Deák Bill Gyula mankót használ gyerekkora óta, a fő támasza mégis a családja és a zene

– Hogy van mostanság?
– Hiányzik a közönség. Nem élem bele magam, hogy újra találkozunk, de mindig arra gondolok, hogy csak vége lesz egyszer a járványnak is. Annyi mindent túléltünk a feleségemmel, hála a Jóistennek, meg én gyerekkoromban is. Sosem adtam fel, nem is fogom.

A lényeg, hogy fel tudjanak rám nézni a hozzám hasonló emberek, akiket valamilyen baj ért. Remélem, erőt merítenek abból, amit elértem.

– Említette a gyerekkorát. Milyen kisfiú volt?
– Rossz fiú voltam! (nevet) De aztán jött az az orvosi műhiba, és tizenegy évesen elveszítettem a bal lábam. Meg azt a lehetőséget is, amit addig a foci jelentett. Puskás, Hidegkuti, Bozsik, Deák Bamba... Sajnos romba dőlt minden, de jött a zene, és átsegített rajta. A zene nagyon sok mindenen átsegít. Ha nem történik a műhiba, soha nem énekeltem volna, mert a foci érdekelt, és ment is nagyon. Középhátvédet meg középpályást játszottam az MTK-ban, ott volt a pálya két megállóra tőlünk, csak fel kellett ülnöm a 37-es villamosra. A sport szeretete és a fiatalság a két legszebb dolog! Semmi más nem teszi olyan széppé az életet, mint ezek meg a zene.

– Milyen környezetben nevelték fel a szülei?
– Külvárosi gyerekek voltunk, először a dzsumbujban laktunk a Külső Jászberényi úton, a téglagyár mellett. Az MTK előtt a Tűzálló-pályára jártunk ki apámmal, ő is jól focizott. Elsőosztályú vasöntő volt, de nem lett belőle kommunista, úgyhogy nem vitte sokra. Nem lépett be a pártba, anyám nem is engedte volna. Anyám a dohánybeváltóban dolgozott, Hofi Géza szüleivel együtt. Tisztességes emberek voltak a szüleim, mindig arra tanítottak, hogy minden körülmények között maradjak ember.

– Mi történt pontosan, amikor tizenegy éves volt?

– Keletkezett egy tályog a lágyékomban, amit meg kellett operálni, és az orvos elvágta a főütőeret. Trombózist kaptam, egy hétre rá amputálni kellett a lábam.

Addig be volt gipszelve, lilult, sárgult, zöldült, hiába injekciózták meg jegelték. Nem lehet elmondani, mennyire fájt! Aztán bevittek a műtőbe, azt hittem, leveszik a gipszet, és tudok majd szaladgálni meg minden. Amikor benéztek anyámék a kórházi ajtó ablakán, én felébredtem, és fel akartam kelni. Felhajtottam a takarót, akkor láttam meg, hogy nincs lábam. Elájultam.

– Hogyan sikerült túljutni a sokkon?
– Az orvos annyira bánta az egészet, hogy a nevére akart venni. Rám akarta íratni a vagyonát, mert nem volt gyereke. De anyámék nem fogadták el, nem adtak oda engem semmi pénzért, hálaistennek. Pedig négyen voltunk testvérek, három fiú és egy lány. Mára sajnos csak ketten maradtunk. Egy ötször ötös szobában éltünk hatan, bent volt egy lavór, abban fürödtünk, a folyosó végére járt mindenki vécére. De a közösség így is összetartott. Hiába volt csóróság, akkor még nem volt ennyi rosszindulat meg képmutatás az emberekben. Ma forognak, mint a szélkakas. Akkor, ha meccs volt, kiment mindenki ahhoz, akinek volt rádiója, és együtt hallgattuk a folyosón. Örültünk a magyarok győzelmének, vagy együtt sírtunk. Nagyon szerettük Puskásékat meg a focit.

– Meg tudott valahogy békélni azzal, hogy már nem futballozhat?
– Talpra álltam végül is. Nem törődtem vele, mankóval meg műlábbal is focizgattam tovább lent a gyerekek között. Túléltem a dolgot. Voltak rendes gyerekek meg gonoszabbak, akik féllábúnak meg százlábúnak csúfoltak. De fiatalon az ember még könnyebben túljut ezeken. Legfeljebb visszaszóltam nekik, vagy fejbevágtam őket a mankómmal! (nevet)

– A zenéhez mikor került közel?
– A hatvanas években, ahogy bejött Magyarországra a beatzene – a Beatles, a Rolling Stones, a Kings, az Animals –, elkezdtem énekelni rá, és mondták, hogy ez milyen jól ordibál, micsoda hangja van! A Pongrácz úton lakott egy roma család, a Sárközyék, az apa cimbalmos volt, hozott egy gitárt a fiának. Ő gitározgatott, én énekeltem a lépcsőházban, persze kikiabáltak, hogy „fejezzétek be, takarodjatok innen!” Így kezdődött.

– És hogyan folytatódott?
– A Sztár nevű zenekarral sok fesztivált megnyertünk. Megszerettem, erre tettem fel az életem. Már nem is érdekelt más. Orszáczky „Jackie” Miklóstól nagyon sokat tanultam, ahogy Lakatos Bögöly Bélától és Szakcsi Lakatos Bélától is, akkoriban neveztek el Billnek. Jó barátok lettünk. Radics Béla is nagy hatással volt rám, Bencsik Samuval is én játszottam utoljára, mielőtt Bécsbe menekült. Pedig a Bill és a Box Company nagyon jó zenekar lett volna vele. Na, de énekeltem aztán sok külföldi előtt, mint Bryan Adams, John Mayall, Eric Burdon. John Scofield, az egyik legjobb dzsesszgitáros a világon, vagy Eric Gales, aki a legjobb bluesgitáros címet nyerte el az USA-ban. De még Chuck Berry előtt is!

– Akinek a véleményét Deák Bill Gyuláról a mai napig sokan idézik…

– Óriási megtiszteltetés volt, amikor azt mondta, hogy ő még ilyen fekete hangú fehérembert nem hallott énekelni.

És ez azért volt nagy szó, mert nem nekem mondta udvariasságból, hanem a hátam mögött másoknak, akik úgy mondták vissza.

– Melyik dal volt önre a legnagyobb hatással?
– Az első, ami nagyon nagy hatást tett rám, az A felkelő nap háza volt. Emlékszem, ment a magyar táncdalfesztivál a tévében, és a szünetben berakták. Felállt a szőr a karomon, borsódzott a hátam, hogy hát ilyen is van?! Meg persze Jimmy Hendrixtől a Hey Joe vagy a Purple Haze.

Kép

Deák Bill Gyula

– Hogyan kezdődött a barátsága Földes László Hobóval?
– Jártam ki Kőbányáról Csillaghegyre próbálni, Hobo már a buszon kiszúrt magának. A Pongrácz úton lakott Póka Egon is a Hobo Blues Bandből, lehívtak jammelni, amikor játszottak, s végül odavettek. Barátság lett abból is, nagy kalandok meg minden. Hobóval pont az volt a jó, hogy különbözőek voltunk, kiegészítettük egymást. Sokan mondták, hogy olyan kétszereplős Hey Joe-t azóta sem hallottak. A mai napig kérik, ha van közös koncertünk, amit a Deák Bill Blues Band szokott kísérni.

– Igaz, hogy az előző rendszer „ránézésre” nem tartotta önt színpad-, illetve képernyőképesnek?
– Volt szó ilyen hülyeségekről. Pedig a Kopaszkutya lemezt és filmet is sokan szerették, meg a Tabánban is rengetegen voltak a bulinkon. A Fekete bárányok koncertet valaki fel is vette, csak azt nem rögzítette, amikor én énekeltem. Csak akkor látszottam, amikor könyököltem egy Marshallon. Szerintem ez sem volt véletlen.

Amerikában a testi hiányosságom a legnagyobb reklám lett volna, itt meg nemhogy nem fogadták el, még el is nyomtak miatta! És nem a szemembe mondták, hanem a hátam mögött.

A Hobo Blues Band-turnéra sem akartak elengedni, de kiállt mellettünk a Benkő Laci, Isten nyugtassa! Ők vittek el az Omega–Hobo turnéra. Laci nagyon jó ember volt.

– Később viszont már rockoperák egész sorába hívták. Az István, a királlyal indult…
– Gondolkoztak az István, a királyhoz mindenféle színészeken, de mondta Vikidál Gyula meg Nagy Feró, hogy hát itt van a Bill, miért nem őt hívják? Aztán hatalmas siker lett. Örültem neki, mert így olyanok is megismertek, akik addig nem tudtak rólam. ’92-ben Sevillában a világkiállításon is előadtuk, meg 90 ezer ember előtt a Népstadionban, ezek felejthetetlen dolgok.

– A saját műfaja persze végig a blues maradt. Mit gondol, mi a blues lényege? 
– Az, hogy énekeljünk az örömünkről meg a bánatunkról is. Ez egy önkifejező művészet, mint a képzőművészet vagy a festészet. A lényege, hogy közel kerüljünk az emberek szívéhez, és ők el tudjanak gondolkodni a szövegeken. Én nem vagyok szövegíró, de amiket énekelek, azok kilencven százalékban rólam, az életemről szólnak. Ha Kőbányáról esik szó, sokaknak Deák Bill Gyula jut az eszébe. De nemcsak a Kőbánya blues vagyok én, hanem a Tetovált lány, a Rossz vér, a Középeurópai Hobo Blues meg az Édes otthon is. Az az otthonról szól, ami nagyon sok mindenen átsegített. A szeretet. Amikor valami bánatom vagy gondom volt, hazamentem és megnyugodtam.

– Ezek szerint mindene a család?
– Nagyon fontos a család. Már nagyon rég, több mint negyven éve együtt vagyunk a feleségemmel. Először „vadasban” éltünk együtt (nevet), ez egy régi kifejezés, de hamar össze is házasodtunk. Annyi csak a titka, hogy alkalmazkodni kell, hiszen mindenkinek vannak hibái. Hiba nélküli ember nincsen.

– Hogy érzi, a mai fiataloknak mivel tud a leginkább példát mutatni?
– Azzal, hogy ugyanolyan vagyok, mint voltam. Remélem, ez mindenkihez eljut, amikor felmegyek a színpadra. Soha nem adtam el magam, nem mentem az X-Faktorba meg a Voice-ba zsűritagnak, sem a Hal a tortánba, pedig mindegyikbe hívtak nem kevés pénzért. De én szeretek belenézni a tükörbe. Az egy más világ lett volna, ami nem én vagyok. Én jól érzem magam Kőbányán, itt születtem, itt nőttem fel, itt is fogok meghalni. Itt vannak a barátaim, a szép emlékek, amikre visszagondolhatok.

– Külföldre sem vágyott soha?
– Sokat játszottam külföldön: Hollandiában, Dániában, Spanyolországban, de még Angliában is. Egyedül Amerikába nem jutottam el azok közül, ahova vágytam volna. De nagyon szeretek Erdélybe, a Felvidékre, a Vajdaságba járni. Mindig szeretettel fogadnak, pár éve Tusnádfürdőn azt mondták, hogy az évszázad koncertjét adtuk Hobóval. Örültem, mert azt vettem észre, hogy az erdélyi barátaim, a székelyek azokat tisztelik igazából, akik már letettek valamit az asztalra.

– Majdnem mindenkiről beszéltünk, aki fontos önnek. Az Istenéről még nem…
– A Jóistenben nagyon hiszek, oly sok mindenen átsegített. Megtartott minket egymásnak a szeretteimmel, a feleségemmel és a fiammal, Tamással. Nyolc éve volt egy infarktusom, egy „özvegycsináló” infarktus, az bármelyik pillanatban elvihetett volna. De ott is fogta a kezem valamelyik angyal vagy a Jóisten vagy Szűz Mária. Boldog vagyok, hogy azt is túléltem.

Isten szeretete, az emberek szeretete, a család, a zene meg a barátok számítanak a legtöbbet.

Barátból kevés van, de ők igaziak. Van köztük zenész meg orvos is, szegények és gazdagok.

– Ön egy kicsit mindegyikük „szemével láthat”. Gyerekként örült, ha jutott zsíros kenyér…
– …ma meg azért jön csülök is a bablevesbe! (nevet) „Bableves csülökkel, vár az édes otthon.” Most egy földszintes, háromszobás lakásban lakunk. Nyolcvankét négyzetméter nagy nappalival, végre nem kell felmászni a hatodik–nyolcadik emeletre. Az én szépségem, az én Marisom is kőbányai, és nagyon jól főz. Bár én már visszafogom magam, nem dohányzom, nem is eszem annyit. 100–102 kiló körül tartom magam, már nem vagyok 120–130, tornázgatok is ülve, ahogy tudok. Így járom tovább az utam, remélem, sokan követnek még mindig. Azt üzenem nekik: hajrá, Fradi, mindhalálig blues! Várlak titeket a koncertemre, ha lesz. És maradjatok emberek minden körülmények között, ha lehet.