Scherer Péter: „A való életben megengedőbb apa vagyok, mint az Apatigrisben”

– Milyen filmes munkák találnak meg mostanában?
– Most két filmet is forgatok: az egyik A játszma című, az ‘50-es években játszódó magyar kémfilm, amelyben egy alezredest alakítok, a másik pedig egy romantikus vígjáték, a Nagykarácsony. Utóbbi egy karácsonyi vásáron játszódik, a főszereplő Ötvös Andris, én pedig egy régivágású, seftelős butikos bőrébe bújok, akit meglegyint a szerelem szele. Reméljük, hogy egyszerre egy szórakoztató és meghitt filmet láthatnak majd a nézők a mozikban, amely a legszebb karácsonyaikat idézi meg.

– Egy színésznek folyton meg kell felelnie, óhatatlanul kap kritikákat, visszajelzéseket arról, hogy valamit nem jól csinál. Ez hosszú távon nem önbizalomromboló?
– Ha tudom, hogy egy rendező tehetséges, akkor meg kell bízzak benne, akkor is, ha kritizál, vagy ha máshova szeretné helyezni a hangsúlyokat az általam játszott karakterben.

Nekem a legtöbb filmben szerencsém volt, mert olyan szerepeket osztottak rám, amik alkatilag nagyon passzoltak hozzám, így teljesen természetes módon tudtam játszani, és pontosan éreztem, mik az elvárások velem szemben.

Színházban már más a helyzet: A gondnok című előadás Astonja egy nálam jóval lassabb beszédű, tétovább figura. A próbákon – pont ezért – elkerülhetetlen volt a rendezői kritika. A Krétakörben gyakran kérték tőlem, hogy a szereplőm ne legyen Pepés, és a Bárka Színházban Tim Caroll angol rendező is mindig mondta: „Pepe, ne gesztikulálj, ne mutogass a kezeddel! Csak a száddal fejezd ki a figurát!” Ez egy olyan izgő-mozgó embernek, mint amilyen én vagyok, nagy kihívás volt.

– Amikor egy fiatal felnőtt bejelenti otthon, hogy színész szeretne lenni, általában kétféle fogadtatásra lel: támogatják, vagy pedig elhangzik a „tanulj valami normális szakmát!” utasítás. A te szüleid hogyan reagáltak annak idején?
– Még csak meg sem lepődtek túlzottan azon, hogy színész szeretnék lenni, ugyanis már gyerekkoromban megnyertem a Ki mit tud?-ot Ajkán egy Karinthy-prózával, és rendszeresen szavaltam ünnepségeken is. A mikrofontól lázba jöttem, volt, hogy valóban szó szerint be is lázasodtam fellépés előtt. Édesapám, aki mérnök volt, csak annyit mondott, hogy valamilyen diplomának márpedig lennie kell. Először a Színműre felvételiztem, de nem jött össze, így aztán elmentem a Budapesti Műszaki Egyetemre.

– Édesapád szigorú ember volt?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy magasra tette a lécet, önmagával szemben is. A piaristákhoz járt Veszprémbe, tizenhét évesen elvitték hadifogságba, ahol megtanult oroszul és anyanyelvi szinten németül. A szabadulása után egyetlen év alatt, kitüntetéssel végezte el a gimnázium harmadik és negyedik osztályát. Építészmérnök szeretett volna lenni, de ezt nem engedték, mert a nagyapám a régi rendszer embere, veszprémi jogász, járási főszolgabíró volt, akitől a szocializmusban gyakorlatilag mindenét, a házát és a munkáját is elvették. Végül Miskolcon végezhette el az egyetemet, bányagépész-mérnök lett. Szeretett mindennek utánaolvasni, így a betegségeinek is. Könyvből tanulta meg a bádogozást és a vízvezeték-szerelést, szerette a komolyzenét és a Játék és muzsika tíz percben című komolyzenei műsort a Kossuth Rádión. Otthon mindig megnyerte.

– A gyerekeid hogy viselik, hogy az apukájuk ismert ember?
– Ebbe nőttek bele, pontosabban, ahogy ők cseperedtek, úgy nőtt velük együtt az ismertségem.

Megszokták és megtanultak együtt élni vele. Nem lubickolnak benne, nincsenek ellene sem, de tény, hogy szívesen maradnak a háttérben.

A saját jogukon szeretnének érvényesülni, és ez így helyes. Annak idején én is igyekeztem kikerülni édesapám árnyékából.

Kép

Scherer Péter az Apatigris fotózásán - Kép: RTL Magyarország

– Egy ideje az RTL Most-on futó Apatigris című sorozatban láthatnak a nézők, főszerepben. Úgy tudom, hogy Fruzsi és Bori lányaid épp ugyanannyi idősek voltak – 23 és 21 évesek – a forgatás idején, mint a sorozatbéli lányaid, Vivi (Rujder Vivien) és Laura (Schmidt Sára).
– Igen, Köbli Norbert a szerepek leosztásakor az első perctől kezdve bennem gondolkodott. A főszereplő Péter nagyon félti a lányokat, folyamatosan csekkolja, hogy hova, kikkel és milyen bulikba járnak. „Tudod te, hány óra, kislányom?”; „Milyen buliba mész?!”; „Hogyhogy ittál?” – ilyen és ehhez hasonló kérdéseket szegez nekik. A való életben a lányaimmal sokkal megengedőbb vagyok, nem leselkedem utánuk. Mindig is bíztam abban, hogy amit a feleségemtől és tőlem az évtizedek során kaptak útravalóul, azt nem felejtik el, és hasznosítják. Bízom bennük, és inkább csak a nagyobb mérföldköveknél szeretek beavatkozni, segíteni, tanácsot adni. Tudod, amikor például olyan sorsfordító kérdések elé kerülnek, mint költözés, egyetemváltás, Erasmus-pályázat, külföldre költözés, ilyesmik. 

– Egy lányos apának már maga a randi szó is „vörös posztó” szokott lenni. Ismerek olyan apukát, aki, mielőtt a lánya udvarlóját fogadta volna, vett egy olyan pólót, amin a következő szöveg állt: „Amit te csinálsz a lányommal, én is azt fogom csinálni veled!”
– Nekünk szerencsére eddig nem volt nehéz dolgunk a lányokkal. Nem voltak olyan udvarlóik, akikre azt mondtuk volna az anyjával: „Atyaég, na, ezektől szabadítsuk meg őket!”

Olyan sulikba és közegbe jártak, amelyek nem vitték rossz útra őket, jól működő barátságok és kapcsolatok vannak körülöttük.

A kisebbik lányom barátja sokszor van velünk – nagyon klassz srác, remélem, hogy sokáig kitartanak egymás mellett.

– Említetted, hogy izgő-mozgó ember vagy, és erről eszembe is jutott, hogy mi általában akkor interjúzunk, amikor bringatúrán vagy a családdal, vagy amikor útra kelsz rollerrel. A mostani alkalom a kevés kivétel közé tartozik, most statikusak vagyunk.
– Én ilyen tekerős, mozgós ember vagyok, a családomat is erre szoktattam. Itthon négy, a Balatonon nyolc kerékpárunk van, na meg rollereink. Mindent imádok, ami gurul vagy ami csúszik. Harmadéves egyetemista voltam, amikor nyertem egy gördeszkát. Kijártam vele a Hősök terére gyakorolni, utcasrácokkal fogócskáztam. Síelni is imádtam, de egyszer túl vagány voltam, és egy térdműtét véget vetett a mókának. Ha a Balatonon valamelyik haver lehoz egy szörföt, még ma is szívesen szállok fel rá – az egész fiatalkoromat végigszörföztem.

– Több mint huszonöt éve együtt vagytok a feleségeddel. Ennyi idő alatt sikerült választ találni arra, hogy mi a titka a jól működő párkapcsolatnak?
– Rengeteg kompromisszum, elfogadás és megbocsájtás.

A házasság hullámvölgyekkel és szépségekkel tarkított nehéz üzem.

Manapság az első komolyabb konfliktusnál szét szoktak menni a párok – mi inkább megpróbáljuk megoldani a konfliktusokat. A feleségem csodálatos nő és anya. A teljes backstage-t – a három gyermekünket, a komplett háztartást és engem – örömmel és fantasztikusan menedzseli. Amikor látja, hogy sikereket érünk el, tudja, hogy abban ő is erősen benne van – nagyon sokat köszönhetek neki.