„Mért hagytad el érseki széked” – Mohács hadvezérének tragikus élete
„Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked; / Nem halt volna hazánk disze, virága veled.” (Kisfaludy Károly: Mohács)
A török fenyegetés
A 13. század végén Kis-Ázsiában, a Bizánci Birodalom romjain új, erős muszlim állam jött létre, az oszmán törökök szultanátusa, amely kezdettől igyekezett hódítóként megvetni a lábát Európában. Hadai 1354-ben léptek a Dardanelláknál kontinensünk földjére. A következő évszázadban a székhelyét is Európába, Drinápolyba áthelyező birodalom sorra igázta le a balkáni országokat: uralmuk alá kerültek a szárazföldi görög területek, Albánia, Bulgária. A szervezettség, létszám és haditechnika dolgában is fölényben lévő török hadak 1389-ben Rigómezőnél megsemmisítő vereséget mértek a Szerb Fejedelemség csapataira. 1396-ban győztek a balkáni államok segítségére siető Zsigmond magyar király lovagjai felett, megrohanták Havasalföldet és Moldovát, és a magyar hadak 1444-es várnai vereségének is köszönhetően az egész Balkán felett szilárd uralmat építettek ki. Távlati céljuk Közép- és Nyugat-Európa meghódítása, a Nyugat kapujának, Bécsnek az elfoglalása, a muszlim hit harcos terjesztése volt. 1453-ban bevették Konstantinápolyt, és elérték a kereszténység és a Nyugat védőbástyájának számító Magyar Királyság déli határát. Hunyadi János 1456-ban Nándorfehérvárnál döntő győzelmet aratott felettük, ezzel jelentősen késleltette a török hódítást. A következő fél évszázadban a törökök nem támadtak (közben inkább Ázsiában viseltek hadat), ám 1520‑tól egy új, fiatal, ambiciózus szultán, II. Szulejmán trónra lépésével várható volt, hogy a muszlim hadak döntő rohamra indulnak a gazdasági válságban és politikai anarchiában vergődő, parasztháború által dúlt Magyarország ellen.
Katonai karriertől a ferences kolostorig
Az Abaúj vármegyei kisnemes, Tomori Pál 1475 körül látta meg a napvilágot. Fiatalon katonának állt a Bornemissza család szolgálatában, majd különféle katonai és igazgatási tisztségeket viselt. A kisebb török betörések idején komoly hadi tapasztalatokat szerzett, 1512-ben pedig királyi követként az isztambuli udvart is megjárta. Fogaras, majd Munkács kapitánya volt, 1518-tól pedig budai várnagyként szolgált. 1520-ban, feltehetően a menyasszonya halála okozta lelki válság miatt lemondott rangjáról, és Esztergomban belépett az obszerváns ferencesek szerzetesi közösségébe.
1521-től kiújult a háború a déli végeken.
Mivel tapasztalt hadvezérek alig álltak az ország rendelkezésére, a király és a főurak Tomorit igyekeztek rábírni, hogy a barátcsuhát ismét páncélingre cserélje, ám ő sokáig nem állt kötélnek.
Végül VI. Hadrián pápa parancsba adta neki, hogy hagyja ott a kolostort, fogadja el kinevezését Kalocsa érsekévé, és ezzel együtt térjen vissza a hadak élére.
Mohács tragikus sorsú hadvezére
Tomori lett a déli határ védelmének felelőse. Mivel a királyi kincstár üres, a főurak zöme pedig fukar volt, érseki jövedelméből toborozta a végvári hadakat. Megerősítette Péterváradot és a többi végvárat, 6000 katonájával Szávaszentdemeter környékén több győzelmet is aratott a boszniai török hadak felett. 1526 elején híre ment, hogy maga a szultán indul a török fősereg élén Magyarország, közvetve pedig Bécs ellen. A királyi udvar pánikba esett, a hadsereg felkészületlen volt, a külföldi segélyek gyéren csordogáltak. Tomori lemondott, de végül maradásra bírták. Arra készült, hogy a Dráva és az Al-Duna vonalán megállítja vagy legalább megzavarja a szultáni hadat, amely 1526 derekára bevette Péterváradot, Újlakot, Eszéket, és átkelt a Dráván. A lassan gyülekező magyar hadak Mohácsnál várták a törököket. Az ország főkapitányának Tomorit jelölték.
Az alig harmincezres magyar sereg a szultán legalább hatvan-hetvenezres hadával, erős tüzérségével szemben gyenge, hadállása előnytelen volt.
Felmerült a visszavonulás, az erősítések bevárásának gondolata, ám Tomori úgy ítélte meg, a visszavonulás már kockázatos.
A csata 1526. augusztus 29-én, kora délután, hosszú várakozás után vette kezdetét. A Tomori vezette középhad rohamra indult, a szárnyakon azonban a törökök megkerülő hadmozdulata zavart okozott. A magyar lovasság belefutott a török tüzérség és a janicsárok sortüzébe, és a támadás véresen összeomlott. Aki tehette, menekült. Estére tizenöt-húszezer magyar halott maradt a harcmezőn, menekülés közben életét vesztette II. Lajos király is. Az első vonalban elesett Tomori, akinek levágott fejét a szultán kopjára tűzette a sátra előtt. Ezután a szultán hada zavartalanul nyomult tovább Budára, amelyet kirabolt, mielőtt az ország középső részét pusztítva visszaindult Belgrád felé.
Az összeomlás a magyar oldalon teljes volt. Az ország király nélkül maradt, már érződött a trónutódlás körül kirobbanó polgárháború előszele. A középkori magyar állam lényegében összeomlott, a következő másfél évszázadban teljesen ki volt szolgáltatva a muszlim hódításnak. Tomori Pál, a végvári vitézből lett kalocsai érsek legnagyobb nemzeti tragédiánknak lett a szimbóluma, de jelképe a reménytelen helyzetben is hazáját védelmező magyar katonának is.
Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>