Egy táncos firkász esete az élettel

Amikor megszülettem, és anyám először meglátott, elsírta magát. Nem a meghatottságtól, hanem attól, hogy az anyósa kiköpött mása nézett vissza rá. A helyzetemen az sem sokat segített, hogy néhány bibircsók is éktelenkedett a testemen, amelyet az orvosok valamilyen barna kenőccsel bekentek – emiatt aztán még többet veszítettem újszülötti bájamból. „Hogy születhetett nekem ilyen csúnya lányom?” – kérdezte anyám magától, és közben már előre szörnyülködött, hogy mi lesz később belőlem.

pályaválasztás
Kép: Unsplash

Úgy három-négyéves koromig fiú voltam, legalábbis mindenki annak nézett, így anyám félelmei, mondhatni, teljesen jogosak voltak. Nem tudom, mikor maradtak abba a „de szép szőke kisfiú!” megjegyzések, de azt hiszem, összefüggésben állhat a szüleimnek azzal az elhatározásával, hogy nem vágnak több bilifrizurát nekem. Miután sikeresen elkerültem a nemi identitászavart, az óvoda utolsó évében jött a következő arculcsapás: „Ez a gyerek elég éretlen, ne menjen még iskolába!” – tanácsolta az óvónő a szüleimnek. Így csak hét és fél évesen indulhattam neki az iskolai éveknek.

Elsősként hiába voltam helyzetelőnyben – a Szerencsekerék című műsorból ugyanis már ismertem a betűket –, mégis nehezen ment a tanulás. Csak úgy röpködtek otthon a házi feladat írásakor a kitépett lapok, és velük együtt szállhatott el anyám minden maradék türelme is. Sok munka és sírás árán végül megtanultam folyékonyan írni és olvasni, bár az utóbbiban egy ideig nem volt sok köszönet. Negyedikesen még mindig csak hangosan tudtam olvasni. Csak úgy zengett a szoba a Tamás bátya kunyhójától, a szüleim meg már az idegbaj szélén állva kiáltották be nekem: „Tanulj meg már végre szemmel olvasni!”

Jelentem, megtanultam, és csak úgy faltam utána a könyveket. Ezért nem is gondolkoztam sokat azon, hogy milyen szakon tanuljak tovább középiskolában, mert tudtam, hogy hozzám a humán tudományok illenek. Apám viszont nem így gondolta, mindenáron informatikust vagy mérnököt szeretett volna belőlem csinálni, azt is csak azért, mert hallotta, hogy manapság ezeket a szakmákat fizetik meg jól.

„Csóró firkász akarsz lenni?” – kérdezte, én meg ahelyett, hogy válaszoltam volna neki, beadtam a jelentkezésem filológia szakra. Általában sokat szokott beszélni, de azon a héten egy szót sem szólt hozzám.  

A középiskolában kitartóan tanultam, de közben elhatároztam, hogy elkezdek sportolni. Elsőként elmentem egy karateórára, de sajnos csak az ajtóig jutottam – nem mertem beljebb menni, miután megláttam az edzőt. Így inkább a tánc mellett döntöttem. Mondhatnám, hogy kétballábas voltam, de nem, én inkább vagy kétkezes vagy kétlábas voltam, ugyanis a kombinációk sehogy nem mentek. Külön-külön még csak-csak használni tudtam a végtagjaimat, együtt viszont nagyon ritkán. A tanárnő szúrós szemmel nézett az elején, hogy mégis mit idétlenkedem, miközben a többieknek olyan jól megy. Egy évbe telt, mire kimondta: „Na, most már Heni is belejött valahogy a mozdulatokba.”

Miután áttáncoltam a középiskolai éveket, jött az egyetemválasztás.

„Jól gondold meg, hogy milyen egyetemre jelentkezel, most még helyesen dönthetsz!” – mondta apám, én meg csak nagyokat sóhajtottam közben.

Számomra evidens volt, hogy bölcsészkarra jelentkezem, számára viszont hatalmas butaság. Nem is repesett az örömtől, amikor elkezdtem anglisztikát tanulni. Mondjuk, az első egyetemi hét után már én sem. Pár hónap után pedig meg is bizonyosodtam róla, hogy máshol a helyem. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy nem éreztem jól magam az egyetemen, folyton rosszullétek kínoztak, emiatt pedig elég sűrűn zaklattam a helyi orvosokat. A végén megelégelhették, mondták, hogy semmi bajom, forduljak máshoz a tüneteimmel. Nem mintha hittem volna nekik, de azért más területen is puhatolóztam, végül megszületett a diagnózis. Nagyon nem tetszett, amit az orvosi papírra írtak – többször is szerepelt benne a pánik szó –, ezért új célokat tűztem ki magam elé.

Az egyetem- és szakváltás jó megoldásnak tűnt. „Újságírás szak, ez lesz az igazi! Szeretek írni, szóval ezzel nem lőhetek nagyon mellé” – gondoltam magamban. A szüleim közben ismét a homlokukat ráncolták, nem értették, miért akarok pont erre a szakra menni. „Biztos ezt is ott fogod hagyni” – mondták. A szakorvos is érdeklődött a terveimről. Amikor elmondtam, hova jelentkeznék, megjegyezte: „Minek megy maga oda, a kis törékeny lelkével úgysem fogja bírni a kritikát! Abból pedig az újságírók nem keveset kapnak.” Megköszöntem a véleményét, de mivel több ilyet nem kívántam kapni, nem mentem többet vissza hozzá.

Csodák csodájára elvégeztem az alapszakot, sőt, még mesterképzésen is részt vettem. Persze, ez nem akkora érdem, mintha az orvosit végeztem volna el, de nekem ez is megteszi. Közben akadt egy új hobbim, amiben ki szerettem volna próbálni magam. Amikor mondtam a szüleimnek, hogy zumbaórákat szeretnék tartani, csak fogták a fejüket. De az évfolyamtársaim is nehezen hitték el, hogy a csendes csoporttársuk le tud vezetni egy táncos-fitnesz órát.

„Az ugrálásból nem fogsz tudni meggazdagodni, meg amúgy is jobb, ha vigyázol, a túl sok sport árt az ízületeknek.” – mondta apám.

Tényleg nem lettem milliomos, de legalább élveztem, amit csináltam. Nem ez lenne mindennek a lényege? Olyannal foglalkozni, amit igazán szeretünk. Olyan szakon tanulni, amely közel áll hozzánk. Olyan munkát végezni, ami elégedettséggel és örömmel tölt el. Nem másokra, hanem a belső hangunkra hallgatni. Próbálkozni, tévedni, és közben mégis hinni magunkban. Még akkor is, ha elsőre a saját anyánk is megijed tőlünk.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti