„Eddig a ketrecharc volt, mostantól az anyaság lesz a főállásom” – beszélgetés Kárászi-Kovács Alexandra MMA világbajnokkal
Két évvel ezelőtt attól volt hangos a hazai sajtó, hogy világbajnok ketrecharcosa lett Magyarországnak. Kovács Alexandra, két Európa-bajnoki arannyal a háta mögött, 2018-ban megnyerte a bahreini amatőr MMA (másnéven ketrecharc, vagyis kevert harcművészetek) világbajnokságot. Azóta férjhez ment, idén pedig megszületett első gyermekük. Versenyzésről, harcművészetről, anyaságról, illetve jövőbeli terveiről beszélgettem vele.
– Hosszú út vezetett a világbajnoki cím megszerzéséig?
– Az edzőmmel, Palotás Ferenccel 2015-ben elhatároztuk, hogy kipróbáljuk magunkat ketrecharcban is. Mondhatnám úgy, hogy három év speciális felkészülés és az MMA versenyek tapasztalatai vezettek el a világbajnoki aranyig – ami nagyrészt igaz, de nem fedné teljesen a valóságot. Három év önmagában szerintem kevés lenne ahhoz, hogy valaki felkészüljön egy ketrecharc-versenyre. Számomra a Zen Bu Kan Kempo-s évek alapozták meg azt, hogy eljuthassunk idáig. A kempo elég összetett sportág, amely nagyon közel áll több küzdősporthoz, ezért az évek során sikerült más szabályrendszerekben is eredményesen szerepelnem, mint például thai boxban és brazil jiu jitsuban.
Szerettem ezeket a kihívásokat, mert visszajelzést kaptam a képességeimről, a fejlesztendő területekről. Az MMA is egy ilyen mérföldkő volt.
Ez a stílus még közelebb áll a kempo szabályrendszeréhez, mert a küzdelemben vegyesen használható álló- és földharc-technika is. Számomra ez volt a legideálisabb versenyszám, mivel nem kellett visszafognom magam egyik területen sem. Sőt, meg kellett tanulnom használni a ketrecet mint új küzdőteret.
– Hogy élted meg az Eb-sikereket és a világbajnoki győzelmet?
– Hihetetlen időszaka volt ez az életemnek! Nem gondoltam volna, hogy 2016-ban, az első nagy megmérettetésen megnyerem a prágai amatőr Eb-t, legyőzve a kétszeres bajnokot, Gabriella Ringblomot. Elképesztő élmény volt – most is összeugrik a gyomrom, ha visszanézem azt a döntőt. Onnantól vált valósággá és hittük el az edzőmmel, hogy még nagyobb sikereket is elérhetünk az MMA-ban. Ezzel a lendülettel meneteltünk tovább a következő nemzetközi versenyre. 2017-ben csak az elődöntőig jutottunk, mivel a brazil ellenfelem jobbnak bizonyult. Sajnos, nem voltam ott fejben a meccsen, pontozással elment a mérkőzés, bronzéremmel tértünk haza. De nekem hiányérzetem volt, mindenképp vissza akartam menni, adni még egy esélyt a világbajnoki aranynak. Ezért aztán felszívtam magam azzal az elgondolással, hogy most vagy soha. 2018-ban visszamentünk Bahreinbe, hogy elhozzuk, ami ott maradt. Itt minden menetet sikerült idő előtt befejeznem technikai KO-val. Leírhatatlanul boldog voltam, hogy végül meglett az arany.
– Kevés lány foglalkozik küzdősportokkal, te viszont több ágát is kipróbáltad. Leginkább mi vonzott ezekben?
– Egyrészt a kihívás, de ez minden sportról elmondható.
Vonzott az, hogy megtanulhatok verekedni, és tetszett, hogy a tanult technikákat egyre jobban tudom alkalmazni. Egy idő után már meg tudtam állni a helyem a fiúk között.
Motivált a fájdalom is, ami egy-egy ütésből vagy rúgásból származott, mert úgy gondoltam, hogyha el tudom viselni, attól csak jobb és keményebb leszek. Nemcsak testileg erősített meg a küzdősport, hanem lelkileg is.
– 15 éves voltál, amikor először megismerkedtél a földharccal, a tradicionális jiu-jitsuval. A szüleid nem ellenezték, hogy ilyen sporttal foglalkozz, nem féltettek?
– Az még nem zavarta őket, hogy a küzdősportot választottam. Igazából én sem gondoltam volna, hogy ennyire megtalálom majd magam benne. Akkor kezdtek el aggódni, amikor egyre komolyabb versenyeken indultam. Anyum nagyon kevés mérkőzésemre jött el, amit valahol megértek, mert azt nézni, ahogy a szeretted verekszik, rosszabb, mint a küzdőtéren lenni. Azt meg már végképp nem díjazták, hogy belevágtunk a ketrecharcba. Persze szurkoltak és támogattak, amennyire tőlük telt, de mindig megkérdezték, hogy mikor hagyom abba.
– Ezek az edzések és versenyek nem a kíméletességről és a gyengédségről szólnak. Nőként nem aggódtál soha a testi épségedért?
– Tisztában voltam azzal, hogy bármikor megsérülhetek, de mindig sikerült a felkészülésre fókuszálnom, és félretenni ezt a gondolatot. Nagy hangsúlyt fektettünk a védekezésre, főleg támadásból szerettem kontrázni, de ha az volt a taktika, akkor én indítottam. Mindig ésszel próbáltunk bunyózni, és szerencsére ez bevált. Nem is hátráltatott minket soha komolyabb sérülés a felkészülésben; ez hatalmas előny volt a sportmúltamban. Úgy gondolom, emiatt tudtunk viszonylag rövid idő alatt ennyire komoly eredményeket elérni.
– Hogy látod, nehezebb nőként érvényesülni a harcművészetekben?
– Szerintem érvényesülni nem nehezebb, mint férfiként, ha az ember kitartó, elviseli a fájdalmat, és elszánt a küzdősport iránt.
A nehézséget az okozhatja inkább, hogy kevés a női küzdőpartner: magam is többnyire fiúkkal edzettem és készültem fel minden versenyemre, de ez engem sosem zavart.
Sokkal intenzívebben lehet velük fejlődni. Azonban a tanult technikákat nehezebb rajtuk megvalósítani és begyakorolni, mint egy azonos súlycsoportú női ellenfélen. Emiatt jártunk el más klubokhoz gyakorolni, vagy jöttek hozzánk szintén versenyző lányok, akikkel tudtunk „sparringolni” (edzőmérkőzést vívni) a versenyek előtt.
– Ha az edzéseken keménynek kell lenned, akkor miben és hogyan éled meg a nőiességed?
– A hétköznapi öltözködésben nem igazán, mert felbosszant, hogy sose tudom, mit mivel vegyek fel. Pedig néha úgy szeretnék felöltözni valami „nőcisbe”, de legtöbbször elengedem a dolgot. Inkább maradok az egyszerű, gyors, laza és sportos megoldásoknál. De ha egy különleges eseményről van szó, amire van időm felkészülni – ilyen volt a szalagavatóm és az esküvőnk –, akkor előbújik a „hercegnős” énem, és biztos, hogy a legnagyobb abroncsú ruhát választom ki magamnak! Az eljegyzésünk is emiatt volt olyan emlékezetes. A férjem, Balázs, az Anna-bálon kérte meg a kezem. A bál önmagában is nagy meglepetés volt. Tudta, hogy szerettem volna egyszer bálozni, és ezzel lepett meg a névnapomon. Viszont azt nem gondoltam volna, hogy a lánykérést is erre az alkalomra időzíti...
Mesebeli jelenet volt: egy nagy, kék, habos-babos ruhában álltam, abban mondtam neki igent. Nem is lehetett volna ennél különlegesebb…
– Nem sokkal a világbajnokság után volt az esküvőtök, idén pedig megszületett az első gyermeketek. Eredetileg is így tervezted, hogy egy nagyobb győzelem után megpihensz és a családalapításra fókuszálsz?
– Igen, ezt így szerettem volna… Csupán nem gondoltam, hogy mindez valóra is fog válni. Egy csoda! Hálás vagyok mindenért, ami megtörtént velem, velünk!
– Az életed tulajdonképpen a sport körül forog: a Testnevelési Egyetemen tanultál, testnevelő tanár lettél, később pedig elkezdtél kempoedzéseket tartani gyerekeknek. A terhesség alatt is aktív voltál, edzettél?
– Az első hetekben még kempóztam, kihagyva bizonyos gyakorlatokat és az edzés végi küzdelmeket. Majd a biztonság kedvéért szépen lassan abbahagytam… De sokszor megfeledkeztem magamról, és a tesiórán bemutattam a gyakorlatokat, még fejen is álltam. A kollégák szóltak, hogy ezt most már nem kellene. Amíg nem éreztem különösebb változást a mozgásomon, nehéz volt visszafognom magam a sportolásban, de igyekeztem figyelni rá. Az ötödik hónap környékén kezdtem fokozatosan veszíteni a lendületemből. A járvány miatt kénytelen voltam otthon mozogni, így én is online edzettem, vagy néha Balázs termében mozogtam. A heti két-három edzést tartani tudtam majdnem a várandósságom végéig. Az utolsó hetekre fogyott el az energiám, de még akkor is ott volt a kutyasétáltatás. Ezt a bulldogjaink sokszor nem díjazták. Volt olyan, hogy visszafordultak az erdőből, és nem jöttek velem tovább; még nagy pocakkal is energikusabb voltam náluk.
– Hogyan éled meg most az anyaságot? Van olyan kemény, mint egy MMA edzés?
– Zselyke most öt hónapos, már ismerem annyira, hogy ne féljek attól, mit miért csinál. Nyugodtabban kezelem az eseményeket, és rugalmasabb vagyok a napi rutin tekintetében. Rájöttem, hogy az adott pillanatnak vagy a jól sikerült napnak kell örülni, és nem szabad azzal számolni, hogy ezek után is így lesz. Mert borulhat minden, és akkor csalódik az ember, ha mégse jön össze, amit tervezett – takarítás, főzés, pihenés vagy bármi. Alkalmazkodom a hangulatához, és annak megfelelően szervezem a napunkat.
Élvezem az anyaságot. Nem mondom, hogy könnyű, de nem is nehezebb, mint amire számítottam.
Zselyke nagyon jó baba, jókedvű, nyugodt. Végigalussza az éjszakát, ami nem kis ajándék, mert pihentek vagyunk, és szerintem ez teszi kiegyensúlyozottá mindhármunkat. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon sok segítséget kapok a férjemtől és a lelkes nagymamáktól is.
– A férjed is küzdősportokkal foglalkozik. Szoktatok otthon „bunyózni” egymással?
– Nem, itthon nem szokásunk… (mosolyog). Kiéljük magunkat az edzésen, ahol egyébként szoktunk egymással küzdeni, de annyi elég is. Nekem ugyanis nem sok babér terem ellene.
– Tervezel még a jövőben versenyezni, vagy más célt tűztél ki magadnak ehelyett?
– A komoly versenyzések korszakát lezártam az életemben. Hazai kempós versenyeken lehet, hogy fogok még indulni, de nemzetköziben már nem hiszem. Szeretnénk Zselykének testvért, akár többet is, így a jövőben az anyaság lesz a főállásom. Ennek ellenére a sportot nem zártam ki az életemből. Pár hete már el tudtam kezdeni a rendszeres testmozgást, bár a kempo még várat magára, de talán tavasszal már az is menni fog. Júliusban szeretnék övvizsgát tenni, és pár éven belül elérni a fekete öves szintet. Természetesen prioritást élvez a kislányom, ő fogja meghatározni, hogy hogyan szervezem az életem, de remélem, hogy hamarosan újra formába tudok kerülni.
– Mit gondolsz, a kislányotokból is harcművész lesz?
– Megvan rá az esély, hiszen a környezetében van erre példa. Biztos le fogunk járni az apukája edzéseire. Ha nagyobb lesz, és tetszik majd neki, be is állhat, de nem fogjuk erőltetni. Olyan sportot választ majd, amilyet szeretne. Csak egy a lényeg: sportoljon.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>