Fogadjátok el a diplomámat! - Az első női orvosok

A szülésznők egészen régi időktől kezdve elismert szaktekintélyei hazánknak: 1151-ben már kriminalisztikai, így szüzességi vizsgálattal is megbízták őket, és feltételezhetően őket láthatjuk a Képes Krónikában a Szent István, illetve Nagy Lajos királyunk születését bemutató képeken. A 16-17. században pedig, mivel az országban működő kevés orvos csak kevés helyre juthatott el, a főnemesek feleségei gyakran foglalkoztak udvarnépük és a jobbágyság gyógyításával. Mégis, amikor a női orvoslás hazai történetére gondolunk, Hugonnai Vilma jut eszünkbe, és az, hogy diplomáját csak évtizedekig tartó küzdelem után tudta elfogadtatni.

Az ő története már egy olyan korszakban játszódik, amikor óriási változásokon ment át a világ. Míg korábban mindenki értett „mindenhez” egy bizonyos szinten, a 19. századtól az élet egyre több területén radikális szakosodás állt be – gondoljunk csak a céheket felváltó manufaktúrákra, majd az azt követő gyári munkásra –, így az emberek inkább azt keresték, mi az az egy, amiben a legjobbak lehetnek.

Egy nemesasszony értett a birtok gazdasági irányításához, a kézimunkához, írt verseket, leveleket vagy önéletrajzot, férje távollétében meg tudta védeni otthonát és a körülötte élőket tudásától függően gyógyítani is tudta. Mivel a sokrétű szerepvállalás mind összeegyeztethető volt a családi élettel, senki sem kifogásolta.

A polgárosodó társadalom viszont mindent a feje tetejére állított. Megjelentek az első költőnők, akik már nem korábbi mintákat utánoztak, hanem saját zsenijüket akarták megmutatni a világnak. Megjelentek a színésznők, akik az egész országot meg akarták hódítani vándortársulatukkal. És megjelent az orvosnő, aki már külföldi egyetemet végzett és a gyógyítást nem időszakos segítségként, hanem teljes állásban kívánta művelni. Ez a korabeli férfiakban gyakran rosszallást váltott ki, hiszen ezek teljes embert kívánó feladatok, s így nehezen összeegyeztethető a korábbi családmodellel. A nők pedig sokszor be is váltották az előítéleteket: a korai családi lap szerkesztő-újságírója, Kánya Emília elvált, ahogy az első színésznők és Hugonnai Vilma is. Ám idővel mindenki megtalálta helyét az új világban.

Rózsadombról a kórházba

Fonó Renée és férje jómódban éltek Budán, egy kétszintes rózsadombi villában. A férj kereskedett, a nő pedig kedves háziasszonya volt a hétvégi társasági eseményeknek. Renée a hétköznapokat azonban Pécsett töltötte, ahol orvosnak tanult. Kezdetben gyermekgyógyászattal foglalkozott, budapesti gyerekkórházakban – az ő irányításával kezdték meg a gümős agyhártyagyulladás antibiotikumos kezelését hazánkban.

Több idegen nyelven tárgyalóképes férje a szocializmusban is utazhatott, így a vele tartó Renée lépést tarthatott a tudomány fejlődésével. Hágában elsajátította a kardiológia akkor legfejlettebb technikai fogásait és új orvosi szakkönyvekkel tért haza. Ennek eredményeképp Kelet-Európában elsőként nálunk indult meg a modern szívgyógyászat. Noha korszerű berendezéseknek híján volt az ország – Fonó New York-i nagynénje vett két katétert, amelyeket hazaküldött, hogy elkezdhessék a beavatkozásokat –, hamarosan megérkeztek az első sikerek a diagnosztika és a beavatkozások területén. Fonó Renée tragikus módon mégis egy orvosi hiba miatt hunyt el: férje betegágya mellett kapott infarktust, amit a segítségére siető orvosok nem ismertek fel.

Kolozsvár szemésznője

Fugulyán Katalin (1888–1969) egyike volt annak az első három női hallgatónak, akik 1906-ban megkezdhették egyetemi tanulmányaikat Kolozsváron. A tudósnő pályája szépen ívelt felfelé, elnöke volt a főiskolát végzett nők kolozsvári szervezetének, cikkeit orvosi szaklapok közölték, 1944-ben a Szemészeti Klinika tanára lett. A társadalom minden rétegéből érkeztek hozzá betegek, kezelte Reményik Sándort és Kós Károlyt, de megfordultak nála szegények, politikai menekültek, háborús sérültek is – utóbbiakat ingyen gyógyította. Előadásokat tartott a Marianumban, a Református Kollégiumban és gyári munkásnőknek.

A kiváló szaktudás emberséggel párosult személyében, a Vöröskereszt kitüntetéssel díjazta szociális tevékenységét. A kommunista Románia persze máshogy viszonyult hozzá: először rendelőjét vették el, majd később szolgálati lakását is, majd egyetlen szobában lakhatott (két másik család mellett), amelynek bejárata a közös fürdőszobán keresztül nyílott.

A júniusi Képmás magazinban egy olyan nőről olvashat, aki férfinak adta ki magát azért, hogy orvosnak tanulhasson. Fizesse elő a lapot!