Gereöffy Andrea: 120 centiről a világ

Végzettségét tekintve szociológus. Budapest, Brüsszel, Strasbourg, Luxembourg is otthona volt egy ideig, leginkább munkahelye miatt. Egy évtizedet dolgozott az Európai Bizottság berkeiben kommunikációs munkatársként. Erdélybe az anyaság hozta vissza, két kicsi gyerekét nevelgeti. Ott talált rá régi szerelme is, az újságírás. 

120 centiről a világ

A sepsiszentgyörgyi Cârsteanu-Dombi Márta sikeres menedzserként dolgozik, és boldog házasságban él Münchenben. Kislánya, Petra, másfél éves volt tavaly szeptemberben (2018), amikor történt egy baleset. Az elmúlt egy évben Márta megtanulta, hogyan lehet kerekesszékben az az életvidám valaki, aki mindig is volt. Erről beszélgettünk – egy aktív élet átalakulásáról aktív életté.

Kép

Kép: Nőileg

– Márta, jó rád nézni, csak úgy ragyogsz. Honnan veszed ezt az energiát?
– Nem tudom (kacag). Azt hiszem, én alapjában véve ilyen ember vagyok. A kórházban, amikor a műtét után felébredtem, ott volt mellettem a férjem, András, aki elmondta – no nem azt, hogy soha nem fogok tudni járni, hanem – hogy balesetet szenvedtem, megműtöttek, elég komoly műtét volt, s hogy majd jönnek az orvosok, s a többit elmondják. Közben anyukám az ágyam másik felén sírt, és simogatta a kezemet. Ott vagyok, be vagyok intubálva, beszélni nem tudok, de jelzem, hogy írni akarok. Ez volt a baleset után az első kontaktus. És amikor ott a papír és a ceruza, ez a legeslegelső dolog, amit leírok: „Erős vagyok.” A kórházban töltött hat és fél hónap alatt aztán volt sok időm gondolkodni. Már az elején beküldtek hozzám egy pszichológust, akinek az első kérdései között volt, hogy véget akarok-e vetni az életemnek (kacag). Mondtam, hogy köszi, nem. Az intenzíven volt egy nagyon kedves nővérke, ő volt igazából az én pszichológusom. Azt mondta, hogy ne aggódjak, mert fogok találni magamban olyan képességeket, amikről eddig nem is tudtam, és hogy bizonyos képességeim meg fognak erősödni. Olyan dolgokat fogok látni, amiket eddig nem láttam. A kórházban azon voltam, hogy végiggondoljam, mit jelent ez nekem. Jó, balesetek vannak, de gyakorlatilag mit fog ez jelenteni. Például, hogy most nem látok bele a fazékba, amikor főzök. Tehát kell egy tükör, hogy lássam, hogy odaég-e a hagyma. Megvolt az a jó néhány órám naponta, amit szortírozással, megoldáskereséssel töltöttem el.

– Mit értesz szortírozás alatt?
– A jó gondolatokat jobbra, a rossz gondolatokat balra és shift-delete. Vannak nehéz pillanatok. A szortírozás abból áll, hogy nem is akarok arra gondolni, hogy ezt sem tudok, meg azt sem. Ha egy rossz gondolatod van, az téged nem visz előre, inkább visszahúz. S ilyenkor arra gondolok, hogy ahelyett, hogy itt brünnyögök, inkább hasra fordulok, és elkezdek egy kicsit dobolni, az segít megerősíteni a törzsizmaimat. A törzsizmaim, ha erősebbek, akkor nem esem ki a székből, Petrát könnyebben tudom felemelni. Tudod, akkor mindig arra gondolok, hogy csináljak valami olyant, ami segít.

– Melyek voltak számodra az elmúlt év meghatározó állomásai?
– Hát először is nagyon meghatározó volt a fa, aminek nekimentem (kacag). Az első nagy lépés az volt, hogy ki tudok menni a lakásból, el tudok menni az üzletbe, tudok venni egy perecet. Egy-két küszöb itt-ott lehet, és nekem meghatározó, hogy most kell-e tegyek ezek miatt egy kört. Bátorságot adott, hogy a kórházban megtanultam a technikát arra, hogy miként megyek fel kerekesszékben a mozgólépcsőn, hogy ülök fel a buszra. Ez adott egy ilyen biztonságérzetet, hogy kerekesszékben oké, a szemem nem 1,70-en van, hanem 1,20-on, de ez az, ami változott. S minden mást megoldok valahogy. Például hogy miként vigyem bölcsibe a kislányomat. Az interneten találtam egy ilyen motoros kütyüt, amit a kerekesszékre lehet illeszteni. Reggel a kislányom felmászik az ölembe, s akkor mindketten feltesszük a sisakot, a sisakra a pandamacis lehúzóst. És elindulunk. Annyi mosolyt és kedvességet...! Mindenki odafordul, mondják, hogy micsoda szuper megoldás, milyen jó kedvetek van, milyen aranyos a kislány. Van most egy kézibiciklim. Andrással már voltunk egy ötven kilométeres túrán. Csak hegyet mászni nem lehet kerekesszékkel. De egy bölcsis anyuka révén kapcsolatba kerültem egy kanadai valakivel, aki prototípusokat gyárt hegyi kerekesszékekből, amikkel kirándulni lehet menni. Két hete felhívott, hogy van egy ajánlata: legyek én az európai forgalmazója. Így alakulnak ki a dolgok a nagy semmiből.

– Egy ilyen nehéz helyzetben gondol az ember Istenre?
– Hozzám közelebb áll Stephen Hawking, mint Isten. Viszont azt tanultam, hogy visszautasítani semmit nem kell. Az elmúlt időszakban megpróbáltam meditálni. Nem sikerült. Megpróbálok semmire sem gondolni, de harminc másodperc múlva lenézek az órámra. Így jönnek és jönnek a gondolatok. Egyszer ki kell sepernem őket az agyamból, hogy ahhoz a bizonyos ürességhez eljussak. Még nem tartok itt. De arra már rájöttem, hogy nekem erre az ürességre szükségem van.

– Gondolom, hogy a kapcsolatod mindenkivel átalakult...
– Az biztos, hogy a barátságok, a kapcsolatok újraértelmeződnek, nem feltétlenül az én motivációmból. Van olyan, hogy valakinek túl megterhelő a helyzet, amibe én kerültem. Rengetegen voltak, akik anyagilag hozzájárultak a kezelésemhez. Barátaink, családunk, ismerősök ismerősei és idegenek is támogattak abban, hogy egy ilyen kísérleti beavatkozásnak nekimenjek. A munkahelyen maximális tiszteletet és flexibilitást kapok. Rám bízzák, hogy mi az, amit be tudok vállalni. A kislányom nagyon természetesen vett mindent. Inkább nekem volt nehéz… Egyrészt hónapokig távol lenni a családtól, másrészt pedig egy apafüggő gyereket találni otthon. Most már van olyan, hogy kettesben maradunk egy hétvégére. Első alkalommal sajnos nem jutott eszembe, hogy Petrával kettesben tusolni is lehet, így betettem őt a kádba, és nem tudtam kivenni. Ő nagyon jól kollaborált, értette, hogy ide tedd a lábad, most fogd meg a nyakam... S így valahogy kijöttünk. Andrással pedig még mindig mindent átbeszélünk. Nekem mindig is fontos volt, hogy mindent meg tudjak beszélni a társammal. Ha engem valami ma zavar, akkor azt a valamit nem növesztem az agyamban, nem rágódom rajta, hanem ha valamit gondolok, azt mindig elmondom. S most persze más dolgokat kell kimondanom, másak a félelmeim. A nőiesség, a szexualitás kérdése például teljesen átalakult. S erről én igenis akarok és fogok beszélni. A felébredésem után az volt az egyik első kérdésem, hogy lehet-e még gyerekem. És lehet. Minden szervem működik. Csak derékon alul nem érzek semmit.

– Megváltoztatott ez az év?
– Én úgy érzem, emberként alig változtam. Mindig azon voltam, hogy megoldásokat keressek, ne azt lássam, amit nem tudok. Attól, hogy nekem nem működnek a lábaim, még lélekben és szívben ugyanaz vagyok. A humorom, azt hiszem, jobb lett. Meg tudom nevettetni a körülöttem levőket. Alapvetően ami megváltozott, az az idő. Például hogy gyorsan elmegyek tusolni, ez nekem már nem lehetséges. A tusolás minimum félórás. S ez összeadódik azzal, hogy katéterezni kell, amit én úgy hívok, piskótázni, hogy tulajdonképpen egy nap másfél órát töltök el csak azzal, hogy pisikálok. S ez persze borzasztóan idegesít. De tudom, ha valahol 9-re ott akarok lenni, akkor már 7-kor készülődnöm kell. Nincs olyan többé, hogy öt perc alatt felöltözöm, és 8 óra 20 perckor költöm a kislányomat, és még bölcsibe is elérünk munka előtt, meg munkába 9-re. Mivel az időm ennyire limitált, én is limitálom, hogy kikkel osztom meg. Igazából ez az, ami változott.

– Van, ami felértékelődött?
– Az a lényeg, hogy valami azt váltsa ki belőled, hogy gondolkodsz róla. Hogy gondolsz rá aznap este és másnap este is, ezekből lesznek a meghatározó pillanatok. Aztán ott van az a zöldségárus a sarkon, aki megállított, hogy elmondja, milyen pozitív kisugárzásom van. Vagy a kasszásnő a közértben, aki megkérdezte, mi történt, majd elkezdett sírni, és együtt sírtunk a kasszánál. Vannak ezek a teljesen véletlen találkozások. Ezek a lélektől lélekhez való szólások... Úgymond kicsi dolgok, amiktől valaki több lesz. Akkor is, ha kívülről úgy tűnik, „kevesebb”.