„Itt és most a legjobb” – Interjú Pátkai Rozinával

– Gyerekként a klasszikus zenével is megismerkedtél. Tartósabban nem csábított? 

– Mindig az alternatív zene állt hozzám közel, sőt általános iskolában a rockot és a heavy metalt szerettem a legjobban. Később a barátaimmal együtt megalapítottam az első zenekaromat, Rakéta néven, alternatív zenét játszottunk. A gimnáziumi éveim alatt ugyan tanultam klasszikus éneket főként a hangképzés miatt, de a műfajban, mint előadó, nem éreztem igazán jónak magam. Sokkal öntörvényűbb vagyok annál, hogy engedjek a klasszikus zene meghatározta szigorú szabályrendszernek, bár a versenyszerű vívás során sikerült némi fegyelemre és kitartásra szert tennem.

– Mit tekintesz zenei eredménynek?

– Érdekes dolog a zenében eredményről beszélni, hiszen nehezebben mérhető objektíven, és így van ez talán más művészeti ágakkal is. Számomra két dolog számít: egyrészt természetesen az, hogy a közönség hogyan reagál a zenémre. Másrészt – és ez talán még fontosabb – a siker leginkább belül mérhető: akkor érzem, hogy igazán volt értelme annak, amit csináltam, ha a legjobb tudásom szerint teljesítettem. 

– Jelenleg harmadéves vagy a Képzőművészeti Egyetem intermédia-művész szakán. Az a célod, hogy az ott szerzett ismereteket használd fel a jövőben, vagy kombinálod majd a zenével az új tudást? 

– Jó volna a zenével együtt is, természetesen. Művészeti képzésben felsőoktatásban még nem vettem részt, és úgy érzem, most idősebb fejjel többet jelent nekem egy előadás meghallgatása, mint huszonévesen, egészen más folyamatok zajlanak bennem. A férjem, Fenyvesi Márton is zenész, rengeteget köszönhetek neki, féléves a kisfiunk és nagy adomány, hogy a gyereknevelés és a munka mellett mindennap tudok egy kicsit a képzőművészettel is foglalkozni, fotózni, videókat, animációkat készíteni vagy éppen írni, mikor mi a feladat.

– Az elmúlt három évben változott a vizualitáshoz való viszonyod?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a művészethez való hozzáállásom változott, hiszen rengeteget tanulok a művészet mibenlétéről. Nem is igazán mertem azt mondani azelőtt, hogy művész vagyok, most pedig, úgy érzem, valahogy a helyemre kerültem.

– Mi akadályozott ebben?

– Hiányzott hozzá a hivatalos, állami keretek között szerzett képesítésem, ami talán csak belépő a művészvilágba, mégis, mindig is vágytam rá, hogy művészetet is tanuljak, főleg egy olyan nagy múltú egyetemen, mint a Képző. Eredetileg bölcsészkart végeztem, noha később jártam konzervatóriumba is, de ott a zenéléssel még csak hobbiként tudtam foglalkozni.

Érdekes, hogy a zenei munkák mellett tulajdonképpen a zene hobbiként is megmaradt, a szabadidőmben még mindig zenével vagy egyéb alkotómunkával foglalkozom. 

– Rengeteg területen próbáltad ki magad.

– Valóban. Igyekszem minden újonnan tanult dolgot integrálni, most egyelőre még ezt az időszakot élem, és nagyon inspiráló az egyetem is. Idővel persze szívesen specializálódnék majd, mert néha azt érzem, túl sokat markolok.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Egy időben Andalúziában éltél. A spanyolországi időszak alakította a személyiséged, a művészeted?

– Mindig is vonzott a mediterrán életstílus, magam is inkább vagyok mediterrán, mint északi típus. Úgy alakult, hogy kimehettünk Spanyolországba egy évre a két lányommal, és én örömmel kaptam az alkalmon. Rendkívül tanulságos volt az ott töltött időszak, nemcsak művészi szempontból, de a személyiségem fejlődése szempontjából is, arról nem is beszélve, hogy a lányaim is szuper iskolába járhattak. Onnan utaztam koncertezni többfelé, Csehországban, Franciaországban léptem fel. A helyi művelődési házban pedig egy házaspár flamenco kurzust tartott, rendszeresen eljártam oda is, hogy tanuljak tőlük. Az első alkalommal csak pislogtam, egészen hihetetlen volt, hogy ott lehetek. Olyan volt, mintha minden pénteken délután egy kétórás interaktív flamenco performansz részese lehetnék. Az ő örömük a zenében és szenvedélyük a színpadon sok mindenre rávilágított. Ott kezdtem el újra, az ő hatásukra zenét írni. 

– Tavaly Rossz szórend címen adtál ki lemezt Erdély Miklós verseiből. 

– Nem volt nehéz a hatása alá kerülnöm. Nagyon szépen alakult a verseivel töltött munka, nagyjából én válogattam a szövegeket, de közös munka eredményeként tekintek a lemezre; az alkotótársaim, Melykó Richárd költő és Bácsi Barnabás gitáros szintén intermédia-művészek. 

– A szövegekhez hogyan találtatok zenét?

– A vers dallama, ritmikája mindig mutatja az utat, illetve a szövegre való asszociációink segítenek. Az egyik Erdély-vers megzenésítése például úgy történt, hogy Barnabás elgitározta a szöveget, én pedig erre a kíséretre énekeltem az énektémát. Valahogy a szövegek megteremtik a dalt, így van ez a Minka formációmnál is, hiszen ott is a verseké a főszerep.

– Mi fogott meg Czóbel Minka verseiben?

– Főként Czóbel kísérletező kedve, nagy irodalmi tudása, amit nőként szerzett meg a 19. század végén. Több nyelven beszélt, akárcsak a nagymamám, aki kilenc nyelven tudott.

Czóbel Minka elsőként írt Magyarországon szabadverseket, németre fordította Az ember tragédiáját, kivívta a kor irodalmi köreinek az elismerését, fantasztikus pályát futott be, majd egyszer csak egyáltalán nem írt többet.

Élete felétől elvonultan élt, boszorkánynak is tartották emiatt, pedig talán csak rátalált valami másra, életmódot váltott. 

– Te mindig tudod, mikor kell váltanod?

– Én nem váltok, csak belefogok valami újba, kiegészítem a régi dolgaimat. Próbálkozom. Jópáran kérdezik, mikor lesz bossa nova koncert, de most egyelőre nem ezen dolgozom. Az új lemezünk, a Taladim is inkább verses lett, mint bossa nova. Régi vízióm volt egy ilyen lemez, öt nyelven csendülnek fel a versek, eredeti formájukban. Néha persze szeretek hallgatni újra latin zenéket is, de örülök, hogy az új dalokról is azt írják, „kivirágzik tőlük a szív”. Ez a cél. A baba mellett természetesen minden nem férhet bele. Jelenleg a Minka-versek mellett egy szambán dolgozunk Dóczi Bence elektronikus zenei producerrel. Pár hónapja keresett meg egy brazil művészbarátom, hogy dolgozzunk együtt egy új dalon. Szóval akárhogyan is, nem enged el teljesen a brazil zene.

– Általában a zenészek találnak meg téged?

– Változó, de inkább én keresem meg azokat, akikkel szeretnék együttműködni. Nagy megtiszteltetés, hogy olyan művészek az állandó zenei partnereim, mint a kortárs zeneszerző és jazz-szaxofonos Ávéd János, vagy gitárművész ifj. Tóth István.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Elég kicsi a jazz hazai közönsége – könnyű ezt elfogadni?

– Amikor csak bossa nova zenekarom volt, örültem, hogy olyanok is eljöttek a koncertekre, akik addig nem hallgattak sok jazz‑zenét, mégis ez a vokális, könnyed műfaj megtetszett nekik az előadásomban. Hogy a bossa nova rétegzene és kisebb közönsége van, különösebben soha nem zavart. Nem éreztem feladatomnak sem, hogy megszerettessem a műfajt a szélesebb közönséggel, de örültem neki, hogy az amerikai siker miatt sokan megismerhették a Voce e Eu-t. Elénekelem a dalokat, amiket nagyon szeretek, és szerencsére fantasztikus zenésztársak csatlakoznak hozzám és osztoznak velem a zene örömében.

– A koronavírus megjelenése teljesen átrendezte Európa, azon belül Magyarország életét is. Te hogy éled meg a kialakult helyzetet?

– Két lányommal, férjemmel és kisfiunkkal töltöm a mindennapjaimat, és próbáljuk a lehető legtöbbet kihozni a napokból. Talán szerencsém van, Rudi fiunk augusztusban született, így azóta sokat vagyok egyébként is otthon, nekem nem volt ez olyan óriási változás, mint például a lányaimnak.

Természetesen hiányoznak a nagyobb családi összejövetelek, a barátok és az egyetem is, illetve maga a helyváltoztatás. Igyekszem többször fordulni az alkotás felé, de mivel a gyerekek is otthon vannak, inkább most kevesebb lett az erre fordítható idő. Így most arra trenírozom magam, hogy azt a kevés időt koncentráltabban töltsem el. Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül, és ebből az otthonlétből is nagyon sokat fogunk profitálni.

– Művészként hogyan próbálsz meg átlendülni, másokat átlendíteni a krízisen?

– Igyekszem szép és értékes dolgokat létrehozni, dolgozom az ősszel megjelenő Minka-lemezen és számos intermédiás projektemen, mindig van mihez nyúlni. Nagyon örülök annak is, hogy részt vettem pár napja egy közös dalban, Presser Gábor Neked írom a dalt című számát énekeltük sokan énekesek, otthonról, telefonnal felvéve. A YouTube-on megjelent videóban a kórházban dolgozóknak és a pedagógusoknak mondunk a dalunkkal köszönetet.

– Istenben vagy a véletlenekben bízol jobban?

– Nem gyakorlom a vallást, de nagyon hálás vagyok, hogy ilyen szépen élhetek, hiszem, hogy mindennek célja van az életemben és van egy láthatatlan, segítő, irányító kéz. Van, hogy hagyom, hogy megoldjon valamit az idő, de általában szükségét látom annak is, hogy szorgalmasan tegyek a dolgok jóra fordulásáért és az én épülésemért. Azt persze nem gondolom, hogy bármit is érdemes volna erőltetni, csak egyszerűen hiszek abban, hogy számomra itt és most ez a világ a lehető legjobb, és teszek azért, ha kicsiben is, hogy ez a világ jó maradjon.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. május-júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>