Akik megírják az emlékeinket: Memoár Műhely
Tudjuk, hogy örökölni nemcsak vagyont, külső és belső tulajdonságokat lehet, de bizony sorsot is. Elődeink élettörténete, örömei és fájdalmai a mi életünkre is hatással vannak; ha megismerjük ezeket, az nem csupán formál bennünket, de rengeteget tanulhatunk is belőle. A Memoár Műhely alapítójával, Csák Annával emlékezésről, elmúlásról, örömökről és tragédiákról beszélgettünk, amelyek óhatatlanul minden ember életének részei. A Műhely célja, hogy lejegyezze és könyv formájában elérhetővé tegye idős családtagok, hozzátartozók visszaemlékezéseit, hogy az életüknek ne csak az unokák külső vagy belső tulajdonságaiban maradjon látható nyomuk.
– Általában kik keresnek meg benneteket, hogy írjátok meg egy családtagjuk történetét? Hogyan kezdtek neki a munkának?
– Az, hogy megismerjük, honnan jövünk, általános vágyként él az emberekben. Mindenkinek van olyan őse vagy felmenője, akivel kapcsolatosan azt kívánja, bárcsak levehetné a polcról a róla íródott könyvet. A megbízóink általában a mesélők gyermekei, unokái, akik szeretnék a szeretett családtagjaik öregedésével illékonnyá váló emlékeket ilyen formában is megőrizni.
A munka első fázisában hármasban szoktunk leülni: a mesélő, az interjúkészítő és a megrendelő. Fontos, hogy tisztázzuk a kereteket, mire számíthat az interjúalany, mi fog történni a beszélgetések során. Mesélőink olykor húzódoznak eleinte, mert azt gondolják, az ő életükben nem történt semmi érdemleges… Ám amikor kicsit megkapargatjuk a felszínt, egészen érdekes történetek kerülnek elő.
Egy életben, születéstől öregkorig óhatatlanul érnek nagy örömök és nagy fájdalmak mindenkit. Az élet természeténél fogva drámai, és ez az, amitől minden egyes történet különleges lesz.
Velem még egyszer sem történt meg, hogy egy mesélőt hallgatva unalmat érezzek. Ritkán gondolunk bele, hogy mennyi mindenen küzdöttük magunkat keresztül, mennyi erőfeszítést tettünk az életben, hogy oda jussunk, ahol most vagyunk. Amikor végzünk az interjúkkal, sokszor büszkeség, öröm vagy hála tölti el a mesélőt – hálásak, hogy mennyi mindent megtettek önmagukért, a családjukért, a környezetükért. És hálásak azért, hogy volt idő erre emlékezni.
– Egy ilyen hosszadalmas és mély interjúsorozat akár pszichoterápiaként is szolgálhat.
– Az emlékek meghallgatása, megírása nem azonos a pszichoterápiával; fontosnak tartjuk, hogy a kettő közé egyértelmű határt húzzunk. A beszélgetés, a múltra emlékezés, a jelenre reflektálás és a jövőről gondolkodás – az időtávok érzékelése – ősi emberi vonás. Ugyanakkor a beszélgetés a másikkal való kapcsolódás eszköze is egyben. A pszichoterapeuta feladata, hogy a nehézséggel, elakadással küzdőket vagy azokat, akik az őket ért traumákat szeretnék feldolgozni, megfelelő terápiás eszközökkel támogassa. Ehhez komoly pszichológiai szaktudás kell, ami nem a mi terepünk. Nem célunk a régi sebek feltépése vagy a mesélő megváltoztatása, nem akarunk beavatkozni, csak kérdezünk és hallgatunk. Ugyanakkor azt már sokszor megtapasztaltuk, hogy az összpontosított jelenlét és elfogadó figyelem önmagában is hat, ahogy egy baráti beszélgetés is.
– Hogyan jött az ötlet, hogy életútinterjút készítsetek, és a meghallgatott történetet könyvformába öntsétek?
– Szociológia szakos hallgatóként jöttem rá arra, hogy nagyon érdekelnek az emberi történetek. Alapvetően is kíváncsi természet vagyok, ezért amíg rá nem találtam a valódi hivatásomra, rengeteg spontán interjút készítettem arról, hogy ki hogyan jutott oda, ahol éppen tart, hogyan hozta meg élete nehéz döntéseit. Még az egyetemi éveim alatt megismerkedhettem az életútinterjú módszerével, és mind a négy, akkor még élő nagyszülőmmel készítettem egy-egy interjúsorozatot: ezek meghatározó állomást jelentettek az életemben, egyben fontos építőkövei a hozzájuk fűződő kapcsolatomnak. Azóta egyre tisztábban látom és hiszem, hogy amire időt szánunk, az növekszik.
Soha annyi akadály nem gördült még elénk, hogy érdemi időt szánjunk egymásra, mint napjainkban. Sokkal gyorsabb a tempó és rengeteg a tennivaló. Gyakran a családon belül is az intéznivalókra megy el az energia, és az online világból is soha nem látott mértékű zaj szűrődik át az életünkbe.
Nagy eltökéltség kell hozzá, hogy fenntartsuk az időt az egyszerű együttlétre, egymásra figyelésre, jóleső beszélgetésre. Ebben szeretnénk segíteni a mesélőinknek és családjaiknak.
– Hogy tapasztaljátok, mennyire volt más az idősebbek időérzékelése, mint nekünk, akik egy felgyorsult világban élünk?
– A születés, az élet és a halál egyetemes osztályrészünk, mindannyiunkra ugyanúgy vonatkozik, nehéz lassítani vagy gyorsítani. Az egyik lényeges különbség a várakozás képessége: az idősebb generációk életének szerves része volt, hogy bizonyos vágyaik nem azonnal vagy akár egyáltalán nem teljesültek be, és ezzel meg kellett birkózniuk. Másfelől az egyenletesen telő idő emlékekben megmutatkozó lenyomata más arányokat mutat. Mesélőink zöme 60-90 év között van, vagy még annál is idősebb. Az első két-három órás interjúülés általában szinte teljes egészében a gyerekkorról szól, pedig időarányosan az sokkal kisebb része az életüknek – mégis ezek az élmények nagyon elevenen maradnak meg az emlékezetben.
Egyébként akkoriban az eszköz nélküli játék sokkal gyakoribb volt, kevesebb tárgy vette körbe az embereket. Jelenleg egy háztartásban vagy egy gyerekszobában szinte meg sem tudjuk számolni a játékszereket. Az egyik nagyapám kedvenc gyerekkori játéka az volt, hogy a barátaival a patakparton gyúrtak egy nagy sártéglát, öklömnyi üreget fúrtak bele, aztán lyukkal lefelé fordítva jó erősen a földhöz vágták, hogy pukkanjon egyet.
– Mennyire nehéz kivívni az idősek bizalmát, hogy megnyíljanak és mesélni kezdjenek?
– Az interjú olyan, mint egy kibontakozó kapcsolat: a bizalom kiépüléséhez idő kell. Az, hogy ki mennyire enged betekintést az életébe, nagyban függ a habitusától. Egyik fontos alapvetésünk, hogy csak olyan emberrel beszélgetünk, akiben megvan a nyitottság a megosztásra, és szívesen mesél nekünk. A mi feladatunk az, hogy időt adjunk az emlékezésre.
– Mennyire szükségszerű, hogy bevonódjatok a személyes élettörténetekbe? Mennyire tudtok külső szemlélők maradni?
– Egy örömökkel és fájdalmakkal teli élettörténetet lehetetlen bevonódás nélkül hallgatni.
Viszont akkor végezzük jól a munkánkat és tudunk kellőképp odafigyelni a mesélőre, ha a saját érzéseink, gondolataink, emlékeink nem vonják el a figyelmünket.
Interjúkészítőként nagyjából 10 órát töltök egy mesélővel, a szerkesztőink ennek sokszorosát; gyakran hetekre teljesen alámerülnek a szövegben. Éppen ezért minden együttműködés végén össze szoktunk gyűlni a csapattal – még ha most a járvány miatt csak virtuálisan is –, hogy megünnepeljük a kötet megszületését. Ez abban is segít, hogy lezárjuk magunkban e tartalmas, intenzív időszakot.
– Hogyan épül fel egy életútinterjú? Van egy „lineáris fonal”, amit követtek?
– Van egy kipróbált és a tapasztalataink mentén tovább csiszolt interjúvázlatunk azokkal a témákkal, amelyekről mindenképpen szeretnénk beszélni. Ez egy nagyrészt lineáris szál, de a visszaemlékezés azért nem így működik. Amikor elkezdünk valakivel beszélgetni, sokszor tapasztaljuk, hogy mintha kihúznánk a dugót a palackból: elkezd ömleni a sok emlék. A szerkesztésnek pont az a célja és feladata, hogy minden egyes történet és mozzanat a helyére kerüljön, és az olvasó egy olyan történetívet kapjon, amelynek köszönhetően könnyű kapcsolódni a szöveghez. Nem szükségszerű, hogy minden eseményhez dátumot rendeljünk, hiszen az emberi emlékezetre sem ez a jellemző, gyakran csapongunk. Történetekben határozzuk meg magunkat, és ezek a történetek ezer szálon kapcsolódnak egymáshoz. Feladatunk, hogy egy rendezetlenebb, élőszóbeli megnyilatkozást befogadható írásbeli szöveggé formáljunk. Akkor lesz jó a történet, ha teljes mértékben azt az embert érezzük a szöveg mögött, aki mesélt.
A munkánknak nemcsak egy könyv létrehozása a célja, hanem az is, hogy új beszélgetések induljanak családon belül, új kapcsolódási lehetőségek nyíljanak meg.
– Hogy szokták fogadni az elkészült kötetet?
– Hatalmas öröm, amikor az elbeszélő kezébe adjuk a könyvet, megerősítő élmény mindenkinek. A megrendelőink, a családok, ha még nem olvasták a szöveget, kíváncsiak, izgatottak szoktak lenni. Ha pedig ők is jobban bevonódtak a történetek alakításába, a fényképválogatásba vagy akár a fülszöveg megírásába, akkor a jól elvégzett munka utáni elégedettséget látjuk rajtuk. Sajnos mivel idős és nem ritkán gyengébb egészségi állapotú emberekkel készülnek az interjúk, az is előfordult már, hogy mire elkészült egy kötet, a mesélő már nem vehette kézbe. Ez mindenkinek nehéz, viszont egyben kapaszkodót is adhat, hogy a szeretett személy történetei, gondolatai ebben a formában velünk maradnak.
– Van kedvenc történeted?
– Persze, mindig van; akivel éppen beszélgetek, akinek az életében éppen benne vagyok, általában azok a történetek a legélénkebbek. Nagyon tetszett például az a jellemzően 20. századi történet, amit egy grófkisasszonytól hallottam, akit gyerekkorában a családjával kitelepítettek, és később osztályidegenként fodrászként dolgozott. A kitelepítés után annyira nem maradt semmijük, hogy egy eltett abroszból – amit a kastélyban ünnepi alkalmakkor használtak – varrtak a gyerekeknek ruhát, amelyen ott virított a rangjukat jelző kilencágú korona. Ezek azok az apró történetek, amelyek révén a történelem közelebb kerül hozzánk és tapinthatóvá válik.
Az utóbbi időben előfordult, hogy különböző történetek összeértek: egy pár évvel korábbi interjúsorozat mesélője ugyanúgy ott állt a Bem téren 1956. október 23-án, mint egy másik mesélőm édesapja. Két utcával arrébb pedig egy harmadik mesélőm rejtőzött egy szenes pincében a családjával, kisgyerekként, ugyanazokban a napokban…
– Mi az életinterjú-készítés nehézsége és mi a szépsége számodra?
– Nehéz, amikor végzek egy interjúfolyamattal, és el kell búcsúznom attól, akit megismertem és akiről annyi mindent megtudtam. Időnként nehéz az is, amikor valaki, miután annyi történetet elmesélt – fájdalmas és örömteli eseményeket –, azt mondja, hogy ezt vagy azt a részt inkább hagyjuk ki a könyvből. A mesélő és a családtagok szokták meghozni ebben a végső döntést, de a mérlegelés folyamatát mi segítjük.
Csodálatos viszont azt megtapasztalni, hogy amikor ezek az idős emberek mesélni kezdenek, közben visszatalálnak a saját legragyogóbb önmagukhoz. Ahhoz az emberhez, akik életük nagy részében voltak: tevékenyek, tele erővel, tervekkel, vágyakkal.
Felemelő és megtisztelő látni, ahogy a mesélőink a múltat átélve megmutatják ezt a friss, néha talán már elfeledett arcukat.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>