Mozaikok Kocsis Zoltán életéből, akinek születésnapja immár a magyar klasszikus zene napja
Franciaország, 1975. Szvjatoszlav Richter, a világ egyik leghíresebb zongoraművésze meghívja az akkor 23 éves Kocsis Zoltánt a XII. Tours-i Fesztiválra. „Richter ragaszkodik ahhoz, hogy Kocsis Zoltán is fellépjen. (…) Teremtő tisztasággal játszik, s ugyanakkor halál és gyerekkor egyszerre kísért billentésében – tudósít az eseményről Pilinszky János. – A véletlen úgy rendezi, hogy a szomszédos kocsmában módomban áll hosszabban elbeszélgetni vele a tegnapi Kocsis-koncertről. »Zoltán nagyon nagy művész – mondja szó szerint. – Szeretem és csodálom.«”
Kocsis Zoltán édesanyja, Lilla néni emlékeit így írta le Fáy Miklós újságíró: „A házban a harmadikon lakott egy zongoratanárnő, és amíg a szülők dolgoztak, Zoli náluk volt napközben, aztán a tanárnő szólt, hogy az ő két lánya nehezen halad, ez a gyerek meg bilin ülve is jobb náluk. Akkor még gyanakodtak, hogy a tanárnő esetleg csak új tanítványt akar fogni. De mások is szóltak, hogy a gyerek muzikális, és valamelyik szomszéd elhívta egy ismerősét, Viski János zeneszerzőt, hogy hallgatná meg, érdemes-e taníttatni a fiút. Viski leütött néhány hangot a zongorán, és azt mondta a gyereknek, improvizáljon. Zoli meg csak játszott, a végén eljutott a Himnuszig, két kézzel játszotta, Viski pedig azt mondta, ezt a gyereket nem érdemes taníttatni, hanem kötelesség. Na, Ottó, szólt akkor Lilla néni a férjéhez, ezután majd még kevesebb kenyeret eszünk. De kerestek zongoratanárt.” A szülők ugyanis finoman fogalmazva se voltak gazdagok.
Közös életüket a Szent István körút és a Visegrádi utca sarkán álló házban kezdték, egy 6x6 méter alapterületű albérletben, ahol négyen laktak a nagymamával együtt.
Bölcsőként egy fiókot ürítettek ki Zoltán számára, és odatették a zongora tetejére, mert csak ott volt hely. Gyerekkorát átszőtték a betegségek: fülgyulladás, tüdőgyulladás, reumatikus gyulladások, kulcscsonttörés… Közben már gyermekként is eltért az átlagtól, kilógott a sorból. Amikor például megtudta, hogy osztálya a beígért múzeum helyett a Vidám Parkba megy, egyszerűen leszállt a villamosról, és otthagyta őket. Gombfocis társainak Mozartról és Beethovenről mesélt, amíg meg nem unták, az osztályteremben pedig a katedra tetejéről vezényelte képzeletbeli zenekarát, és amikor a tanár leparancsolta onnan, Zoli csak rápisszegett. „még nincs vége”.
Tizenegy évesen lett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zongora–zeneszerzés szakos növendéke. Tizenhat évesen felvették a Zeneakadémiára. Miután 1970-ben, 18 évesen megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-zongoraversenyét, a jutalmul kapott pénzt rögtön be is kellett fizetniük, ugyanis végre nagyobb lakásba költözhettek Lilla néni rámenősségének köszönhetően. Anyukája ugyanis bement Kadosa Pálhoz, Zoltán zeneakadémiai tanárához, hogy „a fiú még mindig a teknőben fürdik”. Kadosa csak elkerekítette a szemét: Tényleg? És rá egy évre megkapták a már régóta igényelt lakást.
Ez a panellakás aztán különleges találkozások színhelye lett. Pilinszky János például egyszer éjjel 2-kor (más említés szerint „csak” este 11-kor) csengetett be, és magával hozta El Kazovszkijt, a festőt is. Kérte, hogy zongorázzon neki valamit. „Jancsi, ha leviszed a zongorát a térre, játszom neked, de itt a házban nem lehet” – hangzott a mára legendássá vált, barátságukat jól szimbolizáló felelet.
A zongorista John Ogdon is eltöltött náluk egy napot, „megevett három egész rántott csirkét, hihetetlen mennyiségű szendvicset, hozzá ital, cigaretta”. De járt náluk Daniel Barenboim is, a világhírű zongoraművész-karmester, igaz, ő csak teázott, viszont elhozta az anyukáját is.
Kocsis Zoltán a húszas éveiben már meghívást kapott a legjelentősebb külföldi zenei központokba, fellépett a világ számos vezető zenekarával. Huszonöt évesen a magyar állam a legmagasabb kitüntetéssel, Kossuth-díjjal jutalmazta, amelyet később még egyszer megkapott.
A Zeneakadémia tanáraként ismerte meg Hauser Adrienne-t, első feleségét, két idősebb gyermeke édesanyját. Hauser Adrienne, aki maga is elismert, külföldön is fellépő zongoraművész, így emlékezett vissza kapcsolatuk kezdetére, kamaszlányos rajongására a fiatal, ám zseniként tisztelt tanára iránt: „Amikor megismerkedtünk, 16 éves voltam. Belegondolni is rossz. Eljöttem Mátészalkáról, nem voltak velem a szüleim, és hirtelen egy ilyen zseni vonzásába kerültem. Nem lehetett ellenállni neki. Akkoriban teljesen úgy zongoráztam, mint Zoli. Utána kezdtem csak felnőni, akkor alakult ki a személyiségem, és kezdődtek a veszekedések.” Második felesége szintén zongoraművész, és szintén a tanítványa volt: Tóth Erika. Két gyermekük közül Krisztián az édesapja nyomdokaiba lépett a művészi pályán.
Zenészkollégái közül sokan irigykedtek, amikor sikeres zongorafellépései mellett elkezdett vezényelni is. Jóakarói pedig attól féltették, hogy nem tud megfelelő minőséget hozni karmesterként. Ez utóbbi aggályok hamar megszűntek, ám emberi konfliktusai megsokasodtak azokban az években – 1997 őszétől haláláig –, amíg ő volt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatója. A zenekar átszervezését ugyanis Magyarországon szokatlan, kíméletlennek tartott minőségi szelekcióval vitte véghez, és nem volt türelmes, empatikus dirigens. Tisztelője és munkatársa, Mocsári Károly zongoraművész így látta őt karmesterként: „Ami a próbákon zajlik, az néha tényleg sok. De Zoli észre sem veszi. Egyszerűen türelmét veszti, ha többször kell valamit elmagyarázni. (…) Bármilyen társasjátékot játszani vele: horror. Mindig győzni akar. (…) Zoli úgy tud megsérteni valakit, hogy észre sem veszi. Az érzelmi intelligencia nem az erőssége.” Zenésztársai még perbe is hívták, ő azonban nem bánta meg hajthatatlanságát. „Magyarországon működik egyfajta betyárbecsület, hogy védjük a gyengébbeket. Pedig ezzel csak a színvonalat rontjuk” – nyilatkozta egy 2005-ös interjúban. A módszereit részben saját életpéldájával támasztotta alá. „Nekem minden területen meg kellett küzdenem a magam igazságáért. Az egyik vizsgakoncertemre például kettest kaptam, mert úgy játszottam Bachot, ahogy előttem itt még soha senki – mesélte egy 2013-as interjúban. – De bármibe fogtam, akár zongoraátiratokat készítettem, hangszereltem vagy vezényeltem, állandóan meg kellett küzdenem azzal az előítélettel, amely egyszerűen nem bírja elviselni, ha valaki, aki egy területen már eredményt mutatott fel, más területeken is próbálkozik.”
Kocsis Zoltán tisztában volt a tehetségével, kiváló képességeivel.
Ismerősei anekdotaként adták tovább a történeteket hihetetlen memóriájáról: képes volt bármelyik Rejtő-regényből szó szerint idézni úgy, hogy találomra felütötték a könyvet valahol, és pár mondat felolvasását követően ő fejből folytatta, és egy kötőszót sem tévesztett el. Mások arról meséltek, hogy egy időben fejből tudta a vonatmenetrend nagyrészét, pontos indulási időkkel, még arra is emlékezett, hányadik lesz a büfékocsi a vagonok között. Arra a kérdésre, érezte-e már, hogy úgy volt a lehető legjobb a produkció, ahogy játszotta, így felelt élete végéhez közeledve: „Másodpercekre, de teljes produkció esetében nem emlékszem ilyenre. Olyan viszont volt, hogy nemcsak azt éreztem, hogy ott helyben írja a darab saját magát, hanem tudtam, hogy nem fogok hibázni, mert valami megmagyarázhatatlan módon egy fölöttem álló hatalom vezeti a kezemet, médium vagyok. Schubert B-dúr szonátája volt.”
A politikától alapvetően igyekezett távol tartani magát, de hosszú előadóművészi pályája, nagy elismertsége, közösséget vezető munkája időnként olyan helyzetbe sodorta, hogy ki kellett mondania véleményét közéleti témákról. A prágai Charta ’77-et aláíró magyarok között volt, ez a Kádár-korban rendszerkritikának, az értelmiségiek ellenállásának számított – ám annyira elismert és népszerű művész volt már akkoriban, hogy nem lett negatív következménye. Élete utolsó éveiben egyre élesebben fogalmazva nyilvánított véleményt és kritikát. Nagy port vert fel interjúja 2011-ben a Süddeutsche Zeitungban, amelyben megvédte egyes nyugaton élő művészek vádjaitól az akkor még új magyar kormányt és intézkedéseit. Később kemény kormánykritikákat is megfogalmazott, például a Heti Válaszban 2016-ban, egyik utolsó interjújában, ahol kifejtette: többet kellene költeni a zeneiskolák megsegítésére és kevesebbet stadionokra. Az emberiség jövőjét előre vetítő víziója is politikai hitvallást rejtett magában: „Ha nagyon előre nézek, azt gondolom, az emberiségnek egy útja van: az egyesülés. Ha ezt elmulasztja, romba döntheti mindazt, amit valaha fölépített. Pár évszázad múlva remélhetőleg nem lesz olyan, hogy fekete, fehér, sárga, cigány, zsidó. Olyasfajta keveredés fog létrejönni, ami természetszerűleg és az emberek gondolkodásában hozza létre a globalizációt. Ugyanakkor engedtessék meg, hogy a nemzetállamok organikus módon fussák ki magukat, hogy letehessék az asztalra azokat a produktumokat, amelyeket csak a nemzetállamok képesek létrehozni. Koránt sincs kimerítve a nemzetállamokban rejlő lehetőség.”
Több mint huszonöt éven keresztül minden májusban, születésnapja alkalmából jótékonysági koncertet adott a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat javára.
2012-ben meglegyintette a halál, amikor Bartók I. zongoraversenyét játszotta Pécsett, a Pannon Filharmonikusokkal. „A harmadik tételben, a fortissimo téma végén olyan erőt adtam egy akkordba, hogy hosszabb ideig nem kaptam levegőt – idézte fel a szörnyű élményt. – Senki nem vett észre semmit belőle. Ám a koncert utáni vacsorán részt vett egy aneszteziológus is, akinek gyanús lett a viselkedésem, szólt, hogy vizsgáltassam ki magam. Azon a héten még autót vezettem, próbáltam, voltam interjún a Klubrádióban – ott már többen jelezték, hogy valami furcsaság volt jelen a beszédemben. Végül egy mellkasi CT-felvételen látták meg, hogy aortarepedésem van, és igen nagy a baj. Az érfal három rétege közül már a külsőt, az utolsót feszítette a vér.” A nagy műtét után felépült, és bár tele volt tervekkel, a fizikai állapota már nem lett teljesen a régi. Továbbra sem kímélte magát, feszítette a határait. Talán ez is oka volt annak, hogy újabb betegséget diagnosztizáltak nála, és 2016-ban az onkológiáról már gyógyíthatatlanul engedték haza az utolsó napokra. Szinte pontosan annyi idősen halt meg, mint nagy példaképe, Bartók Béla.
Öt éve hunyt el Kocsis Zoltán, a kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, karmester és zeneszerző, Magyar Corvin-lánc díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatója. Születésnapját, május 30-át választották a magyar klasszikus zene napjának, amelyet hagyományteremtő módon zenei programsorozattal szeretnének ünnepelni. A jövőbeli cél, hogy ehhez az emléknaphoz kapcsolódva egyre több helyen szólaljon meg a magyar klasszikus zene az országban.
A hivatkozás nélküli idézetek és tények forrása:
Vendégségben. Kocsis Zoltán. Szöveg: Fáy Miklós, kép: Gordon Eszter. Korona Kiadó, 2004.
A bevezetőben olvasható idézet forrása:
Pilinszky János: A mélypont ünnepélye I. kötet. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Soha nem vágytam külföldön élni” – beszélgetés Ránki Dezsővel, a Nemzet Művészével
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
