„Csak a dal, ami itt maradt nekem” – búcsúlevél Balázs Fecónak

„Amikor vége az utolsó dalnak is, az utolsó hang is szétfoszlott már”, akkor a millió apró hangjegy úgy rezeg az éterben, mint ahogy augusztusi éjszakákon ragyognak az égen a csillagok. Belénk énekelted ezeket a dallamokat, visszafordíthatatlanul.
„Változnak az évszakok, rossz idők, szép napok.” Váltották egymást korábban is rossz idők, szép napok – emberi kapcsolataidban, egészségi állapotodban. A siker csúcsán, a hétköznapok kudarcainak völgyében. Korábban is ráéreztél, hogy az idő nem múlik el nyomtalanul, a betegségeket senki sem kerülheti el.
„Jön az eső, jön az ősz, hosszú tél lesz megint.” November második felére igazán ősz lett, és korán eljött a tél. Mély téli álomba merültél, ahonnan nem volt visszaút.

A lélegeztetőgépről nem sikerült visszaremélni, visszaimádkozni.

Valamiért azt gondoljuk, hogy akik életünk szerves részeivé váltak, nem halhatnak meg, örökké élni fognak fizikai valóságukban is. Te már tudtad, hogy az idő jelez, néhány éve is ez történt, amikor a szívedet műtötték. A szív, amelyből annyi szépség született, egyszer elfáradhat, elgyengülhet.
„Ki mondja meg, vajon meddig lehet, hogy mindennap, mindenhol erős legyek?” Csak a mindenek tudója, aki váratlanul érkezik, talán épp abban az órában, amikor a legkevésbé számítunk rá.
„Siess hát, nyiss gyorsan kaput, nyisd ki az álom kapuját! Engedj be, időnk rohan, eltelik!” Így siettetted volna az életműturnét. Álmaid szertefoszlása, a két koncert utáni kényszerpihenő megviselt. Annyira vágytál emberek közé menni, zenélni, hogy a karanténban már a dal is ízét vesztette számodra. Mintha csak akkor élne benned a dal, ha másokkal is megoszthatod. Az utolsó koncert a hajón még visszaadta az elveszített ízt, az elfelhősödött reményt.

Tervezted, vártad a nagy célt, a jubileumi, hetvenes koncertet. Ezzel az éltető reménnyel mentél saját lábadon a kórházba, megígérve, hogy meggyógyulsz.

„Ami félig van kész, az ma félig marad”, mert épp akkor hagytad abba, amikor nem számítottál rá. De csak a vágyak lettek félbeszakítva, az életmű kikerekedett, kiteljesedett. Nem érezzük sem félkésznek, sem hiányosnak. Ami hiányzik, hogy valaki azzal a hitelességgel, átéléssel tudja tolmácsolni a szavak mélységét, ahogyan ezt Te tetted.
„De tudod jól, hogy eljön majd a nap, és nem lesz semmi, ami majd visszatart. Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok.” Mindannyian porszemek vagyunk, és bármennyire szeretnénk megőrizni ittlétünket, ez nem rajtunk múlik. Szabadon szállhatunk egy ideig, de ha jön a hívó szó, visszatérünk a porba. És sem rajongók, sem tapsok, sem imák nem tarthatnak vissza.
„Hazafelé napod elfogy csendesen.”

A koronavírus, amely tavasszal csendre kényszerített, az intenzívosztály csendjéig kísért.

Lehet, hogy ebben a „lelki halálban”, elzártságban minden nappal közelebb kerültél ahhoz a másik, égi hazához, ahol talán egy égi koncertre készülsz társaiddal, akikkel úgy mentetek el rövid idő leforgása alatt, mintha összebeszéltetek volna.
„Elfogynak mind a színek, s dobognak mind a szívek, s betakar az éj tengere kékjével.” A mi szívünk dobog, a Tiéd megállt. Az örök végtelen eltakarja tested szemünk elől, de dalaidban az innenső világban is tovább élsz, örökké, emlékezetünkben.
„Csak a dal, ami itt maradt nekem, hisz a dal a szerelem, bennem él egy életen, nekem így mindig nyílt végtelen.” A tökéletesség megsejteti időnként a végtelent. Nekünk itt nyílik, a dallam tökéletességén keresztül. Neked már odaát.