Egy egészségügyi dolgozó egy napja Covid 19-járvány idején – „Onnantól, hogy reggel felöltöm magamra a védőfelszerelést, az egy misszió”
Sosem lehetünk elég hálásak az orvosoknak, nővéreknek, kórházi személyzetnek, akik a koronavírus-járvány sújtotta időkben is helytállnak, maszkkal és védőruhával nehezített körülmények között látják el feladataikat. Mariann egy budapesti kórházban dolgozik ápolóként, s habár a járvánnyal járó rendhagyó helyzet nap mint nap próbára teszi őt lelkileg és fizikailag, nem abból a fából faragták, aki meghátrál a nehézségek elől. Most elmondja, hogyan éli meg a kórházi mindennapokat.
Rendszerint hajnali ötkor kelek, megiszom a kávém, bekapok pár falatot, letusolok, felöltözöm, és indulok a kórházba, a tizenkétórás nappali műszakba. A bejáratnál megmérik a testhőmérsékletem, majd jöhet a kézfertőtlenítés. Hétkor teljes védőfelszerelésben (kesztyűben, speciális maszkban) várom az eligazítást. Kilenc hónap alatt számos „forgatókönyvet” gyártottunk, s minden napnak úgy indulunk neki, hogy bármi, szó szerint bármi megtörténhet: bárki meghalhat, megfertőződhet, hirtelen át kell alakítani a helyiségeket, hogy a krónikus koronavírusos betegeket elláthassuk. Hálás vagyok, amiért elegendő mennyiségű fertőtlenítőszer és védőruha áll rendelkezésünkre, utóbbi hermetikusan elzár a külvilágtól, pontosabban a fertőzésektől, így ad egyfajta nyugalmat is.
Ha őszinte akarok lenni, bent a kórházban nagyobb biztonságban érzem magam, mint a privát életben, például bevásárlás közben.
Az eligazítás után iszom pár korty vizet, de tényleg csak párat, mert nem szeretnék ebben a hacukában folyton fel-levetkőzni a vécén, ráadásul nem is tudom, hogy mikor lesz lehetőségem a saját fizikai szükségleteim intézésére. Senki nem mondja, hogy nem mehetek vécére, de én úgy érzem, értékes perceket vennék el a betegektől, ha a saját fizikai szükségleteimet előrébb helyezném az övéknél. Ha mégis muszáj pisilni, akkor arra a pár percre kell valakit találni, aki helyettesít.
Na, igen, helyettesítés. Ez az, amire egyre kisebb az esély, merthogy a vírust megkapják az ápolók is.
Most épp három kollégám helyett dolgozom – a teszt kimutatta náluk a fertőzést, ketten szerencsére tünetmentesek, egyiküknek hőemelkedése lett. A második hullám óta pont ezért sokkal többet dolgozom, sokkal több a fertőzött, és mondhatnak nekem a vírustagadók, amit akarnak (egyébként ők vannak a legjobban megijedve, amikor önmagukon tapasztalják a kínzó tüneteket), elvégre én állok a betegek ágya mellett, én hallom, ahogyan köhögnek, nekem panaszkodnak migrénről, gyengeségről, étvágytalanságról. Van, aki hányással megússza, van, akinek kritikusan felmegy a láza, tüsszög, de olyanról is tudok, akinek átmeneti memóriazavarai adódnak. Az én családomban szerencsére még nem volt fertőzött, de van ismerősöm, akit utolért a kór. Egyik nap jobban viselte, másik nap negyven fokos láztól égett.
Nincs idő félni
A fiam többször megkérdezte már: „Anyu, nem félsz, hogy elkapod a vírust?” Kétfajta választ szoktam adni neki. Az egyik, hogy csak akkor félek, hogy elkapom, ha nem a munkahelyen vagyok (pedig maszk mindig van rajtam civilként is). A másik, hogy a munkahelyen nem szabad engednem, hogy dolgozzon bennem a félelem.
Hiszem, hogy ha a betegek erősnek és határozottnak látnak, ők is kevésbé félnek.
Onnantól kezdve, hogy reggel felöltöm magamra a hófehér munkaruhát és a védőfelszerelést, az egy misszió. Aki nem így érez, aki sír, aki leblokkol vagy pánikol, annak nem biztos, hogy való ez a hivatás. Sokszor a munkahely ki is rostálja a félőseket. Nem tegnap kezdtem ezt a hivatást, mégis a mai napig megvisel, ha elveszítünk egy beteget. De soha nem fordul meg a fejemben, hogy otthagyjam a munkám, csak azért, mert érzékenyen érint, ha halált látok vagy mert fizikailag és mentálisan kimerültnek érzem magam.
Este hétkor bújok ki a védő- és munkaruhából, lefejtem az izzadságtól testemre tapadt összes göncöt, s a fertőtlenítendők közé dobom. Lezuhanyozom, lemosom az arcom, megmasszírozom kicsit a bőröm a maszk helyén, a szám és az orrom körül. Leülök pár percre, és hallgatom a légzésem. Elernyednek a tagjaim, és rám tör a kimerültség. Megkordul a gyomrom. Tényleg, ebédeltem én ma? Ja, igen, zöldborsófőzeléket a befőttes üvegemből. Sietve ettem, hogy ha épp adódik egy sürgős eset, tudjak szaladni.
Sose tudom, mit hoz a következő perc, ezért folyton ugrásra készen állok, arról nem is beszélve, hogy mostanság bármikor – de tényleg bármikor – behívhatnak dolgozni, tekintet nélkül arra, hogy szabadnapos vagyok-e vagy sem.
Egy kicsit még ücsörgök az öltözőben, és arra gondolok, hogy holnap – ha nem kell helyettesítenem – végre kirúgok a hámból, ami az én esetemben azt jelenti, hogy jó sokáig fogok aludni. Legalábbis nagyon remélem, hogy el tudok aludni, mert az elmúlt héten hiába voltam halálosan fáradt, egyszerűen nem jött álom a szememre egészen éjfélig.
Kényszerű szétszakítottság
A látogatási tilalom ápoltak és a hozzátartozóik számára egyaránt nehéz, de szerintem hálát adhatunk, hogy digitális korban élünk, és működik a videóhívás. (Vannak gyógyulófélben lévő betegeink, akik fel tudnak ülni pár percnyi csetelés erejéig). Ha sikerül a családban mindenki számára megfelelő időpontot találni a beszélgetésre, akkor nem kell számolni a magánnyal, és az átmeneti izoláltság is elviselhetőbb. Ha a hozzátartozók csomagokat küldenek beteg szeretteiknek, azokat fertőtlenítés után juttatjuk tovább.
Felháborít a maszkellenesek tábora
A COVID-19 más, mint gyermekkorunk megszokott betegségei. Ez egy alattomos vírus, amely mindenkinél más-más tüneteket produkál. Tudom, hogy a maszkok hasznáról parázs vita folyik napjainkban, de én azt vallom, hogy a maszkok a fertőzés súlyosságát enyhíthetik, a maszkviselés igenis csökkenti annak az esélyét, hogy valaki elkapja vagy továbbadja a koronavírus-fertőzést. Én egyébként kerülöm a zsúfolt plázákat, legtöbbször házhoz rendelek és bankkártyával fizetek. Mostanában egyre többször jut eszembe Izajás könyvének egyik szakasza, abból is a következő sor: „…menj be szobádba, és zárd magadra ajtódat, rejtőzz el egy rövid pillanatra, míg el nem múlik a harag!” (Iz 26,20)
Lehetek őszinte? Nekem nem a taps számít!
Jólesik hallani, amikor ismerősök méltatják a munkámat, vagy amikor tapsoltak a tiszteletünkre az első hullám idején – de lehetek őszinte? Nekem nem a taps számít! Persze, örültem neki, de egy köszönöm, egy hálás vagyok, hogy be tudsz ugrani a kolléga helyett, egy-egy gyógyulttá nyilvánított páciens vagy egy hálás tekintet a betegektől számomra többet jelent bármennyi tapsnál.
És eszem ágában sincs fotókat posztolni magamról munka közben, hiszen nem az a fontos, amit kiteszünk a közösségi oldalainkra, hanem az, amit nem.
Ha túl leszünk a pandémián, biztosan többszörösen kiütközik rajtunk a mentális és a fizikai kimerültség. Nem tartom kizártnak, hogy rövidebb-hosszabb időre majd az egészségügyi dolgozók szorulnak rehabilitációra, törődésre. Várjuk, hogy visszatérhessünk a régi kerékvágásba, de most talán az is ajándék lenne, ha nem nőne tovább a fertőzöttek száma. Apropó, ajándék. Minden évben kalapból húzunk, és megajándékozzuk egymást. Idén elfelejtettünk húzni, és elmarad majd a szokásos ünnepi „egészségügyes” összejövetel is. Ajándékozás helyett egészséget kívánunk egymásnak, és fáradt mosollyal nyugtázzuk, mint az ökölvívók, hogy még bírjuk, s hogy ha jönnie kell egy következő menetnek, mi bátran állunk elébe. Akár szenteste is.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
