Mi lesz, ha egy istállóban kell szülnöm? – Doktor Bori

Kedves Doktor Bori!

Szokatlan ügyben írok Önnek. Lehet, hogy nem is igazán fér bele a profiljába a történetem, de azért megpróbálom. Legfeljebb nem válaszol.
Én azt hiszem, alapvetően egy vidám, jó kedélyű, pozitív ember vagyok. Tudom a dolgok jó oldalát nézni – de azért vannak dolgok, amiknek nincs olyanja. 

Jelenleg hat hónapos terhes vagyok és teljesen kétségbeesett.

A férjem pár napja azt mondja, el kell utaznunk hivatalos ügyben – én nem egészen értem, mi ez az ügy, de szerinte ez megúszhatatlan dolog –, már holnap indulunk a szülővárosunkba. Na de moooost? – rémüldöztem – A szülés előtt három hónappal? De hát nekem itt van az orvosom, a barátaim, mindenkim! Minek mennék oda, ahol már nincs is senkink?
De hiába, a férjem nagyon erőlteti. Nem értem a férfiakat, Doktor Bori! Hogy lehet a hivatalos ügy fontosabb, mint a család ügye?! Amúgy jó ember ő, csak kicsit morog rám mostanában. Ez lehet, hogy azzal függ össze, hogy nem az övé a gyerek. Igazából én sem nagyon tudom, kié, mivel soha nem csaltam meg őt, de megértem, hogy ezt gondolja szegény. 
Jaj, annyira szorongok az utazástól! Nem megy túl jól nekünk anyagilag, kocsink nincs, azt se tudom, milyen járművel fogunk utazni! Biztos rengeteg átszállás lesz meg várakozás, amit egyre nehezebben bírok a pocakommal. Vagy gyalogoltatni akar egy terhes anyát…? 
A másik gondom a szállás kérdése. A szülőházunk már rég nincs meg, úgyhogy mindenképp ki vennünk valahol egy szobát, ami biztos méregdrága lesz – és egyébként is csúcsszezon van.

Mi lesz, ha pont beindul a szülés, én meg épp valami istállóban heverek, mert csak ilyen szállást tudtunk szerezni? És az én szegény kicsi újszölöttemre szamarak meg tehenek lihegnek?

Aztán meg betévedhetnek mindenféle koszos-büdös jöttmentek – mert az istállókat ugye zárni sem lehet rendesen –, megbámulják a hajléktalanok, mit tudom én, kik, tanárok, királyok, tudósok, én meg csak ott ülök, kezemben az én kicsikém, szeretnék szoptatni, de körülöttem állatok és embertömeg, és a baba is csak sír, és…
Bocsánat, kicsit elragadtattam magam. Tudom, hogy ez túlzás, ennyi rossz dolog nem történhet meg, ez abszurd. De mindehhez most van még valami, amitől félek… 
Ne nevessen ki, Doktor Bori, de nemrég az ágyam végében megjelent egy… hogy is mondjam…fehér ruhás alak. Kezdem azt hinni, hogy megőrültem. Köszönt is nekem, mintha ismerne:
– Üdvözöllek, Mária! – mondta, mintha valamit a babáról is mondott volna, meg hogy ne féljek, minden a lehető legjobban lesz, de nekem ez már sok volt. Kirohantam a szobából, és elbújtam. 
Most itt lapulok az ajtó mögött, innen írom remegő kézzel a levelet. 
Kérem, válaszoljon mihamarabb! Holnap utazunk.

Üdvözlettel: Mária

Kedves Olvasó!

Végül nem írtam Máriának. Szégyellem, de nem tudtam kitalálni a választ. Úgy éreztem, kétezer év is kevés lett volna ahhoz, hogy rájöjjek.

Mit is mondhattam volna? Hiszen ez az asszony olyan kreatívan aggódott, hogy sárgultam az irigységtől: gyalogló terhes anya? Istállóban szülő nő?

Tanárok a gyermekágynál? Fehér ruhás kísértet? És az, hogy mástól vár gyereket – de nem jut eszébe, hogy kitől? 
Őszintén: úgy éreztem, nem tudok mit hozzátenni ehhez a zseniális történethez. 
Ő írt újra pár hónappal később, elmesélte, hogy minden megtörtént, amitől félt, istállóstul, szülésestül, mindenestül – ráadásul mégis meghallgatta, amit a fehér ruhás alak mondott neki (Mi lehetett az? Ezt persze nem írta meg!). És aztán már nem félt semmitől.
Furcsa, hogy néha az embernek minden félelme beigazolódik – és aztán mégis minden a lehető legjobban lesz.
Mert a baba megszületett. És nem lett akárki.
 
(Kivételesen) boldog karácsonyt kíván mindenkinek:
Doktor Bori

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>