„A nagykönyv szerint bűnözővé is válhattam volna, de soha nem adtam fel” – D. Nagy Lajos időutazása

– Az új szólólemeze tele van romantikus dalokkal. Ilyen romantikusan éli meg az életet? 
– Címadónak is ezért választottam egy szerelmes dalt. Egy olyan éjszakáról szól, amikor az ember együtt van a kedvesével, és úgy érzi: minden, ami volt, és minden, ami lesz, a miénk. Romantikus alkat vagyok, a zenében is a dallamokat szeretem. 

– Mostanság születtek ezek a szerzemények, vagy egy hosszabb időszak lenyomatai? 
– Van, amelyiknek már tizenöt éve eltettem a refrénjét vázlatban, s nemrég befejeztem. Folyamatosan írtam az évek során, egy nóta így is lemaradt, mert a járvány miatt már nem mentem be vele a stúdióba. De előbb-utóbb az is hallható lesz, egy kedves darab arról, hogy egy férfi és egy nő milyen nehezen, s milyen könnyen tud együtt élni. A kapcsolat mindkét oldalát megmutatja. 

– Alkotni otthon szokott? 
– Van egy stúdió a pincémben. Amikor épült a ház, két dolgot mindenképp szerettem volna: egy stúdiót és egy tornatermet.  

Ebben a két dologban hiszek: a zenében és a sportban. A zene a lelket tartja karban, aki pedig rendszeresen mozog, az biztos, hogy évekkel meghosszabbítja az életét.   

– Megvan „a” pillanat, amikor a zenébe beleszeretett? 
– Három-négy éves lehettem, amikor átjártam a szomszéd állatorvos gyerekeihez játszani, s neki volt egy zongorája. Még át tudtam sétálni alatta. Nem tudtam, mi az, de láttam, hogy fel van nyitva a billentyűzet takarója, ott volt egy szék, felkapaszkodtam rá, elkezdtem nyomkodni a billentyűket. Hihetetlenül tetszett, elhatároztam, megtanulok játszani rajta. Már akkor felködlött bennem, hogy zongorista leszek, láttam magam egy színpadon, ahogy zongorázom, és tapsolnak az emberek. 

Kép

D. Nagy Lajos kisgyerekként, két évvel idősebb bátyjával

– Milyen sorrendben jöttek a további hangszerek? 
– A zongora után jött a rézfúvós szakkör. Tetszett, hogy több ember összeáll zenélni, mindenki teszi a dolgát, és valami egészen komplex produkció jön ki belőle. Szárnykürt lett a hangszerem, aztán trombitáltam is, de gyakorlás után mindig úgy nézett ki az ajkam, mint Angelina Jolie-nak. Mondták zenész nyelven, hogy majd „betörik”, de sosem szokta meg. Nemsoká elcseréltem egy zsebkést egy húr nélküli bendzsóra. A hatvanas években nem volt egyszerű, de szereztem rá húrt, az énektanárom be is hangolta, de még mindig hiányérzetem volt. Akkor a bátyám vett nekem egy hathúros gitárt. Az volt az igazi! Még éjszaka is gyakoroltam a fürdőszobába zárkózva. Teljesen a rabja lettem, s tizenöt évesen a Szent István Közgazdasági Technikumban megalapítottam az első zenekaromat. 

– Nagyon korán kialakult, mi lesz az útja…  
– Alig szokták elhinni, de tényleg négyéves koromtól volt egy olyan vízióm, hogy egyszer nagy zenész leszek! És én soha nem szoktam feladni. De tényleg soha. Ha elsőre nem sikerül, nekifutok ezerszer. 

– Hogyan lett ennyi hangszeres tudással énekes frontember?  
– Amikor megalakult a Rolls Frakció, még gitároztam. De ahogy megírtuk a dalokat, mondták a többiek, hogy tegyem le a gitárt, mert ezek olyan dalok, amiket szó szerint elő kell adni, úgyhogy én csak álljak előre, és legyek a zenekar szócsöve. Így is lett. Mentünk, mint az úthenger. 

Kép

Rolls Frakció

– Ösztönös vagy inkább tudatos dalokkal? Mennyire akartak odamondani a rendszernek? 
– Kilencven százalékban Trunkos András írta a dalokat, az ő zenei világát tükrözték. Óriási sikerrel játszottunk olyasmit, amit Magyarországon előtte senki. Próbáltuk feszegetni a határokat, tetszett az embereknek, hogy mindenből dalt írunk. A gyerekek MK 29-es magnóval vették fel a koncertet, ám egy-egy alak kicsi, nyugati dizájnú diktafonszerűséggel állt köztük. Ők voltak a rendőrök. Kiszúrtuk őket, nekik írtuk meg a Hétköznapi tégla című dalt, amit úgy konferáltam fel, hogy „rengeteg tégla hallgatózik itt éles füllel, mi mást játszhatnánk nekik, mint kőműves rock ’n’ rollt? Téglák, sorakozó!”. 

– Túl sokáig nem engedhették ezeket a szövegeket… 
– 1982 őszén volt egy több zenekaros koncertsorozat, amit felvett a televízió, és az Egymillió fontos hangjegy című műsorban részenként leadták. Aki időzítette, nem véletlenül tett minket október 23-ára…  

Az állampárt összes embere az adást figyelte, a sajtófigyelők felháborodtak. Kirúgták a tévé elnökét, a szerkesztőt lefokozták kábelt pakolászni.  

B. Tóth László így vezette fel a Rolls Frakciót: „Most valami olyat fognak hallani, amilyet még soha.” Mi épp egy baráti összejövetelen sütöttünk-főztünk, bekapcsoltuk a tévét, kifutott belőlem a vér. Addig úgy voltam vele, kizárt, hogy ezt leadják. Utána az újságok lehúztak, a turnénkat lemondták, egyedül a békéscsabai Téglagyári Művelődési Házba mehettünk el játszani. Az annyira lepusztult hely volt, gondolták, oda hadd menjünk… 

– Önt személy szerint mennyire vették elő? 
– Rengetegszer bevittek a Tolnai Lajos utcai rendőrségre, de soha egy hajam szála sem görbült. Lélektani hadviselés volt, leültettek egy székre a folyosón, miközben dolgoztak bent a rendőrök. Az lett az én székem. Ha felálltam, hogy elmennék mosdóba, visszaültettek. Hat-nyolc órákat várakoztattak, majd kijött valaki: „Maga még mindig itt van? Menjen már haza!”. Egy orvos barátom azt mondta, engem a nyilvánosság véd meg. Ha egyszer egyedül találnának, abból lehet bajom. De mindig koncert után tettek be egy AH-s Zsiguliba, a Belügyminisztérium autójába, így a közönség is látta, ahogy elvisznek. 

– Aztán sikerült egy időre megszabadulniuk öntől, amikor „elküldték” Londonba… 
– Az angol nagykövetség könyvtárába jártam olvasni. Egy gyerekkori barátom évekig élt Amerikában, ő tanított meg angolul, anyai nagyapám pedig osztrák volt, így németül is tudtam. A követség előtt is állt egy AH-s Zsiguli, abból mindenkit lefotóztak, aki bement. Egyszer behívtak, hogy van-e „kedvem” kimenni Londonba, mert akkor adnak egy útlevelet. Így akartak megszabadulni tőlem. Elfogadtam, de egészségbiztosítási kártyát nem kaptam kint, mert amikor mondtam, hogy a szakmám „újhullámos zenész”, azt válaszolták, az az angolok közt is sok van. Majd, ha mindnek lesz munkája, én is kapok. Ma is ott ülnék, ha erre várok, úgyhogy fél év után hazajöttem, de a vonatról már a határon leszedett a hatóság. Az érdekelte őket, mikor lettem a Secret Service ügynöke, és mi a feladatom. Mondom, ilyet csak könyvekben olvastam.

Elengedtek, de minden héten jelentkeznem kellett a rendőrségen. 

Kép

D. Nagy Lajos

– Ezután alakult meg a Bikini? 
– A barátnőmmel vártunk egyik este a zebránál, amikor egy Lada nyikorgó fékkel megállt mellettünk. Kiugrott belőle Németh Lojzi, hogy van-e kedvem vele zenélni. Mondom, persze, úgyhogy másnap este találkoztunk is az Éva Sörbárban. Éjt nappallá téve a Bikinit terveztük, két feltételem volt: az egyik, hogy nem éneklem azokat a dalokat, amiket az elődöm, Nagy Feró, mert nem akartam egy másik emberre méretezett öltönybe belebújni. A másik, hogy hozzunk egy billentyűst, Gallai Pétert. 

– Elindult a sikertörténet, amelynek az első szakasza 1986-tól 1992-ig tartott.  
– Az első lemezünktől kezdve, ha csavargattuk a rádiót, a Mielőtt elmegyek mindig szólt valamelyik adón! Az Országos Rendező Iroda évi 100–120 koncertet szervezett nekünk, a lemezgyár évente lemezt várt tőlünk. 1992-ig őrlődtünk a két fogaskerék közt, akkor leálltunk, mert nem bírtuk. Előfordult, hogy délelőtt mentünk stúdiózni, onnan délután vitt a mikrobusz koncertre, majd vissza. Aki épp nem volt soron a stúdióban, az a pihenőben aludt. A kemény ’87-es télben volt, hogy Fehérgyarmat felé indultunk, majd egy hét múlva a nyugati határ felől jöttünk vissza, mert körbejártuk az országot. 

– A sztárságot ebben az erőltetett menetben is ki tudta élvezni?  
– A színpadon igen. Illetve olyan helyzetekben, mint amikor nyáron egy hónapig Siófokon laktunk, onnan jártuk körbe a balatoni szabadtéri színpadokat. Az ORI-pénztárban vehettük fel a gázsit, és egyszer, amikor felmentem érte Pestre, visszafelé lerobbantam a 88-as kilométerkőnél a kis Polskimmal, ami amúgy sem volt egy üldöző típus.  

Egy segélykérő telefonról értem el Siófokot, de azt mondták, várjak a mentésre, mert minden autójuk foglalt. Mondom, de Földváron van koncertünk, el kellene jutnom oda, a Bikini énekese vagyok.  

„Maga az? Énekeljen valamit!” Én meg rákezdtem: „Mielőtt végleg elmegyek…” Egyből intézett nekem egy magánfuvart a hölgy, akivel sosem találkoztam, de nagyon boldog volt, hogy beszéltünk, és csak neki énekeltem… 

– Milyen volt 1990 februárjában – a romániai forradalom után az első magyarországi zenekarként – Temesváron koncertezni? 
– Egy rockzenésznek ritkán adatik meg, hogy ilyen közel kerüljön a történelemhez. ’89 karácsonya előtt két hétig Moszkvában játszottunk, csak a Malév-gépen tudtuk meg a magyar újságokból, hogy Romániában kitört a forradalom. Hazatérve a Petőfi Csarnokban léptünk fel, ahol a hangbeálláskor elcsúsztam a füstgépből lecsapódott olajpárán, és elrepedt bokával a zenekari árokban kötöttem ki. Lejátszottam a koncertet, de ollóval vágtuk le a cipőt a lábamról. Akkor mutatta a tévé, hogy mi történik Temesváron, s mi eldöntöttük, hogy februárban kimegyünk játszani. A bevételt felajánlottuk a városnak, a Filharmónia újjáépítésére fordították. A helyszínen kivittek minket a temetőbe, ahol félig összeégett embereket láttunk a boncteremben; a Securitate így akarta eltüntetni a halottakat, de már nem volt rá idejük. A főtéren sétálva láttuk a falakon a golyónyomokat, vértócsákat… 

– Nyilván azt is átérezték, mit jelentett az embereknek, hogy önök ott vannak. 
– Sokan sírtak, elképesztő sorsokat ismertünk meg. Volt egy középkorú nő, aki a mellette lévő székre egy gyertyát tett, és meggyújtotta. Mondta, hogy már megvolt a jegye a fiának is, amikor agyonlőtték. Most is a hatása alatt vagyok.  

A sportcsarnok biztosításáért felelős román katonatiszt félrehívott, és magyarul mondta, hogy rengeteg fegyver, robbanószer van magánkézen, mindenkit megmotoznak, de ne felejtsem el, hogy az egész koncerten én leszek a legjobban megvilágított célpont.  

Ám ez csak addig töltött el szorongással, amíg fel nem mentem a színpadra, onnantól csak a zene és a közönség létezett. 

Kép

D. Nagy Lajos

– Életre szóló élmény lehetett, ráadásul még abban az évben egész Erdélyt bejárták… 
– A koncertből készült Temesvári vasárnap című koncertlemez az első magyar hanglemez volt, amelyet Romániában legálisan meg lehetett vásárolni. Szeptember 1. és október 10. közé le is kötöttek nekünk egy harminc állomásos erdélyi turnét. Gyergyószentmiklósra mínusz hat fokban érkeztünk, s a Jégszínházban léptünk fel. A közönség a jégen állt, mi az erkélyen játszottunk. Fűtés helyett jobb oldalt egy forralt borral, bal oldalt egy szilvapálinkával teli üst volt, bennük merőkanál. Azzal tudtunk „fűteni”, ha fáztunk. De a szálloda recepciósa is nevetett, amikor a fűtésről érdeklődtem, ami évek óta nem működött. Szerencsére két dolgot vittem magammal: villanykörtét, mert a bátyámtól tudtam, hogy nincs sehol, és merülőforralót, hogy tudjak teát főzni. Üres padlóváza pedig minden szállodában volt, hát engedtem bele vizet, beletettem a forralót, s mire visszaértünk a koncertről, lett melegvizem. Le is mosakodtam vele, majd egy újabb adag reggelig a fűtést biztosította. 

– Ebből ítélve igazi túlélőtípus. Csak nem a családjából örökölte? 
– Lehet, mert az anyai nagyapám az első világháborúból századosként egy karcolás nélkül hazajött. Osztrákként tiszta magyar alakulathoz csatlakozott, magyarul is anyanyelvi szinten beszélt, plusz – Bereg megye utolsó királyi főerdészeként – még nyolc másik nyelven. Egy tábori levelezőlapon kérte meg nagyanyám kezét, de haza kellett jutnia, hogy el is vehesse. A Piave-folyónál csaptak össze az olaszokkal, és három önként jelentkezőt kértek a jeges vízbe beúszni, hogy az olaszok rájuk lőjenek, s kiderüljön, hol vannak a nehézfegyvereik. A túlélőknek 30 nap szabadságot ígértek. Ő jelentkezett, a vízben egy sziklába kapaszkodott, amíg tüzeltek, majd visszaúszott, túlélte. Így jöhetett haza esküdni. 

– Ezt a történetet a nagymamájától tudja? 
– Igen, a bátyámmal együtt ő nevelt fel minket, miután elváltak a szüleim. Apám erre, anyám arra, mi meg maradtunk hármasban a mamával. A bátyámmal féltestvérek vagyunk, az ő édesapja erdélyi arisztokrataként a világháborúk után egy munkatáborban halt meg. A nagymama pedig hithű keresztény volt, Szatmárnémetiben egyházi iskolába járt, minket is erre az értékrendre nevelt. 

– Amit elmond, igen nehéz kezdetnek hangzik. Szép volt azért a gyerekkora?  
– Gyereknek lenni mindig szép, noha nagyon sokat nélkülöztünk. Valamit mindig ettünk, de nem azt, amit szerettünk volna, hanem ami jutott.  

Nem volt könnyű időszak, főleg, hogy a váláskor apám eladta a házat, amiben éltünk, így onnantól mindig ahhoz a rokonhoz mentünk, aki épp befogadott. De valószínűleg innen jön az a tulajdonságom, hogy soha nem adom fel.  

Mert ha úgy alakult volna az életem, ahogy a nagykönyv írja, akkor bűnözővé kellett volna válnom… 

– Ehelyett – a nehézségekből építkezve – nyilván szilárd értékrendet próbál továbbadni a három gyermekének… 
– Vallom, hogy a gyereknevelés kilencven százalékban példamutatás. Én teljesen más ember lettem, amikor családot alapítottam, előtte egocentrikus, önzésre hajlamos voltam. Egyedül éltem, így természetes módon én álltam a középpontban, mindent a saját szemüvegemen át láttam. De a gyereknevelésnek minden percét kiélveztem, figyeltem rá, hogy ősztől tavaszig én vihessem őket iskolába, tanulhassak, foglalkozhassak velük. Volt, hogy nyáron a turnéra is velem jöttek. Tudatos döntés volt, hogy megállapodtam, de az is, hogy ehhez előbb a feltételeket teremtettem meg, hogy el tudjak tartani egy családot. Ebben segített, hogy közgazdaságtant tanultam, tudom, mi fán terem a pénz. A Bikininek is én vagyok a turnémenedzsere, én kötöm a szerződéseket, fizetem a zenészeket, technikusokat, sofőröket. Még sosem volt tartozás vagy anyagi probléma. 

Kép

Bikini zenekar

– Lehet, hogy ha ’92-től nem tartanak néhány év szünetet, ma nem lenne a zenekar? 
– Akkor mindenki szabadságra vágyott, hát szétszéledtünk, de mind a zene mellett maradtunk. Lojzinak stúdiója lett, fiatalokat fedezett fel, például a Hooliganst. Én olyan kiváló zenészekkel dolgozhattam, mint a nemrég elhunyt Mihály Tamás, aki a zongoristám volt. Igazi abszolút hallású muzsikus, amit eldúdoltam neki, már játszotta is hangszerelve. Emberként pedig, amit mondott, az úgy is volt. De Benkő Laci is írt nekem dalt, amit akkor még nem lehetett számítógépen átküldeni. Feljátszotta hát az üzenetrögzítőmre… A Bikiniben a szövegeket többen írtuk, és Lojzi zenéjétől lettek egységesek a dalok. A szólólemezre azért hívtam más barátaimat játszani, hogy egyrészt más legyen, mint a Bikini, másrészt ahogy Paul McCartney mondta: időnként másokkal is zenélnünk kell, mert óhatatlanul tanulunk egymástól. Annál többek leszünk, minél több zenésszel játszhatunk együtt. 

– Ha már visszatértünk a szólólemezhez, milyen további tervei vannak az új dalokkal? 
– Ha a vírushelyzet engedi, szeretnék majd egy nagykoncertet belőlük, mert ezeket élőben is elő kell adni! Nagyon élvezem azt is, hogy újra gitározhatok.  

Mindenkit arra bátorítok: tanuljon meg játszani valamilyen hangszeren! Mindegy, hogy szájharmonika, hárfa vagy más. Élje meg az élményt, hogy milyen zenélni.  

Először egyedül, aztán azt is, milyen másokkal együtt. Amikor középkorú, vidéki urak hozzák a hangszereiket, összeülnek egy nappaliban, elkezdenek együtt muzsikálni, és nagyon jól érzik magukat… Ezt kívánom mindenkinek. Biztos, hogy mindjárt az egész világot másképp fogják látni! 

Szabadidejében műfordító 
„Hobbiból lefordítottam egy angol thrillert a barátaimnak, amit iszonyú izgalmasnak találtam. Az egyik kiadó, amelyikhez elvittem, próbálta megszerezni a kiadási jogot az angol tulajdonostól, de az visszakérdezett: miért a szerző hetedik könyvével kezdünk, előbb fordítsuk le az első hatot. Itt tart a dolog, még nem tudom, belevágnék-e. Elég időigényes, júliustól novemberig dolgoztam rajta, még turné közben a kocsiban is. Ha nem zenélnék, biztos műfordítónak állok, imádok ezzel foglalkozni!”