszolgáltatás formálásában?
– Előadásokat tartottunk a gyermek-meghallgatásokon használatos technikákról, először a rendőrség számára a DADA program keretein belül, később az Országos Bírósági Hivatal felkérésére. Részt vettem az igazságügyi pszichológus szakértők munkáját szabályozó módszertani levél kidolgozásában is, amelynek célja a területre vonatkozó egységes szakmai protokoll kialakítása. Úgy gondolom, hogy a gyerekek jogainak szem előtt tartása kiemelkedően fontos az igazságszolgáltatás során. Az utóbbi időben több pozitív változás történt, a hatóságok hozzáállása is átalakulóban van.

Jobban figyelembe veszik azt, hogy a gyermekek kihallgatási procedúrája milyen ártalmakkal járhat, és igyekeznek ezt a lehető legkisebb mértékűre csökkenteni.

– Rendőrség, börtön, bíróság. Olyan területeken végzett és végez segítői munkát, amelyek komoly lelki megterheléssel járnak. Honnan merít erőt ehhez?
– Lehet, hogy közhely, de az évek során kialakult bennem egyfajta jó értelemben vett távolságtartás. Ez a munka csak úgy működik hosszú távon, ha hátra tudunk lépni egy kicsit, mert „nem halhatunk bele” minden esetbe. Igyekszem erősen meghúzni a határvonalat a munka és a magánélet között, és figyelek a saját mentálhigiénés egészségemre. De néha természetesen velem is előfordul, hogy elfáradok és motiválatlannak érzem magam.

– Milyen forrásokból töltődik ilyenkor?
– Számomra örömforrást jelent a sport, a család, a kreatív hobbijaim és a kutyám. Gyalog járok munkába, ami naponta több kilométer sétát jelent, ilyenkor van időm rendezni a gondolataimat. Ha segítségre van szükségem, egy kolléganőmmel átbeszéljük az ügyeket, támogatást nyújtunk egymásnak. A szakértői munka bizonyos szempontból magányos tevékenység, ami időnként nagy terhet ró ránk, bár eléggé megedződünk az évek alatt.

– Az igazságügyi szakértők gyakran találkoznak az emberi természet sötét oldalával. Hozzá lehet szokni a munka lelki terheléséhez? 

– Több mint húsz éve dolgozom a szakmában, de még ma is találkozom néha megdöbbentő esetekkel.

Időként nagyon nehéz sorsokat ismerünk meg. Általában hamar kiderül, hogy valaki alkalmas-e erre a munkára. Volt olyan ismerősöm, aki egy-két év után nem bírta tovább, és más területen kezdett el dolgozni. Más nyolc-tíz év után hagyta el a területet, az ő esetében inkább egyfajta telítődés történt.

– Klinikai szakpszichológusként az elkövetőkben a sérült embereket látja?
– Sokszor igen. A legfontosabb az, hogy a személyiség hátterét feltérképezzük, megkeressük az életútban azt, ami a bűncselekményhez vezetett. Mi a motivációja egy adott cselekmény elkövetésének? Óriási különbségek vannak azonos bűncselekményi kategória mögött, és óriási különbség lehet abban, hogy ki, miért, mit csinált.

– A híradóban látott szörnyű bűncselekmények kapcsán az emberekben általában erős dühreakció keletkezik és bosszúért kiáltanak. Önnek milyen érzései vannak az elkövetőkkel szemben?
– Még a legsúlyosabb bűncselekményeknél is azt szoktam hangsúlyozni, hogy abban a helyzetben, amikor találkozom az elkövetővel, el kell fogadnom őt mint embert.

Nekem az a dolgom, hogy megértsem a motivációit, nem pedig az, hogy valamiféle értékítéletet közvetítsek.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egyetértek azzal, ami történt vagy amit tett. Az emberek reakcióját is elfogadom, de úgy gondolom, hogy szakértőként indulatok nélkül kell jelen lennem, azzal tudok segíteni, ha az ügyre, az érintettekre és a feladatomra fókuszálok és leginkább objektív szakvéleményt adok.