Neked elmesélem – Égő piros pipacs dobog bennem

Szorongó, csendes, visszahúzódó kislány voltam, és egyben égetnivalóan rossz. Volt miért aggódniuk a szüleimnek… Előfordult, hogy a barátnőmmel bebújtunk a szomszéd teherautója alá, vagy megettük az utcán elszórt színes cukorkáknak hitt gyógyszereket, ami után irány a kórház és a gyomormosás. A legtöbb esetben viszont gondtalanul léteztem a saját világomban. Kislánykorom óta vonzódom az olyan anyagokhoz, amik egyszerűen, két kézzel formálhatóak, mint a homok, a sár, a gyurma. Ha homokvárat építettem, akkor fél napig teljes békében elvoltam, mert fontos volt, hogy a részletek is szépek legyenek: a kapu, a torony, a bejárat, a várat körülölelő folyó. Amit szeretek, abban aprólékos precizitással jelen vagyok, amit viszont nem, arra kényszeríteni kell magamat, hogy érdekeljen.
Sokszor mondják rám, hogy határozatlan vagyok – amiatt, mert kikérem a számomra fontos emberek véleményét is, de ez nem határozatlanság, hanem én szeretek más szemmel, más perspektívából is rálátni a bennem ismétlődő kérdésekre. Azt hiszem, tudok dönteni, már 14 évesen is bátran döntöttem: a fazekasság mellett.

Apukám igazi ezermester volt, aki mellett mindig ott sertepertéltem, így 12 évesen már vele együtt cseréltem a lengéscsillapítót a Wartburgban. Úgy nőttem fel, hogy nekem nem okozott gondot fúrni, kalapálni, szögelni… Mégis, a szüleim egyáltalán nem támogatták az ötletet, hogy fazekas legyek, mert nem tudták elképzelni, hogy én ebből valaha is megélhetek.

Puszta féltésből, szerető aggódásból és egy másik, realistább világképből próbáltak terelgetni engem… Nem sok sikerrel. (mosolyog)

Harmadikos gimnazistaként, amikor anyuval a Vörösmarty téri karácsonyi vásáron sétáltam, és megláttam a Szilágyi Kerámia standját, hangosan, beleremegve mondtam ki: „Egyszer én is itt szeretnék árulni.”

Kép

Naszvadi Magdolna

Keresztanyámék otthonában rengeteg kerámia foglalt helyet, és én valahányszor náluk voltam, mindig csodáltam a fényüket, a mintájukat, a formáikat, hogy milyen maradandóak – nem úgy, mint az én sógyurmáim. (mosolyog) Egy nyáron pont jókor voltam jó helyen, a keresztanyám épp akkor ment el egy megrendelt kerámiáért, amikor én is náluk voltam, így jutottam el először egy fazekasműhelybe. A helyre, ahova belépve úgy szívtam magamba a szagokat, mint amikor a kedvesünk nyakához bújunk oda és szívjuk be az illatát… Annak ellenére, hogy a kemencéből kifejezetten rossz gázok is szivárogtak kifelé, én mégis szerettem mindent, amit ott láttam és éreztem. Emlékszem, kaptam egy előre lekorongozott csengőt: „Díszítsd ki, ahogyan szeretnéd, és ha kész, hozd vissza, kiégetjük!” A kis tányérban lapuló, még képlékeny formát úgy vittem hazáig, mintha a legdrágább kincsem szorongatnám. Az újabb találkozásnál már vettem a bátorságot, és kértem egy kis adag agyagot is – ebből készítettem az első szobraimat –, és ekkor mindössze tizenhét éves voltam.(mosolyog)  

De létezett egy másik út, egy olyan, ami biztosnak tűnt, amit támogattak, amiben könnyebb volt hinni. Tizenhárom éves lehettem, amikor anyukám egyik francia nyelvtanulási alapkönyve a kezembe került, amelyben fonetikusan a szavak fölé volt írva a helyes kiejtés. Úgy éreztem, hogy értem és érzem a francia nyelvet, és a gimnáziumi eredményeim is ezt sugallták, de nem vettek fel az egyetemre. A hiba ott volt, hogy nem mertem beszélni, túl gátlásos voltam. Végül grafológus lettem, mert a pszichológia érdekelt, és mert kellett egy szakma, amivel abban a hitben élhetünk, hogy majd biztonságot ad… (mosolyog) Talán mondanom sem kell, ebből is hiányzott valami, de főleg a lényeg: én magam. Ettől függetlenül a mai napig úgy nézek a kézírásokra, hogy figyelem, mit mondanak el a szavakon túl.

„Fazekasképzés indul Újpesten” – látta meg a hirdetést apukám egy magazinban. Innentől kezdve a mai napig, több mint 20 éve gyakorlom, alakítom a saját stílusom. Nem vagyok egy kész, befejezett, a világról mindent tudó nő, anya, ember… ezért hiszem, hogy mindig fogok gyakorolni, változni, más jellegűvé válni. Mert más ember voltam, amikor elkezdtem, és más vagyok most is, így túl a negyvenenen. Huszonévesen képes voltam a szombat estéimet is a pincében tölteni egyedül, két kiló anyaggal, az apukám által készített korongozóval, a rezsón melegítve a vizet…

Nehezen éreztem rá a helyes fogásokra, sokszor vágtam oda dühből az agyagot, hogy elég volt, soha többé... A korongozás számomra az elszántság és az alázat kettőse. Mert végül csak összeszedem magam, mert nagyobb az akaratom.

Korongozni ugyan a mai napig nem annyira szeretek, de festeni, díszíteni igen, és ezért megéri. Műhelyben töltött nappalok, éjszakák, hétvégék, fél életek… Mindegyik elkészített munkámban ott vagyok.

Kép

Naszvadi Magdolna munkái

„Ne jelentkezz képzőművészeti szakközépiskolába, nincs fantáziád!” – 13 évesen mondta ezt a technikatanárom. Ez a mondat mélyen belém égett, és sokáig élt gátként bennem. Amikor ki kellett találnom valami újat, rögtön úgy reagáltam: „De nekem ez nem fog menni, nincs képzelőerőm.” Eleinte ez egy nagy visszahúzó erő volt, majd nagy segítséggé vált, mert elkezdtem dacosan nekimenni az ellenállásoknak: kialakult bennem a „csak azért is” érzés.

Sokszor volt lelkiismeretfurdalásom amiatt, mert megengedtem magamnak, hogy azt csináljam, ami tényleg én vagyok, amit szeretek, ahelyett, hogy hallgattam volna másokra, a szüleimre, és olyan utat választok, amiből jobban is élhetnék. „Mindent lehet mellékesen, csak művészetet nem. Vagy teljes lélekkel, vagy sehogy.” – Gárdonyi Géza szavai jellemeznek engem a legjobban, mert a 23 év alatt nem egyszer gyötörtem saját magam azzal, hogy váltanom kell... Tudjátok, valami olyanra, ahol megmaradnak a hétvégéim, az ünnepek ünnepnapnak, ahol nem azon múlik a jövedelmed, esik-e az eső vagy fúj-e a szél... De bármit is találtam ki, mindig ugyanaz volt a végső kérdés: hogyan, mikor tudom a kerámiát csinálni mellette? Napi egy-két órát, vagy talán éjjel? Képtelen vagyok lemondani róla, és már nem is szeretnék. (mosolyog)

2008-ban vettem részt először a Vörösmarty téri adventi vásáron, ahol közel az én standomhoz állt az egykor ámulva csodált Szilágyi Kerámia standja is. Felbecsülhetetlen érzés volt, minden értelmet nyert.

Egy ilyen vásáron történt, hogy egy fiatalember megállt a standommal szemben: „Ön készíti ezeket a kerámiákat?” „Igen” – válaszoltam, és ő határozottan megindult felém. Megrémültem: mit csinál ez az ember? Pillanatok alatt ott termett az ajtómnál, én már nyújtottam a kezem, hogy bemutatkozzak. Ő azonban kezet csókolt, rám nézett, és annyit mondott: „Megtiszteltetés, hogy megismerhetem a művésznőt!” Ekkor már több éve jellegzetes és meghatározó motívuma volt a munkáimnak „a vadvirágok királynője”, a pipacs, amely egy mitológiai történetben vált a hirtelen fellobbanó, szenvedélyes szerelem jelképévé. Az idegent is rabul ejtették a pipacsok, emiatt több pipacstálat rendelt tőlem, majd egy kis idő múlva felhívott: „Készítenél nekem ezekből a pipacsokból mandzsettagombokat?” Tehát egy 35 cm-es pipacstálból egy másfél centis kis pipacsot kellett készítenem. Így indult az ékszerkészítés, mert a mandzsettagombon láttam, hogy ez milyen jól nézne ki a fülemben is.

Kép

Naszvadi Magdolna munkái

2014 volt az az év, amikor már kétgyerekes édesanyaként, az élet minden létező területén nehezedtek rám a súlyok. Éreztem, hogy nem tudok velük megbirkózni egyedül, ez az időszak már túl volt a tűrőponton. Egy pszichológustól kértem segítséget, akinek volt egy kérdése, semmi egetrengető, mégis megmentett: „Ön alkotó, kreatív ember, aki kilenc hónapja nem dolgozik, nem él a szenvedélyének – és mégis csodálkozik, hogy most itt ül velem szemben?” Ekkor vált világossá a számomra: sokszor egy nagyon mély, negatív érzés, fájdalom, égő szomorúság kell ahhoz, hogy valóban merjek nagyot alkotni…

Nem tagadni, hanem megélni kell azt is, ami csontig hatol.

Amikor eljutok a minden mindegy állapotába, akkor merem kifejezni önmagam. Ebből a fájdalomból, elengedésből született meg egy kiállításnyi szobor, kerámia… Azóta több kiállításom is volt, mégis az első a legemlékezetesebb, az a kiállítás, amelyet a néprajztanárom nyitott meg. Kifejtette ott mellettem, hogy milyen tehetségesnek lát, én pedig közben semmi mást nem láttam, csak az első sorban ülő édesapám vörösödő, fényben úszó szemeit… amivel szavak nélkül mondta ki, amire mindig vágytam: „Kislányom, értékelem, amit csinálsz!”  

A barátnőm mondta, hogy egy valamit ne felejtsek el megemlíteni neked: „Ahhoz, hogy a saját utad járd, nagyon bátornak kell lenned!” Most már elhiszem, hogy az vagyok. (mosolyog)

A történetet Naszvadi Magdolna népi iparművész, fazekas emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba.