Kilépni egy mérgező munkahelyről
Reggeli gyomorgörcs, WC-fülkékbe rejtett pánikrohamok, ködbe vesző magánélet. Nemrég volt két éve, hogy felmondtam az első munkahelyemen. A hirtelen, de sok negatív élmény által előkészített döntés végül életem egyik legjobbjának bizonyult, mert magamnak is bebizonyítottam, hogy van kiút a toxikus közegekből.
Az én fejemben két éve ilyen gondolatok forogtak: „Biztosan jó ötlet volt ez a hirtelen kilépés?”; „Vajon találok olyan helyet, ahol tényleg megbecsülnek?”; „Mennyit fogok keresni egy ilyen pályaelhagyás után?” Ugyanis egy pozitív és negatív élményekkel jócskán megtűzdelt, hullámzó két és fél év után felmondtam életem első munkahelyén.
Egy régóta érlelődő hirtelen döntés
De mi is vezetett a hirtelen felindulásból elkövetett távozáshoz? Mondanám, hogy a sokadik kés, amit akkor éppen a hátamba szúrtak, és emiatt ismét éjszakába nyúlóan robotolnom kellett valaki más projektjén. Mondanám, hogy a kollégáim figyelmeztető jelként is értelmezhető történetei (válások, vetélés, súlyos egészségügyi problémák), amikben jelentősen közrejátszott a munka során rájuk nehezedő stressz. Mondanám, hogy az az előttem jó példával járó néhány „bajtárs”, aki hasonlóan hamar döntött a kilépés mellett.
De igazából mindez már csak az utolsó néhány csepp volt a pohárban. Abban a pohárban, ami akkor már jócskán megtelt az elmúlt időszak keserű mérgével, és amit már nem tudott ellensúlyozni sem a jó fizetés (amit persze ha lebontottunk a rendszeres hétvégi és esti munkavégzésekre, valamint a ki nem fizetett túlórákra, már nem is volt annyira kecsegtető), sem az az illuzórikus plecsni, amivel az ember lánya körbedicsekedhetett, hogy lám, milyen nagy múltú cégnél húzza az igát…
Mert a toxikus közegben elszenvedett sérülésekért semmi nem kárpótol. És sajnos az idő sem feltétlen gyógyítja be őket.
Korai intő jelek
Friss diplomás bölcsészként az ember megközelítőleg nulla önértékeléssel és elvárással lép be a munkaerő-piacra. Ki tudja, mikor találok munkát, az épp milyen lesz, és vajon épp az éhbért megközelítő fizetéssel fognak megkínálni, vagy annál azért valamivel többel? Így érthető, hogy amikor ez a lehetőség szembejött, a sikeres és boldog karrier ígéretének csillogása teljesen elvakított: nagy múltú cég, érdekes feladatok, részben azzal foglalkozhattam, amit éveken át tanultam és szerettem, és nem utolsósorban a háromszorosát ajánlották annak az összegnek, amiről azt gondoltam, hogy pályakezdőként keresni fogok. Ki ne mondana erre igent?
Igen ám, de már az első hónap során jöttek az intő jelek, hogy nem feltétlenül a nekem megfelelő helyen vagyok. A belső rendszer friss és nehezen átlátható volt még, így sok feladat az utolsó pillanatra maradt; hiába próbáltam a tőlem megszokott rutinnal előre dolgozni, rajtam kívül álló okok miatt ez szinte sosem sikerült. Emiatt a harmadik hetemen minden nap 14-16 órát dolgoztam, ami mellé jött még három órányi tömegközlekedés, mert sajnos messze laktam a munkahelytől. Az utolsó napokban már komolyan fontolgattam, hogy beviszek egy hálózsákot, és az iroda padlóján alszom, hogy legalább az utazással járó időt megspóroljam és minimális mértékben tudjak pihenni. Amikor már a sokadik napon kitört belőlem az elkeseredés a nyomástól, a kimerültségtől és attól, hogy az utolsó pillanatban már sokadszor nekem kellett átszerveznem az előre lefixált munkarendemet, csak egy vállrándítást kaptam a senior kollégáktól. Illetve azt a rendkívül támogató mondatot, hogy „Ez egy ilyen szakma. Ha nem bírod, nem való neked”. Tulajdonképpen igazuk volt, de nekem két és fél évbe is beletelt, mire erre végérvényesen rájöttem.
Megfojtja a lelket, erre mérget vehet
Egy tavalyi, amerikai kutatás szerint a megkérdezett, csaknem 500 munkavállaló 54%-a számolt be arról, hogy a negatív stresszt (tehát nem a pozitív érzelmekkel motiválót), és ezzel kapcsolatosan a mérgező munkahelyi viselkedéskultúrát nap mint nap a bőrükön érzik. A jelenség tehát elterjedtebb, mint gondolnánk. Emellett a válaszadók 53%-a szerint a vezetőség egyáltalán nem foglalkozik a toxikus légkör problémájával, pedig ez tagadhatatlanul visszaveti a dolgozók motivációját, és ezáltal a termelékenységet is. Emellett nagyban növeli a fluktuációt, márpedig a minduntalan újonnan érkező munkaerő betanítása is terhet ró egy cég működésére.
De mi tesz egy munkahelyet toxikussá? Az interneten számos informatív listát találunk a figyelemre méltó jelekről, a saját példám esetén a Forbes cikkét idézném. Az időnként zavaros rendszer, a vezetőségtől való elszigeteltség, a valós párbeszéd lehetőségének hiánya, az állandó paranoia, a saját munkám és szakmai integritásom védelmében folytatott végeláthatatlan harc, a kemény munka és a tehetség kézzelfogható értékelésének hiánya – mind-mind az negatív munkahelyi kultúra jellegzetességei.
Szeretné megtudni, hogy Ön toxikus munkahelyi légkörben dolgozik-e? Végezze el ezt az angol nyelvű tesztet, amely választ ad a kérdéseire!
Mindennek a legrosszabb hozadéka az a mentális terhelés, amely beszivárog az ember mindennapjaiba, átjárja a munkán kívüli perceket, a magánéletet és az otthon melegét is. Sokszor, amikor megosztottam valamit a közösségi médiában, félelem töltött el, hogy nem befolyásolja-e ez negatívan a munkahelyi pozíciómat. Gyakran lelkiismeret-furdalás gyötört, amikor a túlóra helyett például színházba mentem, mert biztos megkapom majd, hogy nem dolgozom elég keményen. De ez a személyiségtorzító hatás nem csak rajtam hagyott nyomott. A kollégákkal szívesebben vitattuk meg egymás között a gondolatainkat a megbeszélések után, mint ott helyben, a feszültség következtében pedig időnként előfordult a széthúzás, az egymásra mutogatás a motivált csapatmunka helyett. „Már megint kora délután lelép, bezzeg én már a harmadik hétvégét dolgozom végig!”
Nem tűrök tovább. Futok.
Az ember hiába tartja magát az evolúció csúcsának, rengetegszer minket is állati ösztönök irányítanak. Ilyen a stresszre, veszélyre adott reakciónk is, amit angolul 3F (Fight-Flight-Freeze), magyarul üss-várj-fuss szabálynak neveznek: eszerint a kívülről érkező fenyegetésre vagy támadással, vagy várakozással (tűréssel) vagy meneküléssel reagálunk. Teljesen mindegy, hogy ez egy hétköznapi veszélyhelyzet, egy ártó viszony vagy épp egy toxikus munkahelyi légkör.
Nem véletlen tehát, hogy az éveken át tartó vergődésem kapcsán gyakran a bántalmazó kapcsolat analógiája ugrik be. Hiába a fokozatos mentális leépülés, az állandó stressz, az időszakos kiégések, a magánélet határainak sérülése, az egzisztenciális kiszolgáltatottságtól való félelem… Az időnként megélt pozitív élmények miatt magammal is elhitettem, hogy tulajdonképpen nem is vagyok annyira rossz helyen, hogy ennél úgysem lesz jobb.
Ez a rengeteg sérelmet eltűrő önáltatás majdnem két és fél évig tartott. Eddig tűrtem. Aztán már nem volt más választásom, futnom kellett.
Újrakezdés adventkor
Kvázi a semmibe érkeztem. Nem volt másik hely, ahová azonnal be tudtam ülni, és bár az álláskeresést akkor már néhány hónapja űztem, még abban sem voltam biztos, mivel fogok foglalkozni a jövőben. Csak azt tudtam, hogy amivel addig, azzal biztosan nem, mert egyszerűen nem való nekem.
Szerencsére nem kellett sokáig aggodalmaskodnom. Majdnem egy egész otthon töltött adventi hónap után januárban sikerült elhelyezkednem egy szuper légkörrel, érdekes szakmai kihívásokkal és sikerélményekkel teli munkahelyen, amely ugyanakkor a magánéletemet is tiszteletben tartotta. Bár a korábbi negatív tapasztalataimon – amik ráadásul első munkahelyként a hozzáállásomat is megalapozták – nehéz volt felülemelkedni: a főnököm szólt a második héten, hogy ne maradjak már benn késő estig, mert holnap is van nap, a munka megvár. Főképp, ha nem ég a körmömre a határidő.
De vajon ki tudom-e törölni végérvényesen a régi, rossz beidegződéseket…?
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>